Ám az egészségügy nem kapott elsőbbséget a kormányzati célok között, csak sodródást látunk. A szakemberhiány, az intézmények felszereltsége és állapota kritikus, az erre a területre irányított közkiadások mértéke jóval alacsonyabb az EU-átlagnál. Az egészségügyben is erős az intézményesült korrupció; a szocializmus óta a társadalmi tudatba ivódott hálapénzrendszer a mai napig mérgezi a beteg-orvos viszonyt, de a kollegiális kapcsolatokat is, s kiélezi a szakmán belüli ellentéteket. A többségében fiatal szakorvosok nagy számban vándorolnak külföldre, az itt maradó egészségügyi dolgozók elviselhetetlenül túlterheltek és elégedetlenek. Naponta kapunk hírt kórházi osztályok súlyos működési zavaráról, esetenként a teljes szakembergárda mond fel, s így ellehetetlenül egy-egy osztály működése.
A kormányzat kapkodva, helyi intézkedésekkel, ad hoc béremelésekkel, más szakterületekről való kirendelésekkel, „bérnővérek” foglalkoztatásával próbálja a helyzetet uralni – de ezek látszatmegoldások, valós eredményt nem hoznak. A rohamtempóban, három hét alatt összerakott népegészségügyi programok nem fognak segíteni.
De most valami elkezdődött – nézzük meg közelebbről!
Térben és időben
„A kórházak állapota rendben van, de az egészségügyben változtatni kell. Első lépés az állami és magántulajdon szétválasztása lesz” – mondta idén szeptemberben Orbán Viktor Kötcsén. Az október elején kiszivárgott egészségügyi salátatörvény tervezetéből idézek: „108/B. § A közfinanszírozott egészségügyi szolgáltató közfinanszírozással lekötött kapacitásai terhére nem nyújthat nem közfinanszírozott ellátást. Ezen követelmény megszegése esetén az egészségügyi hatósági és igazgatási tevékenységről szóló törvény szerinti egészségügyi bírság kiszabásának van helye a jogszabálysértést elkövető jogi és természetes személyekkel szemben. A szabad kapacitás meglétét és mértékét, vita esetén, a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltató köteles bizonyítani.”
Így működne tehát a szigorú szétválasztás – térben és időben.
De mit gondoljunk akkor az alábbi, szeptember eleji hírről? Székesfehérváron Praxispont néven magánszakrendelőt alapítottak. Az intézet 23 orvossal indult, akik közül 19-en a székesfehérvári állami kórház dolgozói. „Az alapító tagok elismert szaktekintélyek, tapasztalt vezetők, akik évtizedek óta Székesfehérváron, a Fejér megyei egészségügy ellátásáért dolgoznak” – írja honlapján az új rendelő. Egészen konkrétan a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház vezető beosztású orvosairól beszélünk, a tulajdonosok közt szerepel az állami kórház orvos-igazgatója, a két belgyógyászati osztály osztályvezető főorvosa és a helyettes főorvosok, a tüdőosztály osztályvezető főorvosa, a neurológia osztályvezető főorvosa, az érsebészet főorvosa, de maga a főigazgató is.
Megpróbáltam az árlista alapján kifürkészni, hogy milyen – a szakorvosi diagnózishoz szükséges – laboratóriumi és radiológiai vizsgálatokat kínál a rendelő, de csak néhány ultrahangvizsgálatot találtam, ahol árat is feltüntettek. Egyes endoszkópos vizsgálatok szerepelnek a listán, de ár ott sincs – talán még nem üzemel a szolgáltatás. Drágább orvostechnikai felszereltséget igénylő vizsgálatokat nem leltem, nem tudom, ezeket vajon hol, milyen módon tudják a betegeknek biztosítani.
Ugyancsak „jól elkülönülnek” a közfinanszírozott ellátástól az úgynevezett „lakásrendelők”, ahol – finoman szólva is szerény körülmények közt – csak egy megbeszélés zajlik, talán rövid fizikális vizsgálattal. A laborvizsgálatok, a diagnosztika és az esetleges beavatkozás is az államiban zajlik – hálapénzért. Ezeket a rendelőket döntően olyan, sok esetben a szakmában elismert orvosok üzemeltetik, akik az állami egészségügyben is dolgoznak. Mindenkinek van egy története családi vagy baráti körből arról, hogy a nőgyógyászati vagy sebészeti megbeszélés a „lakásrendelőben” zajlik, a műtét vagy a szülés az állami kórházban. Kontrollvizsgálatra ismét a magánrendelőbe kell menni, de ha szövődmény lép fel, irány az állami. A beteg fizet a magánrendelőben a „magánszolgáltatásért”, majd a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltatóba vándorol, ahol „véletlenül” épp a magánorvosa van szolgálatban. Itt viszont nem kap számlát; csak hálapénzt ad.
A kormány ezekről a szürke, fekete működésekről nem vesz tudomást, sőt egyenesen ezek felé kormányozza a rendszert. Ugyanis a tervezet szerint éppen azok a jogtisztán működő magánszolgáltatók lesznek bajban, amelyek közfinanszírozott ellátóhellyel kötöttek átlátható szerződést. Ilyen például a műtőbérlés, vagy az egynapos sebészeti beavatkozásokhoz kapcsolódó háttérszerződés. Hiszen, még egyszer: „a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltató közfinanszírozással lekötött kapacitásai terhére nem nyújthat nem közfinanszírozott ellátást”. Azaz: transzparens, a beteg biztonságát szolgáló, szabályos, jogtiszta szerződések sem köthetők. Azokat a mindennapos szolgáltatásokat, amelyek jelenleg a háziorvosi és szakorvosi szolgáltatások közé tartoznak, de amelyeket az egészségbiztosítás terhére nem, csak térítési díj ellenében vehetünk igénybe, itt fel sem tudom sorolni – ilyen például a jogosítványhoz szükséges vélemény, a látlelet, vagy a járványügyi érdekből nem kötelező védőoltással történő immunizálás. A tervezet alapján ezeknek is befellegzett. Mindez azt is jelenti, hogy egyúttal elzárják a magánforrásokat a közfinanszírozott rendszertől – éppen az átláthatóság megteremtésére hivatkozva.
Létezik persze néhány, tisztán magánbefektetésből épült, diagnosztikai eszközökkel is jól felszerelt nagyobb intézmény, amely az orvoslás bizonyos területeire fókuszál, s a szakmai gárdája is kiváló. Ezek viszont drágák, szolgáltatásaikat kevesen engedhetik meg maguknak. (Nem kis megütközéssel tapasztaltam, hogy ott, helyben hitelt is fel lehet venni az egészségügyi ellátásra.) S bár erre a változásra a jelenleg működő magánszolgáltatók sincsenek felkészülve, képesek lehetnek gyors, erőteljes fejlesztésekre – pont azért, mert dinamikusabbak, rugalmasabbak, mint a nagy állami rendszerek. A működtetéshez pedig azonnal átcsábítják a még a közfinanszírozott intézményekben dolgozó szakembereket. Nem mellesleg a magánellátást igénybe vevő, de közfinanszírozott ellátásra jogosult beteg is kétszer fizet. Azt pedig, hogy a törvény betartásának ellenőrzését hogyan kívánják rendszerszinten megvalósítani, el sem tudom képzelni.
Nem hiszek a szememnek: ez lenne a kijelölt irány? Agonizáló egészségügyünk bajaira valóban a két rendszer párhuzamos működtetése lesz a megoldás? Netán már lehetséges befektetők is vannak?
A minimum
Pedig a megoldás kulcsa nem a kettészakítás, hanem a két rendszer egymást kiegészítő, egységes szakmai elveken alapuló, szigorúan ellenőrzött együttélése lenne. A jogtiszta, törvényekkel szabályozott együttműködés felszámolja a „fekete” egészségügyet – azt, ami miatt most követhetetlen betegutak, torzulások fertőzik az egész rendszert. A rugalmasabb, tőkeerősebb magánszolgáltatók innovációkat, újfajta kultúrát hozhatnak. Becsatornázásuk csökkenti a közösségi tulajdonú intézmények terhelését, a várólistákat; s mert tevékenységük értelemszerűen számlaköteles, nőne az állam adóbevétele is. Az ő erőforrásaik is támogatnák a közellátást, s bevonásukkal az orvosokat, szakdolgozókat is itthon lehetne tartani.
A gyakran elhangzó ellenérv szerint a magánszolgáltatónak az az érdeke, hogy minél több és minél drágább vizsgálatot végeztessen, akkor is, ha az szakmailag nem indokolt. Ám ez a fajta visszaélés egyszerűen kivédhető: a magánszolgáltatókat be kell vonni a szoros szakmai ellenőrzés körébe – a minimumfeltételek megteremtésének kötelessége, a minőségi indikátorok, a biztonságos, a szakmai protokollokon alapuló betegellátás normái természetesen rájuk is vonatkoznának.
Arra pedig, hogy hogyan működjön a két szféra, az állami és a magántulajdonú szolgáltató kapcsolata, számos megoldás kínálkozik. Például: a magánellátást igénybe vevő beteg megkapja annak az összegnek a 70 százalékát, amit a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) fizet az állami ellátásban az azonos beavatkozásért, így csak a különbözetet kellene saját zsebből állnia. Ezzel az alapkezelő is jól jár, megmarad 30 százaléka. Meg lehet teremteni a legális szolgáltatásvásárlás vagy az orvosválasztás feltételeit is. Mindennek alapfeltétele a térítésmentesen, pusztán a társadalombiztosítási befizetések után járó alapcsomag meghatározása lenne. Ehhez lehet olyan kiegészítő biztosítást kötni, amellyel igénybe vehető a magánszolgáltatás is.
*
A tervezett kettészakítás a pácienseknek két utat kínál: a drága magánellátást vagy a korrupt hálapénzrendszert. Annak pedig, aki sem ezt, sem azt nem tudja megfizetni, marad a várólista – és a kétségbeesés. De a magánszolgáltatások, a magánegészségügy transzparens, jogtiszta működésének megteremtése csak akkor lehetséges, ha tudjuk, milyen állami rendszert akarunk fenntartani. Lehet, hogy ezzel kellene kezdeni?
A szerző belgyógyász főorvos, az 1001 orvos hálapénz nélkül csoport egyik szervezője. A magyarnarancs.hu Materia Medica blogjának egyik szerzője.
