Mártonffy Marcell

Az ukrajnai orosz agresszió kezdete óta Ferenc pápa több olyan kijelentést tett, amely tisztelőiben aggodalmat és bizonytalanságot keltett, sokukat pedig meghökkentette vagy felháborította.

A 2013 márciusában megválasztott Ferenc pápa népszerűsége szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy a II. vatikáni zsinat (1962–1965) óta ő az első katolikus egyházfő, aki egyértelműen elkötelezte magát a modernitással érdemi párbeszédre lépő reformzsinat célkitűzéseinek következetes megvalósítása mellett.

Utolsó interjújában, amelyet 2012 augusztusában, röviddel halála előtt adott, Carlo Maria Martini bíboros kétszáz évre becsülte a lemaradást, amelyet a katolikus egyháznak be kellene hoznia. "Kultúránk elöregedett, a nagy, de üresen kongó templomok és a hatalmasra duzzadt bürokrácia díszes ruhákban bemutatott szertartásai" pedig alkalmatlanok arra, hogy megszólítsák az embereket - figyelmeztetett a nyugalmazott milánói érsek.

Egészen bizonyos, hogy a "történelmi" jelző inflációja nem fenyegeti azt az eseményt, amely 2013. február 11-én következett be a Vatikánban. Ekkor olvasta fel XVI. Benedek pápa - a katolikus egyház bíborosainak jelenlétében, egy rutinszerűen megtartott, eredeti célja szerint szentté avatási kérdésekkel foglalkozó összejövetelen - latinul megírt nyilatkozatát, amelyben bejelentette, hogy lemond hivataláról.

A Vatikán biztonsági szolgálata 2012. május 23-án letartóztatta a pápa inasát. Paolo Gabriele beismerte tettét: az évek során bizalmas iratokat emelt el a pápa íróasztaláról.

A katolikus egyház a felvilágosodás és a francia forradalom korszakától kezdve a II. vatikáni zsinatig (1962) mentalitás- és intézménytörténetének legrögösebb útszakaszát járta be. Szekuláris uralmának zsugorodását a modernitással és a demokráciával folytatott küzdelemben sokáig vereségként, fokozatos pozícióvesztésként fogta fel. Az I. vatikáni zsinaton a pápa csalatkozhatatlanságának dogmájával próbálta megerősíteni kettős hatalmának maradék felét, "lelki hatalmát" hívei fölött. A 20. század elejétől (már a modernség biztosította létfeltétek között és a modern médiumok segítségével) antimodernista harcot vívott a szocializmus és a liberalizmus ellen, de épp így a teológiai "modernizmus" ellen is. Restaurációs elképzeléseit lassacskán felváltotta az a reálpolitikai stratégia, amelyet az európai konzervatív pártokkal együttműködve igyekezett megvalósítani. Társadalomképét a két világháború között a korporatista államban vélte megtestesülni; Mussoliniben, Franco tábornokban, Salazarban partnerre talált, Hitler Németországában kisebb veszélyt látott, mint a kommunizmusban és a szabadelvűségben. Főként laikus reformerőinek törekvése nyomán azonban a II. világháború után nemcsak szemlélője volt az európai demokrácia felépítésének, hanem tevékeny résztvevője is. A II. vatikáni zsinaton amellett foglalt állást, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság az emberi személy méltóságában gyökerezik: nem csupán az egyház által hirdetett igazság felismerésére való, hanem önérték. Amikor pedig 2002-ben II. János Pál hozzászólt az európai alkotmány tervezetéhez, mindössze azt kérte, hogy az alkotmány a kereszténység által is közvetített értékekként ismerje el a személy méltóságát, a lelkiismereti és szólásszabadságot, a szolidaritást és a többi alapjogot. Amikor tehát keresztény értékekről esik szó, akkor ezeken - tágabb európai kontextusban - a katolikus nyelvhasználat is elsősorban a demokrácia értékeit érti. Az egyházi tanítás sajátosabb elemeit, a család és a megfogant élet védelmét, a közjót és a vallásszabadságot ezek környezetében helyezi el. A 20. század végére a katolicizmus megkésve ugyan, de sok mindent befogadott diskurzusába abból, ami ellen nemrég még hadakozott.