Mártonffy Marcell

Fundamentalista hadműveletek

Ferenc pápa és ellenzéke

  • Mártonffy Marcell
  • 2018. február 20.

Publicisztika

A 2013 márciusában megválasztott Ferenc pápa népszerűsége szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy a II. vatikáni zsinat (1962–1965) óta ő az első katolikus egyházfő, aki egyértelműen elkötelezte magát a modernitással érdemi párbeszédre lépő reformzsinat célkitűzéseinek következetes megvalósítása mellett.

Plebejus megnyilvánulásai, a pápai teljhatalom számos kellékét az egyszerűség őszinte igényével elutasító gesztusai nem csupán az egyházi kommunikáció stílusváltását jelzik. Kilépett a közvetlen elődeinek gondolkodását még meghatározó szemléleti keretből, amely legfeljebb a tanközvetítés nyelvi formáinak és módszertanának részleges modernizációját engedte meg, eltérő nézőpontok megvitatásának csak erős korlátozásokkal adott teret. A katolikus hagyományt hitigazságok mozdulatlan rendszerének tekintő vatikáni konzervativizmus II. János Pál és XVI. Benedek pápasága idején fegyelmező eszközökkel is érvényt szerzett a tanítás egyszólamú értelmezésének. Az egyházi hivatalosság makacs eltökéltséggel utasított rendre vagy tiltott el az oktatói munkától olyan teológusokat, akik egyedül a tudományos normák tekintélyének engedelmeskedve alkották meg műveiket.

Ferenc pápa más utat követ: eszmét cserél, a felé irányuló rokonszenvre spontán módon felel, figyelemmel és empátiával fordul azok felé, akik megszólítják. Közben szemlátomást nagyobb gondot fordít arra, hogy néhány alapvető bibliai kifejezést szüntelenül felidézzen és tartalmuk megértését saját magatartásával is elősegítse, mint hogy a teljes tanrendszer kötelező voltát sulykolja. Nem tantételeket helyez hatályon kívül, mint egyre hangosabb ellenzéke állítja, hanem hangsúlyokat helyez át. Személyessége nem a megfellebbezhetetlen hatalmi szó külső burka. Amikor Isten irgalmasságát és igazságosságát, jóságát és nagylelkűségét – a szeretet különböző vetületeit – állítja tanításának középpontjába, mindig emberi tulajdonságokról is beszél, s könnyen belátható, hogy ezek a legszorosabb értelemben teológiai fogalmak egytől egyig cselekvésmódokat jelölnek. Nem választható szét bennük hit és etika, a tanítás önazonossága és a más meggyőződések iránti tisztelet. E szerves és kötelező összefüggések megerősítése és felmutatása a legfontosabb talán, amit a 21. században egy kivételes felelősséggel felruházott egyházi vezető a vallás társadalomformáló hatékonyságáért, a megosztás és a kirekesztés, a gyűlölet és a fanatizmus ellen, a nyomor és az elnyomás megszüntetéséért tehet. Annak árán is, hogy szembefordul saját vallásának legkínosabb (ellen)hagyományával, az igazság birtoklásának tudatával és kísérőjelenségével, a képmutatással.

Félreértésen alapul tehát az a katolikus környezetben is egyre elterjedtebb feltételezés, hogy a jelenlegi pápa kezdetleges teológiai álláspontot képvisel, s hogy nyájas karaktere voltaképp csak jámbor szólamok ismétlésére képesíti, szemben elődeinek elmélyült tudásával és hűségével a csorbítatlan hithagyomány iránt. Nem új fejlemény, hogy a nyugati egyház legfőbb pásztorát hívei részéről bírálatok érik, és bár Róma mindig is törekedett a maradéktalan egység látszatának fenntartására, a megújulást előirányzó legutóbbi zsinat óta nehezen leplezhető el a hívők reformpárti és reformellenes csoportjai között feszülő ellentét. A reform szükségességét többé-kevésbé egy középkori emlékezetű teljesség helyreállításának feladataként értelmező XVI. Benedek váratlan leköszönése után Ferenc ellentétes irányú változásokat indított el, amelyek nemcsak saját elképzeléseit tükrözik, hanem általában a mérsékelten progresszív erők térnyerésével is összefüggésbe hozhatók. Első látásra hibátlan tükörszimmetriának tűnhet, hogy most a tradicionalista szárny tiltakozik, és veszi át az irányváltásért küzdő korábbi ellenzék helyét. Valószínűbb azonban, hogy a helycsere egyháztörténeti jelentőségű eseményt jelez. A reformkatolikus kritika felrótta ugyan a tanbeli kérdésekben hajthatatlan egyházkormányzatnak, hogy figyelmen kívül hagyja „az idők jeleit”, azokat a társadalmi és kulturális alakulásokat, amelyek elodázhatatlanná teszik az egyházi struktúra elmozdítását egy demokratikusabb modell felé. A sokféleség elfogadásában gyökerező szemléletmód képviselői azonban, kivált a társadalomtudományok belátásait feldolgozó teológusok, nem az érvényben lévő szabályozás jogszerűségét, legfőképpen pedig nem a pápa egyházhűségét vonták kétségbe, hanem csupán szélesebb körű egyeztetést követeltek, még ha követelésüket időnként kiáltványszerűen fogalmazták is meg. Ferenc ellenlábasai viszont radikális beavatkozásra szánták el magukat: az egyedül igaz hit letéteményeseiként – paradox módon – tanítóhivatali autoritással lépnek fel a pápa ellen. A túlhajtott hagyománytisztelet így mintegy önmagára rácáfolva, a pontifikális tekintély aláásására irányuló igyekezetével leplezi le mozgatórugóját, a hatalmi központ tévedhetetlenségében részesülő alattvalók saját hatalmi ambícióját.

 

*

A 2014-ben és 2015-ben megtartott római „családszinódus” után, amely legfelsőbb kezdeményezésre az egyházi doktrína és törvénykezés szempontjából szabálytalannak számító párkapcsolatok kérdését is nyíltan, ráadásul a katolikus közvéleményt is figyelembe véve tárgyalta, Ferenc pápa 2016 márciusában közreadta Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását. A tanácskozás eredményeit összegző és továbbfűző, ugyanakkor annak zárójelentését néhány kényes pontban felülvizsgáló irat hivatalos egyházi körökben meglepően határozott ellenállásba ütközött. Négy bíboros 2016 szeptemberében levelet intézett a pápához, amelyben „mélységes lelkipásztori aggodalomtól” indíttatva kétkedésüknek adtak hangot a dokumentummal kapcsolatban, amely bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi, hogy az egyházi házasságuk kudarca után újabb, polgári házasságban élő és emiatt kiközösítéssel sújtott katolikusok ismét közösségük teljes jogú tag­jaivá váljanak: áldozhassanak a misén, azaz részesülhessenek az eucharisztia szentségében. A szeretet öröme nyolcadik fejezetében, amely a házastársi kapcsolatok „törékenységét” a „segítségnyújtás”, az eltérő élethelyzetek pontos „megkülönböztetése” és az egyház közösségébe való „betagolás” eszközével kívánja orvosolni, a 351. lábjegyzet kijelenti, hogy az újraházasodott elváltaknak „bizonyos esetekben a szentségek is” segítséget nyújthatnak.

A kétségeket előadó, ezért dubia bíborosokként emlegetett főpapok attól tartanak, hogy az engedmény hívők sokaságában „okoz komoly tanácstalanságot és kelt súlyos zavart”, miután az érintett fejezetet püspökök is különbözőképpen értelmezték. A nagy tekintélyű négyek természetesen nem azt kérik a pápától, hogy kertelés nélkül jelentse ki: az elvált katolikusok ezentúl bátran és egyházfegyelmi következmények nélkül köthetnek újra házasságot, hanem azt, hogy ragaszkodjék az elődei által is képviselt ősi tanításhoz, amely szerint az újraházasodottak folyamatosan vétkeznek, és ezért nem kaphatnak feloldozást, kivéve, ha teljes önmegtartóztatásra vállalkoznak. A levél­írók biztosítják magas címzettjüket, hogy szándékuk nem valamely egyházpolitikai irányzat támogatása, hanem „a lelkek valódi javát” kívánják szolgálni, ez ugyanis „az egyház legfőbb törvénye”. Remélik, hogy eljárásuk nem illeszkedik a „haladó vs. konzervatív” értelmezési mintába, s hogy senki sem ítéli el őket mint „a szentatya ellenfeleit és mint könyörületet nem ismerő embere­ket” (lásd: katholisch.de, 2016. november 14.).

Az érintett bíborosok szokatlan lépése bátorítólag hatott az önmagukat hagyományhűnek tekintő katolikusokra, akik közül többen azzal vádolják a pápát, hogy némely tanítása „ellentétben áll Isten igéjével”. Ezért „eretnekségek terjesztésének” ad tápot, azt a benyomást keltve, hogy „a péteri hivatal, amelyet Urunk, Jézus Krisztus a hit egysége érdekében adományozott az egyháznak, döntésével utat nyit a tévtanítások és az egyházszakadás előtt”. Az aggályt a 2017. július 16-án közzétett Correctio filialis (Gyermeki rendreutasítás) fogalmazza meg, nem kevesebb mint hét tévtant kiemelve az Amoris laetitia szerteágazó fejtegetéseiből. Nem véletlen, hogy a rendreutasítás szerzőit épp a családok küldetéséről szóló pápai buzdítás késztette teológiai érvekkel tűzdelt és latin nyelvű módosítási javaslatokat tartalmazó – vitathatatlanul alapos – dolgozatuk létrehozására. Ebben is, akárcsak a kétséget támasztó bíborosok levelében, az irgalom túlkapása minősül olyan eltévelyedésnek, amelyből csak a változatlan törvény kivételt nem ismerő alkalmazása igazíthat helyre.

Önmagában is érzékelteti a vatikáni dokumentum és a sajátos műfajú ellenirat hangütésének különbözőségét, hogy Ferenc a szeretet és az öröm tapasztalatából kiindulva fejti ki tanítását a családról, míg az eretnekséget felhánytorgató szöveg egy dogmatikai és egyházjogi tilalom megerősítése érdekében íródott. A pápa és ta­nácsadói környezetének – ezen belül az irgalom előrangját A család evangéliuma című kismonográfiájával megalapozó Walter Kasper bíborosnak – némiképp játékos ravaszságára is fényt vet a lábjegyzetbe foglalt, félig-meddig tehát elrejtett robbanótöltet, amelynek pusztító hatását a rendreutasító tudósok szerint az engedékenység következtében elharapó­dzó eretnekség tanúsítja. Hiszen ha szentségtörésben élő partnerek nem törődnek a kiközösítéssel, hanem áldoznak a misén, újabb szentségtörést követnek el. Márpedig erre a pápa sem adhat felhatalmazást – éppen ő a legkevésbé.

A korrekciót katolikus sajtóorgánumok szerint „62 tudós” írta alá – közelebbről szemlélve meglehetősen vegyes társaság, amely különböző rangú egyetemi oktatókból, papokból, apácákból, laikusokból, néhány ultrakonzervatív katolikus értelmiségiből, nem utolsósorban pedig a Szent X. Pius Papi Testvérület nevű szakadár egyházi képződmény vezető püspökéből áll. A rendreutasítás afféle fundamentalista coming outként is olvasható, érdemes azonban komolyan venni, hogy hagyomány és törvény szentesítette teológiai belátásokra hivatkozik. Az Amoris laetitia 301. pontja szerint „már nem állítható, hogy mindenki, aki bármilyen úgynevezett »szabálytalan« szituá­cióban él, a halálos bűn állapotában leledzik és elveszítette a megszentelő kegyelmet. (…) Lehetséges, hogy egy ember, jóllehet pontosan ismeri a normát, nagyon nehezen érti meg »az erkölcsi norma által képviselt értékeket«, vagy olyan konkrét élethelyzetben van, amely nem engedi meg, hogy másként cselekedjék és más döntéseket hozzon anélkül, hogy újabb bűnt vegyen magára. Mint a szinódusi atyák helyesen leszögezték, »adódhatnak olyan tényezők, amelyek korlátozzák a döntés képességét«”. Ezzel szemben, akik eretnekséget szimatolnak, a pápai megfontolásokkal szembefordulva azt hangoztatják, hogy a szentségtörés és a halálos bűn nem viszonylagosítható, ezért a kiközösítés nem ismerhet kivételt.

Amint Maria Widl osztrák teológusnő emlékeztet rá a Mérleg c. folyóirat 2013-as antológiájában, napjainkban „a házasságra és szexualitásra vonatkozó teológiai tanítások egyházon belül is közvetíthetetlennek tűnnek”. Kulturális hatásuk körülbelül annyiban merül ki, hogy „az elvált emberek automatikusan úgy tekintenek magukra, mint akik kívül kerültek az egyház berkein”. Kiket tart szem előtt a törvény egységes végrehajtását és az engedmény visszavonását követelő – lényegében a pápát megfenyegető – katolikus rendreutasítás? Vajon léha vagy tudatlan egyháztagokat, akik torz lelkiismeretük szavára hallgatva önkényesen kibújnak a halálos bűn terhe alól, és lopva, szentségtörő módon kierőszakolják maguknak az oltáriszentségben való részesedést? Vagy épp senkit? Eleven, saját élettörténetük drámai kérdéseivel küszködő hívőket bizonyosan nem, csupán a rendíthetetlen szabályt, miközben tudni vélik, milyen ítélet vár azokra, akik megszegik. Feltehetőleg az utóbbiról van szó: nem a hús-vér emberekből álló egyház iránt érzett aggodalomról, hanem egy elvont igazság erőltetéséről, amely önnön (elveszíthető) tökéletességének tudatával és az igaz hit megóvásának szorongásos vagy felsőbbrendűségi érzésével tölti el a helyes úton járó, ám mások bűnei­re fogékony vallásos személyiséget. Ennek a kíméletlenül absztrakt, kivételektől borzadó felfogásnak a tükrében értékelhető igazán a Ferenc pápa által javasolt tapintat – a szituatív mérlegelés és az okos megértés, az arisztotelészi fronészisz mélyreható evangéliumi megfelelője –, amely szerint minden egyes eset sajátos jellege csak a sorsok összehasonlíthatatlan egyediségére figyelmet fordító beszélgetésekben tárható fel, amiként csak személyközi viszonylatban hozható közös döntés az egyház segítségét vélhetően nem felelőtlenül igénybe vevő újraházasodottak ügyében. „A gyóntatószék nem kínzókamra, hanem az Úr irgalmasságának helye” – idézi az elhíresült lábjegyzet Ferenc Az evangélium öröme kezdetű, 2013 novemberében kiadott apostoli iratát. A szelíd és empatikus stílus korántsem valamiféle új keletű teológiai szentimentalizmus nyelvi kifejeződése, hanem a bibliai üzenet súlypontjához igazodik.

 

*

Az ellendrukkerek, akik kíváncsian várták, milyen válasz érkezik a négy szigorú, ám alázatos bíboros levelére, bizonyára kezüket dörzsölve – vagy ingerülten – tapasztalták, hogy Ferenc pápa hallgat. (A 2017-es rendreutasítás ezt fel is rója.) A hosszú szünet épp ezért egy dramaturgiailag is figyelemre méltó egyházpolitikai játszma elemeként értékelhető. Az egyházfő reakcióját az apostoli buzdítás lábjegyzetéhez hasonlóan diszkrét formában, de a vitát lezáró elhatározottsággal adja tudtul két korábbi megnyilatkozás (egy levél és egy újságcikk) közzététele nemrég a Szentszék hivatalos lapjában. Az új szövegkörnyezet jogi értelemben is kötelezővé teszi az alkalmi írások tartalmát, az Amoris laetitia kérdéses pontjainak középutas értelmezését („nincs más interpretáció”). Egyúttal lépéskényszerbe hozza és mintegy színvallásra kényszeríti azokat, akik kifogásolják az egyházi tanítás fokozatos hozzáigazítását az emberség követelményéhez, hiszen az ellenállás ettől kezdve csak akkor folytatható, ha a csalódott ellenállók tudomásul veszik saját kisodródásukat a komolyan vehető vitapartnerek köréből. Így a megingathatatlan önigazság egyfelől kétségkívül igazolást nyer, amennyiben nézőpontjából az egyházi vezetés válik alkalmatlanná a szent hagyomány közvetítésére. Másfelől viszont új önvédelmi eszközöket kell találnia, és ezek az eszközök leginkább a közpolitikai mezőnyben lelhetők fel.

Tervezett egyidejűségnek tűnik, hogy a La Civiltà Cattolica című római jezsuita folyóirat ugyancsak ezekben a hetekben publikált esszét az észak-amerikai protestáns fundamentalizmus és a katolikus tradicionalizmus meglepő szövetségéről, amelynek kötőeleme Trump elnök és tágabban az autokratikus politikai rendszerek támogatása. A lap főszerkesztője, Ferenc pápa rendtársa és közeli barátja, Antonio Spadaro által is jegyzett írás azt a köztudott tényt erősíti meg és támasztja alá újabb információkkal, hogy a fundamentalizmus, amelynek alakzatai átszövik a katolikus egyházat – a vatikáni vezetéstől a nemzeti egyházakig –, és amely Magyarországon a valamelyest mérsékeltebben konzervatív népegyházba ékelődve próbál nagyobb nyilvánossághoz jutni (lásd például a Katolikus Válasz című blogot), csak a politikai hatalommal összefonódva érvényesítheti elképzeléseit. Saját víziójának megtestesüléseként üdvözölheti a tekintélyelvűségen alapuló társadalmi rendet, a kizárólagos igazság magánbeszédét, a diktatórikusan kikényszeríthető közjó küzdelmét a szabadelvűséggel, valamint képzelt ellenségek démonizálását saját víziójának megtestesüléseként üdvözölheti. Ferenc pápa jelentős kockázatot vállal, amikor nem él a kézenfekvő lehetőséggel, és nem köt kompromisszumot az egyházi szélsőjobboldallal – mint elődje, Joseph Ratzinger tette –, hanem higgadtan és derűsen elfogadja, hogy reformtörekvéseivel, minde­nek­­fö­lött pedig a pápai illetékességet részben a helyi egyházakra átruházó intézkedéseivel és szociális hangsúlyú teológiai elképzeléseivel nemcsak az egyházvezetés köreiben, hanem a hívők sokaságában és több helyütt a nagypolitikában is szaporítja ellenfeleit. Bölcs nyugalma aligha volna megőrizhető másként, mint a nagylelkűség hatalmába és ösztönző erejébe vetett bizalommal.

A szerző irodalomtörténész, teológus.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.