Plebejus megnyilvánulásai, a pápai teljhatalom számos kellékét az egyszerűség őszinte igényével elutasító gesztusai nem csupán az egyházi kommunikáció stílusváltását jelzik. Kilépett a közvetlen elődeinek gondolkodását még meghatározó szemléleti keretből, amely legfeljebb a tanközvetítés nyelvi formáinak és módszertanának részleges modernizációját engedte meg, eltérő nézőpontok megvitatásának csak erős korlátozásokkal adott teret. A katolikus hagyományt hitigazságok mozdulatlan rendszerének tekintő vatikáni konzervativizmus II. János Pál és XVI. Benedek pápasága idején fegyelmező eszközökkel is érvényt szerzett a tanítás egyszólamú értelmezésének. Az egyházi hivatalosság makacs eltökéltséggel utasított rendre vagy tiltott el az oktatói munkától olyan teológusokat, akik egyedül a tudományos normák tekintélyének engedelmeskedve alkották meg műveiket.
Ferenc pápa más utat követ: eszmét cserél, a felé irányuló rokonszenvre spontán módon felel, figyelemmel és empátiával fordul azok felé, akik megszólítják. Közben szemlátomást nagyobb gondot fordít arra, hogy néhány alapvető bibliai kifejezést szüntelenül felidézzen és tartalmuk megértését saját magatartásával is elősegítse, mint hogy a teljes tanrendszer kötelező voltát sulykolja. Nem tantételeket helyez hatályon kívül, mint egyre hangosabb ellenzéke állítja, hanem hangsúlyokat helyez át. Személyessége nem a megfellebbezhetetlen hatalmi szó külső burka. Amikor Isten irgalmasságát és igazságosságát, jóságát és nagylelkűségét – a szeretet különböző vetületeit – állítja tanításának középpontjába, mindig emberi tulajdonságokról is beszél, s könnyen belátható, hogy ezek a legszorosabb értelemben teológiai fogalmak egytől egyig cselekvésmódokat jelölnek. Nem választható szét bennük hit és etika, a tanítás önazonossága és a más meggyőződések iránti tisztelet. E szerves és kötelező összefüggések megerősítése és felmutatása a legfontosabb talán, amit a 21. században egy kivételes felelősséggel felruházott egyházi vezető a vallás társadalomformáló hatékonyságáért, a megosztás és a kirekesztés, a gyűlölet és a fanatizmus ellen, a nyomor és az elnyomás megszüntetéséért tehet. Annak árán is, hogy szembefordul saját vallásának legkínosabb (ellen)hagyományával, az igazság birtoklásának tudatával és kísérőjelenségével, a képmutatással.
Félreértésen alapul tehát az a katolikus környezetben is egyre elterjedtebb feltételezés, hogy a jelenlegi pápa kezdetleges teológiai álláspontot képvisel, s hogy nyájas karaktere voltaképp csak jámbor szólamok ismétlésére képesíti, szemben elődeinek elmélyült tudásával és hűségével a csorbítatlan hithagyomány iránt. Nem új fejlemény, hogy a nyugati egyház legfőbb pásztorát hívei részéről bírálatok érik, és bár Róma mindig is törekedett a maradéktalan egység látszatának fenntartására, a megújulást előirányzó legutóbbi zsinat óta nehezen leplezhető el a hívők reformpárti és reformellenes csoportjai között feszülő ellentét. A reform szükségességét többé-kevésbé egy középkori emlékezetű teljesség helyreállításának feladataként értelmező XVI. Benedek váratlan leköszönése után Ferenc ellentétes irányú változásokat indított el, amelyek nemcsak saját elképzeléseit tükrözik, hanem általában a mérsékelten progresszív erők térnyerésével is összefüggésbe hozhatók. Első látásra hibátlan tükörszimmetriának tűnhet, hogy most a tradicionalista szárny tiltakozik, és veszi át az irányváltásért küzdő korábbi ellenzék helyét. Valószínűbb azonban, hogy a helycsere egyháztörténeti jelentőségű eseményt jelez. A reformkatolikus kritika felrótta ugyan a tanbeli kérdésekben hajthatatlan egyházkormányzatnak, hogy figyelmen kívül hagyja „az idők jeleit”, azokat a társadalmi és kulturális alakulásokat, amelyek elodázhatatlanná teszik az egyházi struktúra elmozdítását egy demokratikusabb modell felé. A sokféleség elfogadásában gyökerező szemléletmód képviselői azonban, kivált a társadalomtudományok belátásait feldolgozó teológusok, nem az érvényben lévő szabályozás jogszerűségét, legfőképpen pedig nem a pápa egyházhűségét vonták kétségbe, hanem csupán szélesebb körű egyeztetést követeltek, még ha követelésüket időnként kiáltványszerűen fogalmazták is meg. Ferenc ellenlábasai viszont radikális beavatkozásra szánták el magukat: az egyedül igaz hit letéteményeseiként – paradox módon – tanítóhivatali autoritással lépnek fel a pápa ellen. A túlhajtott hagyománytisztelet így mintegy önmagára rácáfolva, a pontifikális tekintély aláásására irányuló igyekezetével leplezi le mozgatórugóját, a hatalmi központ tévedhetetlenségében részesülő alattvalók saját hatalmi ambícióját.
*
A 2014-ben és 2015-ben megtartott római „családszinódus” után, amely legfelsőbb kezdeményezésre az egyházi doktrína és törvénykezés szempontjából szabálytalannak számító párkapcsolatok kérdését is nyíltan, ráadásul a katolikus közvéleményt is figyelembe véve tárgyalta, Ferenc pápa 2016 márciusában közreadta Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását. A tanácskozás eredményeit összegző és továbbfűző, ugyanakkor annak zárójelentését néhány kényes pontban felülvizsgáló irat hivatalos egyházi körökben meglepően határozott ellenállásba ütközött. Négy bíboros 2016 szeptemberében levelet intézett a pápához, amelyben „mélységes lelkipásztori aggodalomtól” indíttatva kétkedésüknek adtak hangot a dokumentummal kapcsolatban, amely bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi, hogy az egyházi házasságuk kudarca után újabb, polgári házasságban élő és emiatt kiközösítéssel sújtott katolikusok ismét közösségük teljes jogú tagjaivá váljanak: áldozhassanak a misén, azaz részesülhessenek az eucharisztia szentségében. A szeretet öröme nyolcadik fejezetében, amely a házastársi kapcsolatok „törékenységét” a „segítségnyújtás”, az eltérő élethelyzetek pontos „megkülönböztetése” és az egyház közösségébe való „betagolás” eszközével kívánja orvosolni, a 351. lábjegyzet kijelenti, hogy az újraházasodott elváltaknak „bizonyos esetekben a szentségek is” segítséget nyújthatnak.
A kétségeket előadó, ezért dubia bíborosokként emlegetett főpapok attól tartanak, hogy az engedmény hívők sokaságában „okoz komoly tanácstalanságot és kelt súlyos zavart”, miután az érintett fejezetet püspökök is különbözőképpen értelmezték. A nagy tekintélyű négyek természetesen nem azt kérik a pápától, hogy kertelés nélkül jelentse ki: az elvált katolikusok ezentúl bátran és egyházfegyelmi következmények nélkül köthetnek újra házasságot, hanem azt, hogy ragaszkodjék az elődei által is képviselt ősi tanításhoz, amely szerint az újraházasodottak folyamatosan vétkeznek, és ezért nem kaphatnak feloldozást, kivéve, ha teljes önmegtartóztatásra vállalkoznak. A levélírók biztosítják magas címzettjüket, hogy szándékuk nem valamely egyházpolitikai irányzat támogatása, hanem „a lelkek valódi javát” kívánják szolgálni, ez ugyanis „az egyház legfőbb törvénye”. Remélik, hogy eljárásuk nem illeszkedik a „haladó vs. konzervatív” értelmezési mintába, s hogy senki sem ítéli el őket mint „a szentatya ellenfeleit és mint könyörületet nem ismerő embereket” (lásd: katholisch.de, 2016. november 14.).
Az érintett bíborosok szokatlan lépése bátorítólag hatott az önmagukat hagyományhűnek tekintő katolikusokra, akik közül többen azzal vádolják a pápát, hogy némely tanítása „ellentétben áll Isten igéjével”. Ezért „eretnekségek terjesztésének” ad tápot, azt a benyomást keltve, hogy „a péteri hivatal, amelyet Urunk, Jézus Krisztus a hit egysége érdekében adományozott az egyháznak, döntésével utat nyit a tévtanítások és az egyházszakadás előtt”. Az aggályt a 2017. július 16-án közzétett Correctio filialis (Gyermeki rendreutasítás) fogalmazza meg, nem kevesebb mint hét tévtant kiemelve az Amoris laetitia szerteágazó fejtegetéseiből. Nem véletlen, hogy a rendreutasítás szerzőit épp a családok küldetéséről szóló pápai buzdítás késztette teológiai érvekkel tűzdelt és latin nyelvű módosítási javaslatokat tartalmazó – vitathatatlanul alapos – dolgozatuk létrehozására. Ebben is, akárcsak a kétséget támasztó bíborosok levelében, az irgalom túlkapása minősül olyan eltévelyedésnek, amelyből csak a változatlan törvény kivételt nem ismerő alkalmazása igazíthat helyre.
Önmagában is érzékelteti a vatikáni dokumentum és a sajátos műfajú ellenirat hangütésének különbözőségét, hogy Ferenc a szeretet és az öröm tapasztalatából kiindulva fejti ki tanítását a családról, míg az eretnekséget felhánytorgató szöveg egy dogmatikai és egyházjogi tilalom megerősítése érdekében íródott. A pápa és tanácsadói környezetének – ezen belül az irgalom előrangját A család evangéliuma című kismonográfiájával megalapozó Walter Kasper bíborosnak – némiképp játékos ravaszságára is fényt vet a lábjegyzetbe foglalt, félig-meddig tehát elrejtett robbanótöltet, amelynek pusztító hatását a rendreutasító tudósok szerint az engedékenység következtében elharapódzó eretnekség tanúsítja. Hiszen ha szentségtörésben élő partnerek nem törődnek a kiközösítéssel, hanem áldoznak a misén, újabb szentségtörést követnek el. Márpedig erre a pápa sem adhat felhatalmazást – éppen ő a legkevésbé.
A korrekciót katolikus sajtóorgánumok szerint „62 tudós” írta alá – közelebbről szemlélve meglehetősen vegyes társaság, amely különböző rangú egyetemi oktatókból, papokból, apácákból, laikusokból, néhány ultrakonzervatív katolikus értelmiségiből, nem utolsósorban pedig a Szent X. Pius Papi Testvérület nevű szakadár egyházi képződmény vezető püspökéből áll. A rendreutasítás afféle fundamentalista coming outként is olvasható, érdemes azonban komolyan venni, hogy hagyomány és törvény szentesítette teológiai belátásokra hivatkozik. Az Amoris laetitia 301. pontja szerint „már nem állítható, hogy mindenki, aki bármilyen úgynevezett »szabálytalan« szituációban él, a halálos bűn állapotában leledzik és elveszítette a megszentelő kegyelmet. (…) Lehetséges, hogy egy ember, jóllehet pontosan ismeri a normát, nagyon nehezen érti meg »az erkölcsi norma által képviselt értékeket«, vagy olyan konkrét élethelyzetben van, amely nem engedi meg, hogy másként cselekedjék és más döntéseket hozzon anélkül, hogy újabb bűnt vegyen magára. Mint a szinódusi atyák helyesen leszögezték, »adódhatnak olyan tényezők, amelyek korlátozzák a döntés képességét«”. Ezzel szemben, akik eretnekséget szimatolnak, a pápai megfontolásokkal szembefordulva azt hangoztatják, hogy a szentségtörés és a halálos bűn nem viszonylagosítható, ezért a kiközösítés nem ismerhet kivételt.
Amint Maria Widl osztrák teológusnő emlékeztet rá a Mérleg c. folyóirat 2013-as antológiájában, napjainkban „a házasságra és szexualitásra vonatkozó teológiai tanítások egyházon belül is közvetíthetetlennek tűnnek”. Kulturális hatásuk körülbelül annyiban merül ki, hogy „az elvált emberek automatikusan úgy tekintenek magukra, mint akik kívül kerültek az egyház berkein”. Kiket tart szem előtt a törvény egységes végrehajtását és az engedmény visszavonását követelő – lényegében a pápát megfenyegető – katolikus rendreutasítás? Vajon léha vagy tudatlan egyháztagokat, akik torz lelkiismeretük szavára hallgatva önkényesen kibújnak a halálos bűn terhe alól, és lopva, szentségtörő módon kierőszakolják maguknak az oltáriszentségben való részesedést? Vagy épp senkit? Eleven, saját élettörténetük drámai kérdéseivel küszködő hívőket bizonyosan nem, csupán a rendíthetetlen szabályt, miközben tudni vélik, milyen ítélet vár azokra, akik megszegik. Feltehetőleg az utóbbiról van szó: nem a hús-vér emberekből álló egyház iránt érzett aggodalomról, hanem egy elvont igazság erőltetéséről, amely önnön (elveszíthető) tökéletességének tudatával és az igaz hit megóvásának szorongásos vagy felsőbbrendűségi érzésével tölti el a helyes úton járó, ám mások bűneire fogékony vallásos személyiséget. Ennek a kíméletlenül absztrakt, kivételektől borzadó felfogásnak a tükrében értékelhető igazán a Ferenc pápa által javasolt tapintat – a szituatív mérlegelés és az okos megértés, az arisztotelészi fronészisz mélyreható evangéliumi megfelelője –, amely szerint minden egyes eset sajátos jellege csak a sorsok összehasonlíthatatlan egyediségére figyelmet fordító beszélgetésekben tárható fel, amiként csak személyközi viszonylatban hozható közös döntés az egyház segítségét vélhetően nem felelőtlenül igénybe vevő újraházasodottak ügyében. „A gyóntatószék nem kínzókamra, hanem az Úr irgalmasságának helye” – idézi az elhíresült lábjegyzet Ferenc Az evangélium öröme kezdetű, 2013 novemberében kiadott apostoli iratát. A szelíd és empatikus stílus korántsem valamiféle új keletű teológiai szentimentalizmus nyelvi kifejeződése, hanem a bibliai üzenet súlypontjához igazodik.
*
Az ellendrukkerek, akik kíváncsian várták, milyen válasz érkezik a négy szigorú, ám alázatos bíboros levelére, bizonyára kezüket dörzsölve – vagy ingerülten – tapasztalták, hogy Ferenc pápa hallgat. (A 2017-es rendreutasítás ezt fel is rója.) A hosszú szünet épp ezért egy dramaturgiailag is figyelemre méltó egyházpolitikai játszma elemeként értékelhető. Az egyházfő reakcióját az apostoli buzdítás lábjegyzetéhez hasonlóan diszkrét formában, de a vitát lezáró elhatározottsággal adja tudtul két korábbi megnyilatkozás (egy levél és egy újságcikk) közzététele nemrég a Szentszék hivatalos lapjában. Az új szövegkörnyezet jogi értelemben is kötelezővé teszi az alkalmi írások tartalmát, az Amoris laetitia kérdéses pontjainak középutas értelmezését („nincs más interpretáció”). Egyúttal lépéskényszerbe hozza és mintegy színvallásra kényszeríti azokat, akik kifogásolják az egyházi tanítás fokozatos hozzáigazítását az emberség követelményéhez, hiszen az ellenállás ettől kezdve csak akkor folytatható, ha a csalódott ellenállók tudomásul veszik saját kisodródásukat a komolyan vehető vitapartnerek köréből. Így a megingathatatlan önigazság egyfelől kétségkívül igazolást nyer, amennyiben nézőpontjából az egyházi vezetés válik alkalmatlanná a szent hagyomány közvetítésére. Másfelől viszont új önvédelmi eszközöket kell találnia, és ezek az eszközök leginkább a közpolitikai mezőnyben lelhetők fel.
Tervezett egyidejűségnek tűnik, hogy a La Civiltà Cattolica című római jezsuita folyóirat ugyancsak ezekben a hetekben publikált esszét az észak-amerikai protestáns fundamentalizmus és a katolikus tradicionalizmus meglepő szövetségéről, amelynek kötőeleme Trump elnök és tágabban az autokratikus politikai rendszerek támogatása. A lap főszerkesztője, Ferenc pápa rendtársa és közeli barátja, Antonio Spadaro által is jegyzett írás azt a köztudott tényt erősíti meg és támasztja alá újabb információkkal, hogy a fundamentalizmus, amelynek alakzatai átszövik a katolikus egyházat – a vatikáni vezetéstől a nemzeti egyházakig –, és amely Magyarországon a valamelyest mérsékeltebben konzervatív népegyházba ékelődve próbál nagyobb nyilvánossághoz jutni (lásd például a Katolikus Válasz című blogot), csak a politikai hatalommal összefonódva érvényesítheti elképzeléseit. Saját víziójának megtestesüléseként üdvözölheti a tekintélyelvűségen alapuló társadalmi rendet, a kizárólagos igazság magánbeszédét, a diktatórikusan kikényszeríthető közjó küzdelmét a szabadelvűséggel, valamint képzelt ellenségek démonizálását saját víziójának megtestesüléseként üdvözölheti. Ferenc pápa jelentős kockázatot vállal, amikor nem él a kézenfekvő lehetőséggel, és nem köt kompromisszumot az egyházi szélsőjobboldallal – mint elődje, Joseph Ratzinger tette –, hanem higgadtan és derűsen elfogadja, hogy reformtörekvéseivel, mindenekfölött pedig a pápai illetékességet részben a helyi egyházakra átruházó intézkedéseivel és szociális hangsúlyú teológiai elképzeléseivel nemcsak az egyházvezetés köreiben, hanem a hívők sokaságában és több helyütt a nagypolitikában is szaporítja ellenfeleit. Bölcs nyugalma aligha volna megőrizhető másként, mint a nagylelkűség hatalmába és ösztönző erejébe vetett bizalommal.
A szerző irodalomtörténész, teológus.
