Szellemi végrendeletnek szánt nyilatkozatában Martini - aki pár éve, a 2005-ös pápaválasztás legelején Joseph Ratzinger kihívójának számított - radikális fordulatot javasolt. A konkrét feladatokról szólva elsőként a gyermekek és fiatalkorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések problémáját említette, ami nemcsak azért meglepő, mert a tekintély elszánt védelme rendszerint túléli magát a tekintélyt, hanem a sorrendben rejlő pontos helyzetértékelés miatt is. A közelmúltban elhunyt Martini megtérést szorgalmazva utalt arra, hogy a világ erkölcsi hanyatlásának egyházi ostorozása tarthatatlanná vált, s a morális kudarc megköveteli a hatalmi struktúra felülvizsgálatát. Nem egyes megtévedtekről beszélt (mint az ezredfordulón bűnbánatot hirdető II. János Pál), hanem az intézmény egészéről. Ráadásul nem a hitvédő katolicizmus köreiben nagy magabiztossággal lesajnált reformkatalógust elevenítette fel, hanem a szegényekkel való tényleges, látható közösségvállalás parancsára emlékeztetett. Emberiességi érveket hozott fel az elváltak szentségi befogadása mellett, tágabban pedig a kiközösítés logikája ellen, és nem utolsósorban azt ajánlotta, hogy a püspökök, köztük a pápa, mondjanak le teljhatalmukról. "Vezető testületeikbe vegyenek be tizenkét rendkívüli embert. Olyanokat, akik a legszegényebbekkel élnek, akiket fiatalok vesznek körül, és akik kísérleteznek."
Pápistának jó lesz
Fotó: Alessandra Tarantino / MTI/AP
Pólusok között
A pápaválasztó konklávén nem a haladás és a maradás erői feszülnek egymásnak, hanem szélsőségesen és mérsékeltebben konzervatív bíborosok elképzelései, ezért valószínűtlen, hogy a Martini felvetette eshetőség sűrűn szóba jönne. Viszont a deszakralizáló esemény - a pápaság és a modern racionalitás váratlan összekapcsolódása - óhatatlanul konfliktusba kerül a magas méltóság természetfeletti lényegének képzetével. A teológus Ratzingernek megválasztásakor vélhetően eszébe sem jutott, hogy kétségbe vonja saját isteni elhivatottságát. Munkásságának ismerői szerint mindig is gyanakodva viszonyult a II. vatikáni zsinat ama nézetéhez, amely az egyház és a környező világ kölcsönösségét s ezzel az emberi tényező közbejöttének jelentőségét hangsúlyozta. Végső döntésével azonban elfogadta, hogy "mindenki, aki ebben a sokszorosan szorongatott és szerfelett sokakat szorongató világban él, gyengének bizonyulhat" (Rainer Bucher-Hans-Joachim Sander: Quo vadis, Papsttum?, Die Furche, 2013. március 3.). Belátását - "a test és a lélek erejének" megfogyatkozását "a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve, és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg" - úgyszólván mindenki hőstettként üdvözölte. S minthogy önvizsgálata azonnal a pápai szolgálat nyilvános, széltében-hosszában megvitatható kérdésévé lépett elő, valószínű, hogy Benedek utókorában semmi sem lesz már ugyanúgy, ahogy annak előtte volt. Lehetséges, hogy Martini szellemi hagyatékáról nem mindenki vesz tudomást, intelmét azonban megkerülhetetlen tények igazolják.
A hírforrások személyi tippjeiből meglehetősen összetett elvárások rajzolódnak ki, és ezek között csak elvétve bukkan fel a töretlen folytonosság igénye. Más kérdés, hogy a bonyolult feladatok repertoárjáról a magyar érdeklődők éppoly kevéssé értesülhetnek, mint az előző két pápaság folytathatatlanságának - világszerte tüzetesen elemzett - okairól. Az anekdotikus részletek, például egy-egy megyéspüspök meghatott visszaemlékezése vagy afeletti öröme, hogy mellkeresztjét XVI. Benedektől kapta, épp azt fedik el, ami a leköszönt pápával való együttérzés és az alkalmas utódért való fohászkodás tárgyi alapját képezhetné: az elmúlt évtizedekben végbement restauráció súlyos következményeit és az utód előtt álló teendőket.
II. János Pál főként érzelmekre ható, míg XVI. Benedek észérvekre épülő látomás alapján próbálta újra megszilárdítani a modernség kibontakozásával szembeszegülő, jelenlegi alakzatában a 19. századra visszatekintő római központosítást. A posztmodern korérzékelés e kétféle, egymást kiegészítő változata az emberi és társadalmi autonómiatörekvés visszafordíthatatlanságát a tévedhetetlen pápa mindenütt jelen lévő képével és az általa szavatolt felekezeti identitás hagyományos formavilágával igyekezett ellensúlyozni. Csakhogy mind a világutazó, mind az elméletalkotó pápa olyan korban követelt elismerést múltidéző eszményének, amelynek mozgékonysága és eredendő sokfélesége kevés ponton találkozik a hit hivatalosan szentesített kifejezéskészletével. A katolikusok zöme nem tud azonosulni a Vatikán rendelkezéseivel, legyen szó a szexuáletika merev szabályozásáról, vonalhű, ámde alkalmatlan tisztségviselők kinevezéséről vagy a szociális problémákra és a kulturális különbözőségre érzékeny teológiai kezdeményezések erőszakos visszametszéséről. A megosztottság azonban ennél is eredendőbb: az idős Benedeket legfőképp közvetlen környezetének anarchikus állapota, a szent rend megannyi funkcionáriusának hitelvesztése terhelte túl, nem beszélve a szívéhez elvben közel álló ultrakatolikus csoportok hálátlan provokációjáról: kevesellték előzékenységét, melyet a zsinati megújulás lefékezésével tanúsított.
A konklávéra egybegyűlt főpapoknak nem nagyon van más lehetőségük, mint hogy megkíséreljék feldolgozni rendhagyó elhatározásának egyértelmű üzenetét és tragikumát. Hiszen az elmúlt (közel) nyolc, illetve harmincöt év hivatalos lelkesedéssel üdvözölt vezérgondolata, a kizárólagos igazság lefegyverző ereje épp a konzervatív tábor megosztó törekvéseivel szemben bizonyult fegyvertelennek. A vatikáni iratlopás hátterét feltáró dosszié, melyet Ratzinger nem sokkal lemondása előtt kapott kézhez, köztudottan nem reformisták ármánykodását dokumentálja. Ettől nem tekinthet és nyilván nem is tekint el a többekkel együtt esélyesként számon tartott bíboros, Erdő Péter sem. A megválasztásának lehetőségét latolgató sajtó a hatvanéves esztergomi érsek érdemei között említi ragaszkodását "Benedek irányvonalához" és a "lélegzetelállító karriert", amelyet befutott. A National Catholic Reporter bloggere, John Allen szerint Erdőt kivált alkalmassá teszi a pápai trón elfoglalására kánonjogi szakértelme, jó kapcsolata a harmadik világ egyházaival, szervezőkészsége és "szolid konzervativizmussal párosuló lelkipásztori gyakorlata". Igaz, az amerikai vatikanista ellenjavallatokkal egészíti ki a nagy formátum ismérveit. A szekuláris kultúrával szemben bizalmatlan magyar főpap fennszóval bírálta a médiát - ezt Róma talán nem vette rossz néven -, fellépése nem igazán közönségbarát, és aránylag fiatal kora évtizedekig elhúzódó pápaságot valószínűsítene.
Beteljesedő karrier?
Mi tagadás, az Erdő személyével kapcsolatos információk és feltételezések a tökéletes pápa képét rajzolják ki. Ráadásul kézenfekvőnek tűnik, hogy a karizmatikus lengyel és a dogmatikus német pápa után a magyar jogász végre rendet vágna a szent hivatalokban, amelyek cselszövéseiről nem szenzációéhes újságírók terjesztik a legmeghökkentőbb híreket, hanem pápaközeli főpapok. A római széküresedés heteiben a napilapokat szállóigeként járja be Ratzinger indulatos válasza az egyházkritikai észjárással nem vádolható kölni érsek bizalmas figyelmeztetésére, tudniillik hogy mielőbb szabaduljon meg a nagy hatalmú Bertone államtitkártól: "Basta, basta, basta! Bertone marad!" A pápa távozott, az általa is működtetett rendszer, amely trónra emelte, csakugyan maradt. A katolikus egyház központi adminisztrációjának átláthatatlansága, irányíthatatlansága és különböző hivatalviselők kihágásainak imázsromboló hatása indokolttá teszi, hogy erős ember vegye át a vezetést - de ki is takarja a fontosabb távlatokat.
Ki az alkalmas ember? Ha lefordítható egyáltalán közös nyelvre a teológiai tétel, mely szerint az egyházat a Szentlélek vezeti - és amelyet a rajongó Róma-hűség előszeretettel ért úgy, hogy a bíborosokon keresztül maga Isten választ pápát -, akkor elsősorban talán azokra az ösztönzésekre érdemes gondolni, amelyek sokfelől érik a fogékony elmét. Az inspiráció a kihívásokon keresztül érkezik, ezek pedig számosabbak, mint a hivatali intrikák. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a regionális egyházak központilag kezelhetetlen problémákkal néznek szembe, s hogy ezek megoldásában ötletesebbek, mint a Vatikán. Szigorú kontrollra ott van szükség, ahol a hagyomány fejlődése elakadt. Nem a Dél-Amerika szegény tömegeinek felemelését célzó szociálteológia szorul szabályozásra, hanem az öreg kontinens maradék népegyházi katolicizmusának elbizonytalanodott tájékozódása.
A lassan változó egyház többféleképpen képzelhető el. A megvilágosult és mindenek fölött álló tanító képe, amelyet XVI. Benedek teológiája is erősíteni igyekezett, nem kevésbé időhöz kötött, mint amennyire szertelennek tűnhet a demokratizálódó intézmény hipotézise. Mindenesetre a Benedek utáni időszak pápájának már nem kell szentségtöréstől tartania, ha úgy látja, hogy sem a szabadság, sem a tévedés, sem az önkorrekció nem idegen a "péteri szolgálattól". A választás lehetséges következményei közül nem zárható ki a favorit alkalmasságának igazolódása, sem a felé forduló bizalom kudarca; sem a kompromisszumos jelölt tétovasága, sem meglepő alkalmassága. A római kúria sokakban izgalmat keltő eseményeinél ezért többet mondhat a németországi pedofíliaügyek feltárását 2010-ben elindító jezsuita, Klaus Mertes észrevétele: "Az a feltevés, hogy az egész egyház egyetlen szereplő hitelességétől függ, nem felel meg a hagyománynak. Ráadásul veszélyes is, mivel visszafelé sülhet el." Az egy személyben összpontosuló lelki hatalomnál messze lényegesebb tehát a bázis kezdeményező ereje, hiszen "a pápa nem a kereszténység alfája és ómegája" (Der Tagesspiegel, 2013. február 17.).
Erdő Péter szorosan igazodik Róma hivatalos doktrínájához, és ez némelyeket megnyugtat, másokban kétségeket ébreszt. A demokrácia társadalmi igényét természetesnek tekinti, egyházi kiterjesztését ellenzi. Magyarázatképpen és közvetítő elvként a szubszidiaritást kínálja fel: a katolikus társadalmi tanítás központi elemét. A felülről megtámogatott öntevékenység elvét azonban sajátosan római nézőpontból értelmezi: ha a felszentelt hierarchia erőforrása nem elegendő, egyes feladatokat laikusokra ruházhat át - ami a katolikus teológia összefüggésében is irányzatos szűkítés. Erdő jelentős eredményei közé tartozik Salkaházi Sára, a nyilas uralom idején az általa védelmezett zsidókkal együtt meggyilkolt vértanú boldoggá avatása - de a magyar katolikusok körében is jelen lévő antiszemitizmus ellen néhány őszinte, ámde hatástalan gesztuson kívül nem sokat tett. Egyes nyilatkozataiban politikailag függetlennek mutatkozik, de elhatárolódásai az észrevehetetlenségig erőtlenek. Nem tanít különbségtételre érdekvezérelt keresztény retorika és hiteles beszéd között - holott ez a spirituális tradíció közvetítésének alapmozzanata volna -, s jogászként nem emel szót a jogállamot felszámoló intézkedések ellen. Tisztes komolysággal megünnepli a keresztények egységének előmozdításáért rendezett imahetet, de nem vállal szolidaritást a jogfosztott kisegyházakkal. Nem ellenzi a kötelező iskolai hittant, noha ennek országos szervezettségű intézményi keretei szöges ellentétben állnak a szabadság tapintatos pedagógiájával, melyet az evangéliumok sugallnak. Intelligenciája és szakmai felkészültsége tekintélyt parancsol, de nem látni, hogy vezetői tevékenysége a magyar katolicizmust elmozdítaná a tekintélykultusz és az alattvalói mentalitás hagyományából a társadalmi megbékélést, az igazságosságot és az elesetteket szolgáló, saját nyitott lehetőségeit mérlegelni képes közösség eszménye felé. Ilyen irányú megszólalásainak határozottsága nincs összhangban a szórványos eredményekkel.
Valódi esélyeiről egyelőre nem sok tudható. A horizontját alkotó felfogás, mely a papság egyházkormányzati teljhatalmán és rituális elkülönülésén alapul, jó ideje nem egyetemes érvényű modell - bár Rómában egyelőre mozdíthatatlannak számít. A II. vatikáni zsinat kísérletet tett az egyház és a világ időérzékelésének összebékítésére, ezért tanításának normatív ereje folytán a következő pápaság tétje is a megújuláshoz való hűség lesz. Gyanítható, hogy a kivitelezés sokkal inkább múlik egyszerű emberi eszközökön, mint valamely megfellebbezhetetlen értelmezés látványos reprezentációján.
