Utoljára közel hétszázhúsz éve, 1294. decemberében fordult elő, hogy egy pápa önként visszavonuljon. Az egykori vatikáni államtitkár, Angelo Sodano a "derült égből a villám" kifejezést használta, amikor a bejelentést követően hangot adott a bíborosi testület megdöbbenésének. Nem különösebben eredeti szófordulata arra enged következtetni, hogy mindössze néhány órával korábban értesülhetett a pápa szándékáról.
A médiapápa öröksége
A lemondás február utolsó napján, este nyolckor lép hatályba. Addig, példátlan módon, a még ismeretlen utód elődjeként uralkodó Joseph Ratzinger vezeti az egyházat saját, már befejezettnek tekinthető múltja utolsó szakaszában. E sajátos hangulatú időszak egyedisége abból is adódik, hogy még sokan emlékeznek aránylag rövid pontifikátusának kezdetére. 2005 tavaszán, XVI. Benedek trónra lépését megelőzően a lengyel származású II. János Pál egyfajta szenvedésmisztika jegyében élte át és tette a katolikus hívők számára világszerte átélhetővé haldoklását. Leghűségesebb munkatársa és egyben megválasztott utódja viszont, miközben kinyilvánította ragaszkodását a nagy példaképhez és töretlen folytonosságot ígért, egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy egyéniségének és stílusának, teológiai iskolázottságának és kommunikációs készségének szembeötlő eltérései határozzák majd meg működését. S csakugyan, attól eltekintve, hogy (II. János Pál pápa elháríthatatlan örökségeként) a látványos rendezvényekben testet öltő event catholicism rá is feladatot rótt - noha e téren, alighanem az előd népszerűségének elhúzódó folytonosságában, ő is sikereket könyvelhetett el -, mindvégig megmaradt a hivatalos egyházi tanítás őrzésével és szabályozásával megbízott hivatalnoknak, egyszersmind professzori múltjából táplálkozó, szuverén gondolkodású kutató teológusnak. Pápaként sem titkolta, hogy a közszerepléseknél jobban vonzzák a még megíratlan könyvek, és széles olvasóközönségét meg is lepte írói termékenységével - néhány kisebb esszé- és interjúkötet, valamint körlevelei, így a szeretetről szóló enciklikája mellett főként háromrészes Jézus-monográfiájával, amely közvetve szaktudományos körökre is hatást gyakorolt: konzervatív állásfoglalásával, a kortárs bibliatudomány eredményeinek mellőzésével vagy viszonylagosításával ellentmondást váltott ki, és kiváló tanulmánykötetek létrehozására indította a szakmát.
A közkedvelt "médiapápa" imázsát tehát XVI. Benedek - első megnyilvánulásaitól kezdve sejthetően - a visszahúzódó, sokak figyelmét leginkább kimagasló teológiai műveltségével és a katolikus hagyomány statikus értelmezésének átgondoltságával felkeltő értelmiségi arcképére cserélte fel, illetve vissza. Lemondásának híre valószínűleg szándékával és habitusával megegyezően indított józan, mérsékelten emocionális válaszokra nemcsak ismert politikusokat, de más közszereplőket, köztük magas rangú egyházi hivatalviselőket is. A közvélemény természetesen - a drámai közlés jellegéből következően - megrendüléssel fogadta elhatározását, de már az első reakciókban érzékelhető volt az a felszabadultság is, amelyet a szokatlanul tárgyilagos, gyászmunkát nem igénylő bejelentés idézett elő. Az NBC hírtelevízióban az észak-amerikai püspöki konferencia elnöke, Dolan bíboros már az esemény napján kedélyes, humoros mozzanatokat sem nélkülöző stúdióbeszélgetés keretében méltatta XVI. Benedek megfontoltságát. Az olasz La Repubblica főszerkesztője a hagyománytisztelő pápa talán egyetlen valóban modern gesztusáról, az egyéni felelősségtudat karakteres megnyilvánulásáról beszélt internetes videoüzenetében, a Deutschlandradio interjújában pedig Günther Wassilowsky, a linzi katolikus teológiai kar tanára ugyanezt fejezte ki pontosabb elemző fogalmakkal, amikor arról beszélt, hogy a pápa formabontó cselekedete értelmében "az egyházi hivatalok másként is legitimálhatók, nem csupán tradicionális vagy karizmatikus módon, hanem funkcionálisan is".
Nem kétséges, hogy a - vallási összefüggésben transzcendens megalapozottságú - tekintélynek ez a részleges újjáértelmezése, amelyben a "péteri szolgálat" alanya nem az Istentől eredő és megmásíthatatlan egyházi hagyománnyal érvel, s nem a halálig tartó kötelességtudat példáját kínálja fel, hanem egészségi állapotára hivatkozva és a kánonjog egyik passzusára támaszkodva megválik uralhatatlan feladatától, fontos mozzanattal árnyalja a már csak rövid ideig hatalmon lévő pápa megítélését. Ugyanakkor az is joggal feltételezhető, hogy XVI. Benedek pápaságának jövőbeli értékelése azon az elismerésen túl, amely az egyedinek számító döntés megfontoltságára irányul, kevés újdonságot tartogat azokhoz a szempontokhoz képest, amelyek írásainak és intézkedéseinek pozitív vagy negatív fogadtatásában már eddig is szóhoz jutottak. A pápa eddig is egymásnak szögesen ellentmondó vélemények megfogalmazására sarkallta a teológia nyilvánosságát és a klérus számos tagját éppúgy, mint az egyházi kérdésekben nézeteiknek hangot adó "laikus" hívőket. Megosztó személyiségről beszélni vele kapcsolatban talán elsietett volna. Hiszen nem - az őt közelebbről ismerők tanúsága szerint szerény és figyelmes - karakterének tudható be, hogy a katolikus hagyománnyal és az egyház ideális arculatával kapcsolatos meggyőződését a rajongás, a mindenkori pápát övező tisztelet, a retorikailag is kötelező szeretet, valamint a személyes teljesítményére irányuló elismerés kifejeződései mellett bíráló észrevételek sokasága érte.
A tudós tévedhetetlensége
Ezek között különösen is súlyosaknak tűnnek azok, amelyek teljes egészében kudarcként könyvelik el a hivatalba lépése óta eltelt nem egészen nyolc évet, és a csüggesztő summázatot teológiailag is végiggondolt argumentumokkal támasztják alá. A II. János Pál és XVI. Benedek gondolatvilága közti lényegi különbség talán abban ragadható meg, hogy Joseph Ratzinger professzionális teológusként kimondottan az érvelő racionalitás eszközeivel törekszik a kinyilatkoztatáshit megalapozására, és ily módon - voltaképp nagylelkűen - mindenekelőtt érvelésmódját bocsátja vitára. Azaz rokonszenvet vagy ellenszenvet keltő személyiségjegyeitől mintegy függetlenül a tudományos tézisek szövegösszefüggésében is elhelyezi az egyházi tanításról adott interpretációját, és így akarva-akaratlanul az ésszerűen mérlegelő teológiai diskurzus szabályainak veti alá azokat az állításait is, amelyeket közben a kinyilatkoztatás cáfolhatatlan és minden hívő számára kötelező tekintélyének hatálya alá helyez.
XVI. Benedek pápasága idején vált részint a katolikus tudományosság, részint a hívők közössége szemében végképp nyilvánvalóvá, hogy Róma hivatalos teológiájának számos kitétele nem magát az egyetemes igazságot képviseli, hanem annak egyik megvitatható és következetesebb érveléssel megcáfolható, az időnek és az eltérő megközelítéseknek kitett részaspektusát. Joseph Ratzinger pápaként talán legmélyebb meggyőződése és teológiájának kifinomult elméleti apparátusa ellenére egy teológiai képlet érvényesítésének, az egyetlen, abszolút és ellentmondást nem tűrő "egyházi" igazság sulykolásának egyház- és tudománypolitikai, nem utolsósorban pedig társadalompolitikai legitimációján fáradozott - olyan egyházi környezetben, amelyet a sokféleség, a változó történelmi tapasztalat és a demokrácia igénye éppoly visszavonhatatlanul jellemez, mint amilyen kitartóan van sok helyütt jelen a totális egység vágya, a "keresztény világ" vagy a keresztény nemzet átöröklődő látomása és a tekintélyelvűséghez való vonzódás.
Ezért végső soron a tömegmédiumok nyújtotta lehetőségeket az egyház lelkipásztori küldetése érdekében kihasználó, illetve az ezekhez inkább félénken viszonyuló pápa képzete, e kétféle magatartás megkülönböztetése sem egészen helytálló. A názáreti Jézusról írt nagy műve első kötetének előszavában XVI. Benedek megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel állíthatta, hogy a könyv lapjain valójában a teológus Joseph Ratzinger fejtegetései olvashatók, s nem a pápai tekintély szólal meg. A befogadók jelentős hányadában vélhetően fel sem merült, hogy a tévedhetetlen pápát "leválassza" a saját részleges érvényű álláspontját képviselő tudóstól, viszont ez a nehezen kivitelezhető elkülönítés élesen megvilágítja a teológus pápa gondolkodásmódjának egyik fő dilemmáját.
A XXI. században a pápa szükségképpen médiapápa, akinek számot kell vetnie fogadtatásának a globális nyilvánosságot naponta foglalkoztató ellentmondásaival. És itt nem is annyira bizonyos egyházfegyelmi és erkölcsi nézeteknek az egyházon belül is fennálló feszültségére gondolhatunk első helyen, hanem "Róma" és az "egyháznép", a központi tanítás és a katolicizmus mindennapi gyakorlata közti távolságra. Amit XVI. Benedek nagy elméleti ráfordítással kidolgozott - ifjúkorától fogva: Szent Ágoston és Szent Bonaventura egységelvű teológiájának igazolását -, azt sem a Vatikán falain belüli érdekellentétek kezelhetősége, sem a tudományos kutatás dinamikája, sem a katolikus tömegek önálló szellemi és társadalmi mozgása nem igazolta vissza. II. János Pál populáris fellépései, az iránta érzett szimpátia egyrészt hosszú időre feledtette, hogy a gondolat szabadságát korlátozó autoritással immár csak a katolikusok egy része képes azonosulni, másrészt a tömeges tiszteletnyilvánítások mögött csak roppant szűk körben épül fel - vagy újjá - a Vatikán által támogatott konzervatív katolicizmus szilárd doktrinális és erkölcsi szerkezete. XVI. Benedek mondhatni csalatkozhatatlanul érzékelte ezt, amikor beiktatása után rendre szóba hozta a "kisded nyájat" - az ideális közösség metaforáját a népegyház utáni korszakban. Tántoríthatatlan kiállása a tömbszerűen felfogott hagyomány mozdulatlan igazsága mellett azonban nemcsak a zárt "miliőkatolicizmus" helyenkénti restaurációjának kedvezett, hanem az igazságra való hivatkozás újabb keletű kiüresedésének is: a keresztény hit eszközzé silányításának és a hagyomány stratégiai kihasználásának a politikai retorika különböző színterein. Főként Európában, ahol a demokrácia túlkapásainak ostorozása helyett az egyház és a sallangjaitól megtisztított hit jövője szempontjából is messzebbre vezethetne a véleménypluralizmus és az emberi méltóság bibliai gyökereinek hangsúlyozása: a modernség ellen vívott egyházi küzdelem történetének egyértelmű lezárása.
Ez a határozott mozdulat Joseph Ratzinger pápasága idején elmaradt. Helyette annál elszántabban folytatódott az egyház harca a "relativizmus diktatúrája" ellen, csakhogy ez az elszántság épp a viszonylagosságelv legnagyobb kísértésével nem vetett számot: azzal, hogy a keresztény tradíció legfőbb értéke, a személy méltósága sérül - válik mélységesen és tragikusan relatívvá -, ha a hívők nem dönthetnek felelősen, saját (ebben a gondolatrendben elvitatott vagy tévelygőnek minősített) lelkiismeretük szabadsága szerint. II. János Pál és XVI. Benedek teológiai és intézménypolitikai intézkedéseiben hasonlóképpen megkérdőjeleződött a legújabb kori (egyház)történelem nagy fordulatának, a II. vatikáni zsinatnak a jelentősége is azzal, hogy a hagyomány töretlen folytonossága mintegy kötelező tanítássá vált - szemben a törés, a megújulás, az összetettebb valóságérzékelés nyilvánvaló tényeivel és a kevésbé óvatosan fogalmazó zsinati dokumentumok szellemiségével. Ezért sem mozdulhattak előre az egyház és a (legtöbbször indokolatlanul ellenségesnek nyilvánított) szekuláris nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain széltében-hosszában tárgyalt olyan kérdések megoldásának kísérletei, mint amilyen az egyházi hierarchia és a hívő közösségek, valamint a hierarchián belül szakralizált különbségek hatalmi vonatkozásainak a problémája, Európában a szélsőjobboldali szcénával érintkező szakadár - és teokratikus vágyálmokat kergető - tradicionalisták megítélése, a liturgia kreativitásának és valóságérzékenységének ügye, vagy a nem katolikus keresztény egyházakkal való párbeszéd nemes feladata.
*
XVI. Benedek intézkedéseit világ(háló)szerte különböző időrendi táblázatok sorolják fel és részletezik. Az összkép olyan egyházkormányzati időszakról tanúskodik, amelyet nehéz sikeresnek nevezni. Utóda, akit hamarosan megválasztanak, nemcsak súlyos részfeladatokkal szembesül majd, hanem egy szemléletmód terheivel is. Egyúttal pedig a hasonlíthatatlan tekintély biztosította szabadságnak azzal a terével, amelyet a legfőbb egyházi döntéshozók kollégiumának irányzatos összeállításával a nyolcvanöt éves, hamarosan leköszönő pápa szigorúan körülhatárolt, de utolsó, bátor egyházfői döntésével, ha úgy tetszik, megnyitott.
