2002 januárjában a Boston Globe c. napilap kezdte meg azoknak a vallomásoknak és egyházi dokumentumoknak a közlését, amelyekből katolikus papok gyermekekkel szembeni sorozatos szexuális viszszaéléseire derült fény. Két év múlva, 2004 februárjában az amerikai bíróságok már 10 600 hasonló, 1950 óta elkövetett bűncselekményről tudtak, s a nyomozás több mint 450 pap érintettségét állapította meg. 2002 novemberében a jelenlegi XVI. Benedek pápa, akkor még Joseph Ratzinger bíboros az egyházi bíróságok kihallgatási jegyzőkönyvei alapján "kevesebb mint egyszázaléknyi" gyermekmolesztáló papról beszélt, ám azoknak a püspökségeknek az adataiból, amelyek önként vagy hatósági nyomásra átadták a belső eljárás alá vont szolgálattevők névsorát, kiderült: egyházmegyétől függően az összlétszám 5,3-7,7 százalékáról van szó. Köztudott, hogy a korábban indított néhány büntetőper és az újonnan felmerült esetek száma közti sokkoló különbség oka az ügyek eltussolása volt. Az egyházi elöljárók nemcsak a megtörtént bűncselekmények feljelentését mulasztották el, hanem a további lehetséges áldozatokra sem voltak tekintettel, amikor - afféle hálózati rendszerben, egymást titokban informálva - másik szolgálati helyre küldték a továbbra is kockázatot hordozó elkövetőket. Ugyanígy jártak el pedofil papjaikkal Ausztrália és számos európai ország püspökei.
A katolicizmus egyik fellegvárának számító Írországban a kormányzat 2002-ben független bizottság felállítását határozta el a dublini egyházmegyéből érkező feljelentések kivizsgálására - az eltussolt esetek sokaságát az ún. Ferns-jelentésben publikálták -, majd az egész országra kiterjesztette az eljárást. A 2009 májusában közzétett Ryan-jelentés 1936-tól kezdve hatvan év történéseit veszi sorra. Az ír egyházi intézményekben - mindenekelőtt a Keresztény Testvérek és az Irgalmas Nővérek nevelőintézeteiben, árvaházaiban, internátusaiban, ipari iskoláiban - a közelmúltig tömegesen voltak jelen az abúzus jellegzetes formái: a fizikai bántalmazás, a lelki terror, a szexuális zaklatás és erőszak, a szándékos éheztetés és a gondozottak elhanyagolása. (A többkötetnyi beszámoló és elemzés, valamint harmincoldalas összegzése is olvasható az interneten: www.childabusecommission.ie.) Válaszul a jelentésekre és az ír társadalom felháborodására 2010. március 20-án XVI. Benedek pásztorlevélben fordult az ír katolikusokhoz, és bocsánatukat kérve megnevezte a visszásságok fő okát: az ír társadalom hirtelen bekövetkezett átalakulását és szekularizációját, amely "sokszor negatívan hatott az emberek hagyományos ragaszkodására a katolikus tanokhoz és értékekhez". A pápa emellett azt a tendenciát is hibáztatja, amelynek következtében papok és szerzetesek "helytelenül olvasták a II. vatikáni zsinat megújulási programját". Diagnózisának azonban homlokegyenest ellentmond, hogy a visszaélések túlnyomórészt a hibátlanul tradicionális ír katolicizmus (Joyce-tól ismert) zárt környezetében történtek, messze a szekularizált világtól és a zsinati megújulás hatásaitól. Meglepő ugyanakkor, hogy a szöveg nem ejt szót más, pedofíliaügyekkel terhelt országokról, a II. Vatikánum elhibázott értelmezésével kapcsolatos észrevétele pedig kifejezetten eltér a tárgytól: alkalmatlan szövegkörnyezetében a "reform reformjának" titulált reformellenes irányzat megerősítését szolgálja.
Thomas Doyle amerikai Domonkos-rendi egyházjogász, aki szakértőként vett részt az írországi cselekmények felderítésében, rendszerspecifikus bűnökről beszél. A római katolikus egyház jelenléte az Ír Köztársaság életének minden rétegét áthatotta: az egyház kezében volt a nevelés, az egészségügy és a teljes jóléti ellátórendszer. "A gyermekeken véghezvitt szexuális, fizikai, érzelmi és spirituális pusztítás nem a véletlen műve volt, hanem a mindennapok és Írország része. Azok a gyermekek és fiatalok, akik a jelentésekben borzalmas visszaélések áldozataiként szerepelnek, a II. vatikáni zsinat dokumentumaiban az Isten népének nevezett közösség tagjai voltak. A leginkább zavarba ejtő az a biztos információ, hogy a bűncselekmények nem alkalomszerűen, nem elszigetelten mentek végbe, és az egyházi hatóságok mindig is tudtak róluk. A pápától kezdve a helyi püspökökig és rendfőnökökig mindenki tudott a bántalmazások hihetetlen kultúrájáról, és senki nem tett ellene semmit." (National Catholic Reporter, www.ncronline.org, 2008. október)
Titokfegyelem
Nemrég hozzáférhetővé vált az az 1962-ben keletkezett bizalmas szentszéki dokumentum, amely 2001-ig szabályozta az egyházi személyek szexuális bűncselekményeihez kapcsolódó kánonjogi eljárás rendjét. A véleményformálás vatikáni orgánumai nagy ráfordítással igyekeztek meggyőzni a nyilvánosságot arról, hogy az iratot kibocsátó egyházi hivatal, a Szent Officium (ma: Hittani Kongregáció) nem tiltotta meg a civil hatóságok tájékoztatását, azaz feddhetetlenül járt el. Amint nemrég a magyar katolikusok értesülhettek róla, a teljes titoktartást kiközösítés terhe alatt előíró rendelkezés "nem arra irányult, hogy az áldozat ne tegyen feljelentést a világi hatóságoknál, hanem elsősorban az egyházi vizsgálatot lefolytató hivatalos személyeket kötelezte titoktartásra". (Magyar Kurír, 2010. március 27.) Az irat csakugyan nem tartalmaz ilyen tiltást - szellemiségéből, a szigorú fegyelmi normákból, az egyházi ügykezelés hagyományából, s persze az áldozatok sebzett némaságából adódóan azonban legfeljebb elvétve kerülhetett sor feljelentésre. "A korabeli kontextusból megmagyarázhatóak ugyan a szélsőséges titkolózás objektív okai - jegyzi meg kritikai olvasatában Doyle -, de a titoktartás hosszú éveken át alkalmas eszköznek bizonyult mind az igazságszolgáltatás megkerülésére, mind az áldozatokról való együttérző gondoskodás elmulasztására. (...) Azzal próbálták igazolni, hogy a botrány megelőzésére szolgál, de valójában sokkal több botrány származott belőle." Miközben ugyanis a történtek legtöbbször életre szólóan megjelölték a bántalmazottak sorsát, a következmények el sem jutottak az egyházi bürokrácia tudatáig. A jogi szabályozás "a sok évszázados egyházi hallgatáskultúrában gyökerezik. Akár elolvasták annak idején a püspökök, akár nem, az esetek elkendőzése megtörtént, s mindvégig a klerikalizmust és az intézmény önvédelmét szolgálta." A gyakorlat a csendet, a megfélemlítést, a megvesztegetést, a tények leplezését és manipulálását részesítette előnyben. "Ezek után nincs mit csodálkoznunk azon - elmélkedik Doyle -, "hogy sem az 1962-es dokumentum, sem 2001-ben kiadott korrekciója nem tér ki az áldozatok felkarolásának és gyógyításának elsődleges, nagy gondosságot igénylő feladatára."
Az Írország katolikusaihoz címzett levélben a pápa a hagyományos jámborsági gyakorlatok elmélyítését javasolja, csakhogy az ezeknek keretet adó fegyelmi rendtől és tekintélyi struktúrától aligha várható megoldás. A pedofília okait kutató amerikai pap pszichológus, C. McQuillan szerint éppenséggel arra kellene bátorítani a papnövendékeket, hogy merjék kétségbe vonni a tekintélyt. A pedofilok "a papnövelde jól strukturált világában kivirágzanak", eszményi szeminaristák módjára viselkednek - kiszűrésük ezért úgyszólván lehetetlen (Journal of Pastoral Counseling 2004/1., 39). A katolikus papi eszmény életidegenségét bíráló teológusok és laikus szakértők ezért a kötelező papi nőtlenség eltörlését szorgalmazzák. Bár a vatikáni adminisztráció kitart amellett, hogy a cölibátus bibliai alapokon nyugszik, és különleges spirituális jelentőséggel bír, hívők egyre szélesebb köre értesül arról, hogy a papság életre szóló önmegtartóztatása bármikor megváltoztatható egyházjogi rendelkezés. Az arra való hivatkozás, hogy a szexuális vétséggel vádolt papoknál az efebofília (a serdülő- és a felnőttkor küszöbén álló fiatalokra rögzült vágy) gyakoribb, mint a pedofília (a kisgyermekek iránti vonzalom), nem támasztja alá a jelenlegi szokásrend megőrzése mellett szóló érveket. Túl azon, hogy kamasz lányok vagy fiúk zaklatása lelkipásztori összefüggésben - is - éppoly igazolhatatlan, mint a kicsinyeké, a cölibátus okozta elfojtás hozzájárulhat deviáns szexuális viselkedésmódok kialakulásához, annak ellenére, hogy nem mutatható ki közvetlen oksági viszony a nőtlenség és a pedofília között. Richard Sipe amerikai pszichoterapeuta szerint azok, akik hajlamosak átlépni "az egyház szolgája és a kiskorú között húzódó lélektani és fizikai határt", négy átfogó kategóriába sorolhatók. A hajlam esetenként genetikai eredetű; nemritkán pszichoszexuális éretlenségből fakad; vannak, akik elsősorban a klérus kulturális és társadalmi miliőjének hatására követnek el visszaéléseket; s végül egyes papoknál az erkölcsi romlottság a fő ok. A kutatások rámutattak, hogy a harmadik tényező - a papság döntően homoszociális világa - kisebb-nagyobb mértékben az összes alcsoport viselkedésére kihat.
Sipe 1995-ben, reprezentatív észak-amerikai mintán elvégzett vizsgálata szerint az összpapság fele él tényleges cölibátusban, de a felszentelt papoknak csupán 2 százaléka jutott el a belső érlelődés útján addig, hogy a cölebsz életállapot az érett személyiség összetevőjévé vált, és visszafordíthatatlanul megszilárdult. A lelkipásztorok 30 százaléka többé-kevésbé tartós vagy alkalmi heteroszexuális kapcsolato(ka)t létesít, 15 százaléka homoszexuális partnerrel él, 5 százaléka problematikus szexuális viselkedésmintákat követ (transzvesztitizmus, exhibicionizmus, pornográfiafogyasztás). A papok 6 százaléka kerül kapcsolatba kiskorúakkal, a rendellenes vonzalom elsődlegessége folytán azonban az irányultság itt nem játszik döntő szerepet, ezért a homoszexualitással szembeni egyházi zéró tolerancia célját téveszti. A teljes önmegtartóztatásként értett tisztaság fogadalmát megszegő pap pszichéjének alapjellemzője "a kettősség és a titkolózás" - írja Sipe Celibacy in Crisis c., 2003-ban New Yorkban megjelent könyvében, hozzátéve, hogy a titok publikussá tétele, de már a "veszélyes kérdések" puszta megfontolása is komolyan fenyegeti a fennálló rendszer szilárdságát. "Romboló töltetet hordoz: káoszt kelt ott, ahol a tökéletesség énképe és a megkérdőjelezhetetlen tekintély elve uralkodik." Nyílt kommunikáció viszont csak akkor volna lehetséges, ha Róma engedne kérlelhetetlen és valóságdeficites szexuáletikájának előírásaiból.
2010 elején a feltárás nyugat-európai hullámát már nem oknyomozó újságírók indították el, hanem a jezsuiták berlini gimnáziumának szerzetes igazgatója, aki (csak saját iskoláját tekintve) rögtön az áldozatok várhatóan háromjegyű számáról beszélt.
A válság kiágazásai
Előrejelzése csakhamar beigazolódott - sok más szerzetesiskola és plébánia érintettségével együtt -, s azóta Németországban, Svájcban, Hollandiában, Ausztriában, Dániában és Franciaországban sorra tudódnak ki az újabb és újabb visszaélések. Nagyobb hányaduk az 1980-as években történt ugyan, de az esetekkel foglalkozó szakértők ezt részben a lappangási időnek tulajdonítják: az áldozatok sokára és nehezen szólalnak meg.
Bár a katolikus egyházvezetés lépéskényszer hatására cselekedett, az érintett püspökségek és szerzetesrendek zömében példaértékű válságkezelés indult el. Német nyelvterületen, részint már évekkel ezelőtt, számos olyan lépés történt, amely jelentősen csökkenti az egyházon belüli szexuális bűncselekmények sorozatos előfordulásának valószínűségét. A nyílt szembenézést itt az is elodázhatatlanná teszi, hogy egyházi adót fizető katolikusok a bizalomvesztés folytán ezrével fordítanak hátat vallási közösségüknek. Az anyagi források apadása pedig - a magas kártérítési összegekkel együtt - az egyház működését veszélyezteti. (Az Egyesült Államok katolikus egyháza 2006-ban összesen 1,3 milliárd dollárt fizetett ki a bűncselekmények áldozatainak, 2009-ben az ír kormányzat 2,1 milliárd eurós kártalanítási összegben egyezett meg a katolikus vezetőkkel.)
Mindenesetre a gazdasági szemponttól függetlenül is figyelemre méltó az az igény, hogy az egyre-másra kitudódó esetek feldolgozása az egyház egészének megújulásában folytatódjék. Az események teológiai és társadalomtudományi elemzéseiben egyre gyakrabban esik szó az egyház történetének egyik legsúlyosabb kríziséről. "Az intézmény szentnek és sérthetetlennek tekinti önmagát - jelzi a válság egyik fő okát Marianne Heimbach-Steins münsteri teológusnő -, vagyis kizárja a struktúrában rejlő bűn lehetőségét. Ebből kiindulva tartja magát képesnek arra, hogy problémáit saját hatáskörén belül, az állami igazságszolgáltatás és a humántudományos ismeretek bevonása nélkül oldja meg." (FR_online, 2010. március 29.) A Vatikán korábbi főteológusa, Joseph Ratzinger már 2005-ben, pápává választása napján a "relativizmus diktatúrája" szófordulattal utasította el a nézetek pluralizmusát, és elődjéhez, II. János Pálhoz hasonlóan ma is rendre "a halál kultúrája" kifejezéssel illeti az ezredforduló egyházának szekuláris környezetét. A kriminalitás arányait, a tettek módszeres elleplezését, az áldozatok iránti közönyt tanúsító adatok - a viszonylagosítás kétségbevonhatatlan tényei - épp e magyarázó séma tarthatatlanságát tették kézzelfoghatóvá.
A botrány kevésbé látványos dimenzióját alkotja, de épp ezért figyelmet érdemel annak a közös gondolkodásnak a megélénkülése és nyugati sajtónyilvánossága, amely kivezet a papi pedofília okait, gyakoriságát és kiküszöbölésének lehetőségeit feszegető kérdések szűkebb köréből. A horizont kitágítását nemcsak a sokasodó tények és a bizalomvesztés közvetlen hatásai indokolják, hanem XVI. Benedek pápaságának alapvető tendenciája is. A pápa restaurációs programja intézkedések és dokumentumok sokaságában ölt testet. A Vatikán, ha többször kényszerült is magyarázkodásra az egyházfő gesztusai miatt, az egyházat belülről romboló erők és a töretlenül ragaszkodó hívők ellentétező konstrukciójával eddig valamelyest közömbösíteni tudta a bírálatokat, az amerikai perek után pedig nagy elhatározottsággal állt a papi pedofília felszámolását célzó kezdeményezések mögé. A gyökeres reform követelőit azonban, úgy tűnik, nem győzi meg az evilági szabadosság ismétlődő kárhoztatása és a papképzés szigorítására vonatkozó ígéret. A közelmúlt és a jelen viszontagságai mindenekelőtt azt teszik láthatóvá, hogy a válság magát a katolikus önértelmezést osztja meg: törésvonala az egyházi döntéshozatal módozatairól és általában a keresztény praxis hitelességéről alkotott, szögesen eltérő felfogások között húzódik.
Az egyházi hivatalosság legfelsőbb szintjén uralkodó történelemszemlélet szerint a fellazult erkölcsű világ a változatlan érvényű katolikus tanítás és az ezt képviselő hierarchikus rend ellen dolgozik.
A fejlett demokráciák katolikusai viszont jogaikat érvényesítve kívánnak részt venni közösségük alakításában és a hit továbbadásában. Rainer Bucher teológus (Graz) úgy véli, az egyháznak ma keserves tapasztalatok árán kell megtanulnia, hogyan éljen a valaha diadalmas, de ma már szétesett hatalmi rendszer romjai közt. "A lelkek fölötti uralom, amely az egyház működésének alapja, az újkorban sajátos utat járt be: a kozmosztól a közösségig, s végül az emberi testig. Előbb a modern tudományosság kétségbe vonta a keresztény világegyetem szimbolikus rendjét, majd a reformáció megfosztotta az egyházat uralmától a (polgári) közösségi formák fölött. Végül az egyházak - erkölcsi tanításukkal - még megpróbálták ellenőrzésük alá vonni az emberi testet. A papok elkövette szexuális bántalmazás a lelkipásztori hatalom végletes perverziója, épp e hatalom megszűnésének idején." (Concilium, 2004/3.)
Határon túl és innen
Sokakban felmerülhet: miért épp Ausztriáig gyűrűzik az újabb botrány, s miért nincs "ügy" Kelet-Közép-Európában. Alaptalan feltételezések helyett érdemes figyelembe venni, hogy az európai és tengerentúli viták középpontjában nem a papi pedofília elterjedtségének statisztikái állnak, hanem a vatikáni információpolitika és a nyilvánosság konfliktusa, továbbá a hatalmi mechanizmusok működésére és az egyházi megújulás esélyére vonatkozó kérdés. Ennyiben az "ügyek" nem csak magukat az eseteket jelentik. Az előfordulások térképe másról is tájékoztat: arról a különbségről, amelynek pólusait a véleménycsere szabadságának eltérő demokratikus feltételei alkotják.
Nemrég a Stephansdomban, egy bűnbánati istentiszteleten, amelyen pedofil papok áldozataira emlékeztek, Schönborn bécsi érsek egyebek mellett ezt mondta: "Miért épp az egyházat pellengérezik ki? Máshol nincs visszaélés? Megkísért a gondolat: a média nem szereti az egyházat. Netán összeesküvést sző ellene? Szívem mélyén azonban be kell látnom: nem erről van szó. Ám ha így volna is, az elénk tartott tükör azt mutatja meg, ami az egyházban különösen súlyossá teszi a bántalmazást. Fájdalmas tapasztalat - de mi ez a fájdalom ahhoz képest, amelyet az áldozatok szenvedtek el?" Másnap a határ innenső oldalán, egy ünnepi misén Veres András szombathelyi püspök többek közt az alábbi mondatokkal fordult híveihez: "...az utóbbi hetekben összehangolt támadás indult a sajtóban az egyház, s azon belül a papság ellen. Ne engedjük, hogy aljas szándékkal elrontsák az ünnepünket! Várható volt, hogy ebben az évben a gonosz különös módon fog fellépni a papsággal szemben. Amikor a Szentatya meghirdette a papság évét, azonnal sejteni lehetett, hogy súlyos támadásoknak leszünk kitéve ...." (Magyar Kurír, 2010. április 1.) A kétféle beszédmódot elválasztó civilizációs szakadék - a katolicizmus jelenkori arculatának meghatározó eleme - megnehezíti, hogy a sorjázó hírek Magyarországon is olyan szövegkörnyezetbe illeszkedjenek, amelyet a demokratikus szabadságjogok és a gyermekjogok érvényesítésének hoszszabb története formált.
A szerző a Mérleg c. folyóirat főszerkesztője.
