A katolikus egyház a felvilágosodás és a francia forradalom korszakától kezdve a II. vatikáni zsinatig (1962) mentalitás- és intézménytörténetének legrögösebb útszakaszát járta be. Szekuláris uralmának zsugorodását a modernitással és a demokráciával folytatott küzdelemben sokáig vereségként, fokozatos pozícióvesztésként fogta fel. Az I. vatikáni zsinaton a pápa csalatkozhatatlanságának dogmájával próbálta megerősíteni kettős hatalmának maradék felét, "lelki hatalmát" hívei fölött. A 20. század elejétől (már a modernség biztosította létfeltétek között és a modern médiumok segítségével) antimodernista harcot vívott a szocializmus és a liberalizmus ellen, de épp így a teológiai "modernizmus" ellen is. Restaurációs elképzeléseit lassacskán felváltotta az a reálpolitikai stratégia, amelyet az európai konzervatív pártokkal együttműködve igyekezett megvalósítani. Társadalomképét a két világháború között a korporatista államban vélte megtestesülni; Mussoliniben, Franco tábornokban, Salazarban partnerre talált, Hitler Németországában kisebb veszélyt látott, mint a kommunizmusban és a szabadelvűségben. Főként laikus reformerőinek törekvése nyomán azonban a II. világháború után nemcsak szemlélője volt az európai demokrácia felépítésének, hanem tevékeny résztvevője is. A II. vatikáni zsinaton amellett foglalt állást, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság az emberi személy méltóságában gyökerezik: nem csupán az egyház által hirdetett igazság felismerésére való, hanem önérték. Amikor pedig 2002-ben II. János Pál hozzászólt az európai alkotmány tervezetéhez, mindössze azt kérte, hogy az alkotmány a kereszténység által is közvetített értékekként ismerje el a személy méltóságát, a lelkiismereti és szólásszabadságot, a szolidaritást és a többi alapjogot. Amikor tehát keresztény értékekről esik szó, akkor ezeken - tágabb európai kontextusban - a katolikus nyelvhasználat is elsősorban a demokrácia értékeit érti. Az egyházi tanítás sajátosabb elemeit, a család és a megfogant élet védelmét, a közjót és a vallásszabadságot ezek környezetében helyezi el. A 20. század végére a katolicizmus megkésve ugyan, de sok mindent befogadott diskurzusába abból, ami ellen nemrég még hadakozott.
Ily módon azonban számonkérhetővé is tette saját alkotmányát. Elszánt teokraták ezért jogosan emlegetnek ördögi cselvetést, és a teológiai gondolkodásban ugyanezért csapnak össze szögesen eltérő felfogások. A római hivatalosság szívesen tüntet fel egyetlen kollektív alany ("az egyház") szándékaként tanítást és intézkedést vagy épp politikai rokonszenvet és pártvonzalmat. Ezt azonban csak annak árán teheti, hogy elleplezi a katolicizmus modernségbeli történetének legfontosabb kérdését: hogyan egyeztethető össze tekintélyi centrumának kizárólagosságigénye az érvekkel alátámasztott nézetek sokféleségével, "elképzelt közösségének" egyneműsége az életformák eltűnésének és keletkezésének ellenőrizhetetlen mozgásával? És nem saját hierarchiaeszményének történeti-kulturális mintáját közvetíti-e minden más előtt azzal, hogy bár kiegyezett plurális környezetével, változatlanul a zárt önazonosság megőrzésére és átörökítésére összpontosít? Vagy másként: a 18. századi abszolutista állam mintájára szerveződő egyház kiállhat-e meggyőzően a demokrácia és a jogállamiság mellett?
Amikor megválasztásának előestéjén a jelenlegi pápa a "kisded nyáj" kitartásának fontosságáról beszélt, ésszerűen jelölte ki az egyház helyét a választható hagyományok szekularizáció utáni kínálatában. Nem sokkal később, 2005 decemberében a "szakítás hermeneutikájának" fogalmát bevezetve igyekezett afféle katolikus '68-asokká stilizálni a zsinati kezdeményezés következetes folytatóit, és szembeállítani őket a II. János Pál idején elindult revíziós folyamat híveivel, akik ezentúl a "reform (avagy folytonosság) hermeneutikája" jelszóról lesznek felismerhetők. Elgondolásának gyakorlati vetülete egy olyan egyházkép, melyben az engedelmes közösség a vitán fölüli tanítás, a szigorú erkölcsi rend és nem mellesleg a szabályozott látvány felmutatásával, a töretlen hagyomány reprezentációjával kínál érvényes választ az "új átláthatatlanság" okozta globális elbizonytalanodásra. A II. vatikáni zsinaton elindult modernizációs kísérlet nagy korszakát, az 1960-as és '70-es éveket a valódi kölcsönösségen alapuló, kockázatokat vállaló nyitás idealizmusa jellemezte. Napjainkban az újabb római intézkedések a múltidézés konjunktúráját érzékelve - tehát pontos kordiagnózis alapján - a párbeszéd módosított elvét szilárdítják meg: minden dialógus alapja az erős "történelmi" identitás. Más keresztény egyházak, a többi vallás és a világ viszonylatában a kiöregedő zsinati nemzedék kezdeményezőkészségét és kísérletező kedvét ismét a katolikus meggyőződés elsőbbségének hangoztatása váltja fel. A visszahátrálás talán érthető, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az elvben határtalan beszélgetés idejében olyan intézményi képlet születik, amelyben a hagyományőrzés szándéka magára ismer. Egy formáiban és lényegi üzenetében leegyszerűsödött (alkalmasint letisztult) ökumenikus modell - a hagyomány itt-ott már megkezdődött jövője - sokak szemében egyelőre összeegyeztethetetlennek tűnik a katolikus egyház szerteágazó tanrendszerével és gazdag kulturális múltjával. A felekezeti határait védő katolicizmus azonban már csak részlegességének tényéről megfeledkezve ragaszkodhat a nevében kifejeződő egyetemességéhez. Az így előálló disszonancia - melyhez az is hozzájárul, hogy az egységes rend látszata időről időre fikciónak bizonyul - az egyházon belül és kívül is elbonyolítja az értékek közvetítésére és a közvetítés értékére vonatkozó kérdést.
Az emberi méltóságról
A közelmúlt pedofíliabotrányai előidézte válságra, s közvetve II. János Pál és XVI. Benedek ellenreformjára reagálva ez év februárjában a német nyelvterület felsőoktatási intézményeiben tanító mintegy négyszáz katolikus teológus közül több mint kétszázan írták alá azt a memorandumot, amely az egyház szerkezeti átalakulását sürgeti. Figyelemre méltó, hogy a kritikusok kritikusai mindenekelőtt a helyzetértékelés mélységét hiányolják a reformköveteléseket megfogalmazó hittudósok írásából. Az egykori német professzor, jelenleg vatikáni bíboros, Walter Kasper szerint a struktúrareform sürgetése azért felszínes, mert a szabadság társadalmaiban az egyháztól való elvándorlás fő oka nem az intézmény korszerűtlensége vagy pillanatnyi válsága. Súlyosabb ennél az általános "Isten-válság", vagyis a hit és a hagyományhűség megfogyatkozása. (Megjegyzendő, hogy e vélekedésével épp a bíboros bizonyul felületesnek: az Isten-válság kifejezés hatásos, de nem találó idézet. Eredetileg - Johann Baptist Metz teológiájában - az Auschwitz utáni állapotra és ezen belül az egyházi beszédmódok tanácstalanságára utal.) A dorgáló hozzászólás azt a klasszikus formulát ismétli meg, hogy a szervezet "demokratizálása" nem oldana meg semmit - ellenkezőleg: evilági érdekeknek engedve az egyház transzcendens valóságát és isteni alkotmányát vonná kétségbe.
Nyilvánvaló azonban, hogy a szent rend formai öröksége, a felsőbb akaratot megtestesítő tekintély kultusza és a nép feltétlen engedelmessége távolról sem idő feletti alakzatot rajzol ki. Nem a küldetés időtlen médiuma, hanem evilági képződmény. Az "értékőrző" autoriter struktúrát az értékvesztett világgal szembeállítva az egyház saját hatalmi pozíciójára és politikai múltjára emlékezik - valójában róluk beszél -, s az isteni és emberi motívumok felcserélésével a tanítás hitelességét teszi kockára. "A katolikus egyház önmagáról nyújtott képe - olvasható egy Kasper aggodalmára felelő eszmefuttatásban - tovább élezi a mindenütt tapasztalható Isten-válságot. A jövő felé tekintve természetesen nem lehet cél a 'korszellemhez' való alkalmazkodás. A fő veszély azonban, mellyel a korszellem fenyeget, az egyház és a teológia rossz értelemben vett fundamentalizálódása. Azaz, hogy kivonják magukat a modern társadalmak vállalása alól, amely nem egyéb, mint a meggyőződések nyilvános és érvelő megalapozásának kötelezettsége." (H. Kessler - E. Schockenhoff - P. Walter: Die Kirche steht im Weg, Frankfurter Rundschau, 2011. február 24.). A kutató teológiában ma már közhelynek számít, hogy a parancs és az engedelmesség kettős elvén alapuló hierarchiaértelmezés nem szükségszerű velejárója a keresztény üzenetnek, hanem egy folytathatatlanná vált történelmi szövetség maradványa. "A II. vatikáni zsinat az emberi méltóságról szóló határozatában az államegyház minden fajtáját elbúcsúztatta. Megvált attól az egyházmodelltől, amely különféle változataiban a konstantini kortól kezdve a modernségig meghatározta arculatát. Az államegyház nemcsak vallási, hanem polgári vetületében is a feudális rend ismérveit hordozza. Isten népét a puszta elfogadás pozíciójába kényszeríti, vallási és világi tekintélyeknek veti alá" - összegez a nyugalmazott német katolikus dogmatikus, Peter Hünermann (Dis-soziation der Kirche?, Theologische Quartalschrift, 2010/4.).
Erkölcs és szabadság
Az elmúlt húsz évben Magyarországon csüggesztő katatóniával ismétlődő kis dialóg - politizálhat-e az egyház? Nemhogy politizálhat, kötelessége politizálni - épp a hogyan kérdését próbálta elfedni. A keresztény értékek társadalmi megjelenítésének fontosságába vetett hit rendre el kellett, hogy viselje az értékfogalom igaz és a hamis, egyértelmű és kétes használati módjainak feszültségét. (Úgyszólván katarzisként hatott, ha a "pártoktól független" egyház valamely jeles tisztségviselője megszabadult az elfogulatlanság terhétől, és színt vallott.) A külön-külön is átvilágítatlan "keresztény", "nemzeti" és "konzervatív" jelzők összhangja az értékhivatkozások keretét a két világháború közti politikai kereszténység hagyományában szabta meg. A nagyegyházak tudományos és közéleti fórumai nem járultak hozzá számottevően a népszerű fogalmi triász kritikai mérlegeléséhez és a kialakulásához vezető történeti okok feltárásához. A tanítás épségéért felelős tisztségviselők nem fordultak intelemmel híveikhez, és nem érezték szükségét, hogy tiltakozzanak, amikor a természetes összefüggésként feltüntetett ideológiai konstrukció a vallásos közösségek belső életére is ránehezedett. Magatartásuk a vallás politikai retorizálásával, a kereszténység történelmi fölényére hivatkozó megosztó praktikákkal, a nyelvi megrontással, a kegyes szónoklatokba csomagolt ellenségképző és kirekesztő műveletekkel szemben a kifejezett vagy hallgatólagos támogatástól a tűrésig vagy legfeljebb az aktuálpolitikától ódzkodó csendes rosszallásig terjedt; csak elvétve került sor erélytelen elhatárolódásra. Az evangélium békeüzenete gyengébbnek bizonyult a "keresztény Magyarország" értelmezhetetlen látomásánál.
Az egyoldalúságnak vélhetően egyszerre oka és következménye a nem pusztán felekezeti érdekű tájékozódás hiánya és a Bibliában gyökerező társadalmi reflexió újabb belátásainak mellőzése. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a keresztények politikai feladatát mértékadó szerzők olyan biblikus tapasztalatok hasznosításában látják, mint a bűnbánat, a mindenfajta igazságtalanság elleni küzdelem és az ellenségszeretet "félelmetes adománya". Mindezeket Paul Ricoeur a megbocsátás pedagógiája szókapcsolatban foglalta össze, és nem feledhető, hogy a lengyel pápa, II. János Pál sem a történelem felmagasztalását, hanem az emlékezet megtisztítását (a múltfeldolgozás egy másik fogalmi megfelelőjét) ajánlotta egyházának kiemelt programpontként a harmadik évezredre.
Utóda, XVI. Benedek megválasztásának napjától kezdve harcot hirdet egy nézete szerint az egész világot fenyegető személytelen erő, a "relativizmus diktatúrája" ellen. A szuggesztív metafora azonban nem szavatolhatja az egyházi központ értékrendjének megingathatatlanságát, sem összhangját a "nemzeti" egyházak gyakorlatával. Annak dacára sem, hogy Róma megpróbálja szorosra vonni a hagyomány értelmezésének kereteit. A II. Vatikánum utáni katolikus önértelmezés egyik kulcsfogalma, a communio (eredetileg: a sokféleségben megvalósuló egység) a szigorodó fegyelmi rendelkezéseknek és a centrumból végrehajtott teológiai korrekcióknak köszönhetően szembeötlő jelentésváltozáson ment át. Aki korábban a színes különbözőség, az autonóm helyi kezdeményezések és a szabad lelkiismeretre alapozott együttműködés jelszavát üdvözölte benne, annak újabban tudomásul kell vennie, hogy a máskülönben gazdag tartalmú latin kifejezés ma már a kötelező vatikáni rendelkezések közvetítőrendszerét jelöli. Csakhogy az elrendelt egység nem teremt tényleges konszenzust: utóbbi soha nem végleges, és - a már idézett Hünermann megfogalmazásában - "a törvényszerű egyet nem értés is hozzátartozik". A kommúnió tágabban értett gyakorlata híján elkerülhetetlen, hogy lépten-nyomon tetszőlegességek vegyék át az irányítást: az eltérő véleményeket és a többoldalú kommunikációt kiküszöbölő hierarchia "isteni joga" az önkényességtől megkülönböztethetetlenül válik nagyon is profán megfontolások hivatkozási alapjává. Ezért eredményeznek értékbizonytalanságot az egyházvezetés rokonszenv-megnyilvánulásai olyan szakadár katolikus csoportok iránt, amelyeknek szélsőjobboldali eszmékkel színezett vallási fundamentalizmusa semmilyen formában sem hozható közös nevezőre a Vatikán s még inkább az előző vagy a jelenlegi pápa számos alkalommal kinyilvánított antirasszizmusával és a humánum értékei iránti tiszteletével.
A kettősség okait keresve arra az elképzelésre bukkanhatunk, amely szerint az ilyen gyülekezetekkel való újraegyesülés jogi akadályainak elhárítása utat nyit a tanbeli eltérések fokozatos felszámolása felé, a megbékélés pedig majd feledteti az egyeztetési folyamat kellemetlen vagy hitelromboló mellékzöngéit. Úgy tűnik, a történelemmel szembeszegülő zárványok beépítését az egyház szervezetébe nem csak az ősi hagyomány iránti tisztelet vezérli. A zsinati megújulás viszonylagosítása - egyfajta csúszóskála létrehozása a doktrinális konzervativizmus és a szélsőséges tradicionalizmus, s ezzel együtt a demokratikus feltételek elfogadása és az emberi jogok tagadóival szembeni megértés között - a "helyi körülményekhez" való igazodás legitimációját is szolgálja. A múltjának rossz emlékeit és kiüresedett formáit visszafogadó katolicizmus elsősorban olyan környezetben növelheti befolyását, ahol a több évtizeden át elszenvedett önkényuralmi kényszer miatt sem a reformzsinat szellemiségét, sem a demokratikus rutint nem kérhetik számon rajta, és ahol szimbólumait a kölcsönös haszon reményében bocsáthatja a hatalompolitika rendelkezésére. Ekként azonban lemond arról a kiváltságáról, hogy a hit lényeges kérdéseiben eligazítást adjon: nem segít megkülönböztetni küldetésének kisajátíthatatlan forrását a népszerű tekintélytisztelet tárgyától és a hithez nélkülözhetetlen szabadság értékét a manipuláció eszköztárától.
Bár a katolikus véleményformálás jelenlegi főszólama előszeretettel minősíti hanyatlásterméknek a monologikus hagyományközvetítés bírálatát, nehezen vitatható, hogy a pár évtizeddel ezelőtt történelmi szerepének felülvizsgálatára vállalkozó egyház nem tévedett, amikor a vallásszabadsághoz mindenki más szabadságának elismerését és szolgálatát is hozzáértette. John Milbank brit teológus szerint (vö. Theology and Social Theory, Oxford, 2006) a kereszténységnek voltaképp nem is volna szüksége külső erőforrásokra - például a hitelvek és a demokrácia harmonizálására -, hiszen saját hagyományából meríthet. "Megkülönböztető jegye, amely szembeállítja mind az ókorral, mind a modernséggel, nem más, mint erény és különbözőség vagy erkölcs és szabadság összebékítése", mi több, erkölcsét épp azzal valósítja meg, hogy lehetővé teszi a szabadságot.
