Nádasdy Ádám

Minden nyelvben vannak olyan erõszakos szabályok, melyek a rendes szabályokat maguk alá gyûrik és magukhoz ragadják a vezetést. Úgy is mondhatjuk, hogy felülkerekednek a rendes szabályokon, ezért "felülkerekedõ" szabályoknak nevezzük õket. Vegyünk egy példát a hangsúlyozásból.

A kiváló Lõrincze Lajost, a magyar nyelv jó ismerõjét és mûvelõjét már emlegettem. Mindig érdemes volt odafigyelni arra, amit mond (pláne azt a jó zamatos beszédét volt élvezet hallgatni). De bármilyen sokat tudott a nyelvrõl, azon alighanem sose gondolkozott el komolyan: mire való a nyelv, és mire nem való. Ezt nem rovom föl neki (nem tetszelgett õ valami tudósi szerepben), meg aztán sokan vannak ezzel így.

"Buzi-e vagy?" - kérdezi Sickratman új lemezén. Nos, a válaszadás elõl most kitérnék, de szívesen elmélkedem az -e szócska helyérõl a mai magyar nyelvben. Az említett mûvész ugyanis - nyilván tudatosan - szokatlan helyre teszi az -e szócskát. Ezt így tudomásom szerint senki se mondja, se mûvelt, se mûveletlen. Hogy egy semlegesebb szóval példálózzunk, azt alighanem senki sem mondja, hogy Zenész-e vagy?, csak azt, hogy Zenész vagy-e?

A szerelemre mindig éhes ol-vasó talán azt gondolja, hogy a "megengedõ is" olyan, mint a "boldogító igen", sõt annak a modern házassági morálhoz szabott, permisszív változata. Nos, nem. A megengedõ is éppen hogy konzervatív, lazaságot nem tûrõ elv - amíg még létezik.

Különös dolog a tagadás. Egy keresztrejtvényben például ez állt: "Vízszintes 15: Nem öcs." A megfejtés, mint mindnyájan sejtjük, báty volt. Könnyű volt kitalálni - de kérdezzük meg komolyan: miért? Az, hogy valaki nem öcs, miért jelenti automatikusan, hogy báty? Sőt, miért kézenfekvõ, hogy a megfejtés személy legyen, hiszen nem az volt megadva, hogy "Olyan valaki, aki nem öcs"?

Nemrég tartottam egy ismeretterjesztõ elõadást a nyelv változásáról, és megjegyeztem, hogy a laikusok néha beszélnek "nyelvromlásról", ám a nyelvtudomány ilyen kategóriát nem ismer, a szakkönyvek ilyet nem tartalmaznak. A "nyelvromlás" gondolata - mondtam - tudománytalan badarság. Az elõadás után egy fiatalember felállt: szerinte igenis van nyelvromlás, például az elõadásomban én is ilyen szavakat használtam, mint kommunikáció, s hogy Kazinczyhoz képest ez - és általában a mai nyelvállapot - bizony romlásnak tekintendõ. Én megköszöntem a véleményét, de arra nem volt idõ, hogy megkérdezzem, mit is akart igazából mondani.

Vegyünk egy egyszerû kis mondatot: Pap is volt. Ennek a leírt mondatnak különbözõ értelmezései vannak. Az egyiket így tudnánk megadni: A letartóztatottak között mindenféle ember akadt. Pap is volt. Nevezzük ezt az értelmet (1)-nek: ennek kimondásakor csak a pap szó hangsúlyos, a másik kettõ nem. Jelöljük a hangsúlyt nagybetûkkel, tehát (1) PAP is volt (= 'akadt ott pap is').

Az alapfogalmak tisztázása minden tudományban a legnehezebb. A fizikában, mely a fény és az idõ kapcsolatára épülõ tudomány, két dolgot nem lehet rendesen definiálni: a fényt és az idõt. Pedig ott Nobel-díjasok vannak. Nos, büszkén jelentem, hogy a nyelvtudományban is vannak tisztázatlan - mert talán tisztázhatatlan - alapfogalmak. Ilyen a "szó" fogalma. Egyszerû, közérthetõ dolognak tûnik, mindenki használja, mégis valahol kibújik minden definiálási kíserlet alól.

A múltkor zsörtölõdtem itten, hogy a nyelvrokonságot sokan olyasmire akarják fölhasználni, amire nem alkalmas, tehát hogy népek származását, karakterét, értékét (vagy értéktelenségét) bizonygassák vele. Ettõl azonban a nyelvrokonság még roppant izgalmas dolog, mint minden tudományterület, hiszen ez is rejtett összefüggéseket mutat föl, és az ember azt mondja: nahát, ki hitte volna!

A nyelvrokonság rengeteg embert érdekel. De miért érdekes a laikusnak egy szakmai kérdés? Az embereket mérsékelten szokta felizgatni, hogy a hagyma és a liliom rokonok, hogy a higany is fém, a Neptun viszont nem csillag, hanem bolygó, és egy folyón a felsõ- szakasz lejjebb lehet, mint az alsó- szakasz.

A szuppletivizmus az a jelenség, amikor egy szó alaksora (szakszóval paradigmája) egyszer csak egy másik szóként folytatódik. Mint a mesebeli állat: madárként kezdődik, kígyóként folytatódik. Például lenni, lennék - de van. Sok, sokat, sokszor - de több. Minden nyelvben van ilyen, német gut-besser ("jó-jobb"), angol am-is ("vagyok-van"), francia aller-va ("menni-megy"), latin fero-tuli ("viszek-vittem"), orosz cselovek-ljugyi ("ember-emberek").

Az archaizmus görög szó, eredeti jelentése "régiség, ősi dolog", töve az arkhé "kezdet, elő" (ez bújik az archetípus "előkép" szóban is). A nyelv vonatkozásában az archaizmus általában azt jelenti: "elavult vagy régies szó, kifejezés, alak, szerkezet", "nyelvi régieskedés" (így az Akadémiai Értelmező Kéziszótár). Ha azt mondom: Szelj egy kis parizert, akkor archaizáltam, mert a szel ige a mai magyarban elavult. Az archaizálásnak ez a leggyakoribb formája: a lexikális archaizmus, tehát elavult szó választása korszerű helyett. Ilyen a szel, villanyos, menyegző, prókátor, ó (= régi). Kiejtési archaizmus is létezik, ösmer, ád, nékem, plebános, mert természetes beszédben ezeket már alig mondják. Elavult a -ván végű igenévvel való szerkesztés: Látván a helyzetet, segíteni próbált.