Egy alnémet dialektus
Itt van például az angol nyelv származása: kevesen tudják, hogy ez eredetileg egy alnémet dialektus, mely a mai Németországban és Dániában élt a többi derék alnémet nyelvjárással együtt. Az "al-" címkét eleinte tisztán földrajzilag értették, vagyis hogy ezeket a nyelveket a német területek alsó, sík vidékén (azaz északon) beszélték, szemben a "felnémettel", melyet a magasabban fekvõ részeken, az Alpokhoz közel (tehát délen) használtak. Amit ma németnek nevezünk, az voltaképpen a felnémet, mely Luther nyomán terjedt el egész Németországban.
Az alnémetet eredileg egy germán törzs: a szászok beszélték. Négy fontosabb alnémet dialektus van. (Mint látja az olvasó, a nyelvészetben a "nyelv" és "dialektus" szót nem mindig különböztetjük meg, mert nyelvészeti eszközökkel nem is lehet: mindkettõt használjuk arra, amit egy közösség adott területen beszél, legyen az hivatalos állami nyelv vagy csak egy falu nyelve. Eredetileg minden nyelv nyelvjárásként kezdi, s a történelem dönti el, hogy lesz-e belõle valamely állam hivatalos nyelve, vagy megmarad vidékies beszédmódnak.)
A legismertebb alnémet dialektus a holland, mely már évszázadokkal ezelõtt hivatalos nyelv rangjára emelkedett. Ugyanezt a nyelvet használják a Belgiumban élõ flamandok is. A hollandok a nyelvüket ma Nederlandsnak, tehát "alföldinek" nevezik (németül Niederländisch, ami ugyanaz); de még a XVI. században simán "duytsch"-nek mondták, sõt, az angolok mindmáig Dutchnak hívják, ami nem más, mint a "deutsch" szó továbbélése, azaz egyszerûen "német" - abból az idõbõl, amikor a holland még a német egyik változatának (csakugyan "al-németnek") számított.
A tulajdonképpeni alnémet nyelv, a Niederdeutsch, Hamburg, Bréma és Lübeck lakóinak eredeti nyelve ma már a köztudatban a német nyelv egy helyi, mûveletlen dialektusának számít. Úgy is szokás nevezni: Plattdeutsch, vagyis "sima német", az egyszerû emberek keresetlen nyelve. És bár Alsó-Szászországban még sokan beszélik, inkább színezõanyagként használják a "rendes" németbe keverve. A német egyre inkább kiszorítja, hiszen Németországban az a hivatalos nyelv, az iskola, a sajtó, az egyház nyelve, s így a Plattdeutsch - szemben a hollanddal - sosem fog teljes jogú nyelvvé válni. Érdekes, hogy a két fogalmat (alnémet és felnémet) a mûvelt köztudat már jó ideje nem földrajzi, hanem kulturális értelemben fogja föl: mintha a felnémet már a nevében is (Hochdeutsch, azaz "magas német") hordozná a felsõbbrendûséget, a "magasabb" presztízst. Kínos félreértés, de mivel mindenki így gondolja, így is van - mi mást tehet a nyelvész, mint hogy ezt regisztrálja?
A harmadik alnémet dialektus, a fríz voltaképpen önálló nyelv, de a sorsa úgy alakult, hogy már alig létezik. Hollandia északi részén beszélik, meg a szomszédos német részeken a tenger mellett, például a szép Sylt-szigeten. Eléggé különbözik a szomszédaitól ahhoz, hogy megérdemelje a "nyelv" nevet, csak végképp nincs presztízse, falusi meg kisvárosi körben használják pár tíz ezren. Minden beszélõje tud a hivatalos államnyelven is (hollandul vagy németül), így a fríz lassú eltûnésre van ítélve, és már inkább csak a hagyományõrzés tartja életben.
Annál látványosabb karriert futott be a negyedik alnémet dialektus, az angol. A sors fintora, hogy a legjelentéktelenebb és a legjelentõsebb germán nyelv, a fríz és az angol, egymásnak legközelebbi rokonai: õk a germán nyelvek közt a koldus és a királyfi. Intim kapcsolatukat mutatja, hogy csak ebben a két nyelvben lett az õsi a hangból e-féle hang, például a "nap" szó németül Tag, hollandul dag, de a frízben dei és az angolban day (ejtsd déj). Amirõl tehát azt hinnõk: angol sajátosság, az valójában "anglofríz" örökség.
Az angol nyelv beszélõi, az angolszászok - mint a nevük is mutatja - eredetileg tehát szászok voltak, a Kr. u. V. században kezdtek átköltözni a Nagy-Britannia nevû szigetre, melynek déli részét ma már, éppen õmiattuk, Angliának nevezzük. Új hazájukban lassan, véres harcok árán vetették meg a lábukat, mert az ott élõ kelták - többek között a legendás Artúr király vezetésével - sokáig ellenálltak. A sors következõ fintora, hogy az angolokat ma már "briteknek" nevezzük, hiszen a Brit-szigeteken élnek, s ezért úgy tûnhet, mintha a brit (azaz kelta!) Artúr király angol lett volna. Mintha id. Zrínyi Miklóst vagy Dobó Istvánt török hadvezérnek neveznénk.
Mivel az angol nyelv átkerült a kontinensrõl a szigetre, külön utat kezdett járni, más hangtani és nyelvtani szabályai lettek, ahogy ez már lenni szokott. Mégsem ez a lassú különfejlõdés szakította el igazán germán testvéreitõl, hanem a normann hódítás, vagyis a XI. századtól szüntelenül rázúduló francia hatás. Az angolok elkezdtek francia szavakat használni a legmindennapibb dolgokra is (pl. mutton 'birkahús', move 'mozogni', very 'nagyon'), miközben sok öröklött germán szót elfelejtettek. Volt olyan idõszak, a XI-XIV. század, amikor az angol a kihalás szélén állt, már csak a "szász" parasztok beszélték, írásra, törvénykezésre nem használták, hiszen a nemesség és a fõpapság, de még a városi polgárság is francia nyelvû volt. Az angolt Robin Hood és rablótársai beszélték az erdõben, míg a nottinghami seriff franciául beszélt otthon is, a feleségével meg a gyerekeivel. Az, hogy a folyamat megfordult, és Angliában végül az angol lett a köznyelv, egy történelmi eseménynek: a százéves háborúnak köszönhetõ, mely Angliát és Franciaországot elszakította egymástól. Ennek végeztével, kb. 1360-tól az angol minden vonalon rohamosan elõretört, és azóta se állt meg.
