A szuppletivizmus az a jelenség, amikor egy szó alaksora (szakszóval paradigmája) egyszer csak egy másik szóként folytatódik. Mint a mesebeli állat: madárként kezdődik, kígyóként folytatódik. Például lenni, lennék - de van. Sok, sokat, sokszor - de több. Minden nyelvben van ilyen, német gut-besser ("jó-jobb"), angol am-is ("vagyok-van"), francia aller-va ("menni-megy"), latin fero-tuli ("viszek-vittem"), orosz cselovek-ljugyi ("ember-emberek").
A szuppletivizmus neve a latin suppleo "feltöltök, pótlok" igéből van, s az alapja az a hasonlat, hogy a kérdéses szavak - mintegy kifogyva saját alakjaikból - más forrásból kénytelenek feltölteni az alaksorukat. A nyelvtörténet kiderítette, hogy ilyen esetekben a két alak eredetileg két teljesen különböző (bár persze hasonló jelentésű) szó volt, s a mai helyzet úgy alakult ki, hogy az idők során az egyik szónak csak emilyen (például jelen idejű vagy egyes számú) alakjait kezdték használni, a másiknak meg csak amolyanjait (például múlt idejű vagy többes számú stb.). A mai angolban például már mondhatjuk, hogy a go "menni" ige múlt ideje went. Micsoda szaftos szuppletivizmus! - csettint az olvasó. Ez a mai nyelvre igaz is. Történetileg azonban a went nem a go-nak, hanem a becsületes wend "kerül, térül, jár" igének (= német wenden) a múlt ideje. A go igének valamiért már emberemlékezet óta hiányzott a múlt ideje, de nem volt hajlandó kiveszni, inkább maga alá gyűrte szegény wend igét, jelen idejét kiirtotta, múlt idejét pedig (went) a magáévá tette. Az Igeidők Elrablása.
Vajon szuppletivizmus-e a következő példa: Egyre több lány jött be, végül a csajok elfoglalták az egész termet. Mondhatjuk-e, hogy a magyarban a lány többes száma csajok? Hiszen a lány/csajok ugyanúgy működött a példában, mint a bányász/bányászok a következő analóg szerkezetben: Egyre több bányász jött be, végül a bányászok elfoglalták az egész termet. Nem mondhatjuk, mert a lány-nak van saját többes száma (lányok), és - ami talán még fontosabb - a csajok-nak van saját egyes száma (csaj). A szuppletivizmushoz az kell, hogy mindkét "félszó" hiányos ragozású legyen, s ami az egyiknek hiányzik, pont az legyen meg a másiknak. Azaz kiegészítő, komplementer viszonyban legyenek egymással. A sok-nak nincs középfoka, a több-nek nincs alapfoka - rakják össze, amijük van, és legyenek boldogok.
Nem minden párkapcsolat ilyen szerencsés. A németben a Leute "emberek" szónak nincs egyes száma, de sajnos nem találunk hozzá olyan "ember" jelentésű szót, melynek ne volna többes száma. A Mann/Männer "férfi(ak)", a Mensch/Menschen "ember(ek)" komplett alaksorral rendelkezik, egyik sem szorul egy másik "félszó" segítségére. A Leute egyedül marad, és nem szuppletív, hanem egyszerűen hiányos ragozású szó. (Ugyanez a helyzet az angol people-lel is.) Az oroszban viszont a helyzet ideális: a ljugyi "emberek" szónak nincs egyes száma, a cselovek "ember" szónak nincs többes száma, úgyhogy egyesítsed szellemeddel.
A szuppletivizmust muszáj szigorúan a ragozásra, tehát a mechanikus, nyelvtani flexióra korlátozni. Különben az olaszok joggal érezhetnék úgy, hogy a magyarban a fiú -lány pár szuppletivizmus, hiszen az olaszban a "lány" szót szabályosan a "fiú"-ból képezzük a nőnemű végződéssel: ragazzo "fiú" - ragazza "lány". Az angolok úgy érezhetnék, hogy a magyarban az idén-tavaly pár szuppletivizmus, hiszen angolul ezek szabályosan (értsd megjósolhatóan) this year, illetve last year. A magyarok viszont azon csodálkozhatnának, hogy az őszibarack-sárgabarack az angolban két teljesen különböző szó: peach-apricot. Ezekre azt mondjuk, hogy lexikalizációs érdekességek (tehát a szókincset és nem a nyelvtant érintik), a szuppletivizmus pedig nyelvtani jelenség. A kommunizmus alatt a médiákban a hadügyminiszter alak automatikusan honvédelmi miniszter-re változott az ún. baráti országok esetében: angol hadügyminiszter, szovjet honvédelmi miniszter. Ez sem nyelvtani kérdés.
Azt már nehezebb félresöpörni, hogy az angolban a they "ők" nem a he vagy she egyes számú alakból van alkotva, hanem egészen más szó, pedig a magyarban szabályosan képezzük az ő-ből a többes számú ők alakot. Itt arra hivatkozhatunk, hogy az angolban egyetlen névmás sem kap -s többes számot, tehát a rendszer láthatólag nem olyan, mint a magyarban, akkor nincs okunk a they-t szuppletívnek tekinteni. A szuppletivizmus ugyanis mindig rendhagyóság, mindig az adott nyelvben fennálló rendszer megsértése.
Jó, de hogy foglaljunk állást a következő ügyben? Az angolban alakváltozás nélkül áttehető az ige a cselekvő-tárgyas kategóriából (kicsoda mit csinál?) a "mediális" kategóriába (mivel mi történik?). Figyeljük meg, hogy a következő mondatpárokban ugyanaz az igealak szerepel: Jack opened the door "Jack kinyitotta az ajtót" - The door opened "Az ajtó kinyílt." Vagy: Liz hurt my arm "Liz megsértette/megütötte a karomat" - My arm hurt "A karom fájt". Ezt a szabályt sok igére lehet alkalmazni (drop "leejt-leesik"; wash "mos-mosódik, mosható; stb. stb.), de már a kill "megölni" ige különös szuppletivizmust mutat, mert mediális értelemben die alakra vált. Például: Jack killed the rat "Jack megölte/agyonverte a patkányt" - The rat died "A patkány meghalt/megdöglött", vagyis utóbbira nem az eddigiek alapján várható *The rat killed alakot találjuk. Erre azt mondhatjuk, hogy itt az alany (a patkány) élőlény, és az ige ezért nem használható automatikusan mindkét értelemben, vagyis a kill és a die két különböző ige, mert utóbbinak csak élőlény lehet az alanya.
Az alapelv tehát az, hogy csak a szűken vett ragozási soron belüli, váratlan alakcserét nevezzük szuppletivizmusnak. Ezt viszont komolyan kell venni. A magyarban minden határozószónak van középfoka: lassan eszik - lassabban eszik, ravaszul hunyorog - ravaszabbul hunyorog. A kicsit és nagyon esetében azonban más tőből kell képezni a középfokot: kicsit sajnálta - kevésbé sajnálta (nem *kisebbet sajnálta), nagyon fájt - jobban fájt (nem *nagyobban fájt). Mivel a fokozás (a -bb raggal való ellátás) tisztán nyelvtani és nem szókincsi jelenség, ezeket kénytelenek vagyunk szuppletivizmusnak és így rendhagyóságnak minősíteni.
