A szó
A beszélõk sajnos nem tartanak kis szünetet a szavak között, így egyszerû fizikai-akusztikai ismérve a szónak nincs. (Pedig volnának swifti ötleteim: például minden szó végén toppanthatnánk a lábunkkal.) Kíséreljük meg a jelentéssel meghatározni: "szó az a hangsor, melyhez jelentés kapcsolódik." Valóban sok ilyen van: õz, krumplileves, szedelõdzködik, jó, tegnapelõtt. Csakhogy a definíció túl tág, hiszen van még sok más hangsor, melyhez jelentés kapcsolódik: foglaljon helyet; hánykor indul; méltó és igazságos; a sárga földig. Ezeket nem szívesen minõsítenénk szavaknak, mert nyilvánvalóan náluknál kisebb elemek kombinációiból állnak, azaz a nyelvtanban létrehozott szerkezetek nincsenek benne az agyi "szó-tárunkban". A szó pedig valami minimális, valami elemi kéne hogy legyen. A meghatározásba ezt bele kell venni.
Hangozzon tehát így: "szó az a rendszeresen ismétlõdõ hangsor, melyhez jelentés kapcsolódik, s amely nem osztható kisebb hasonlókra." Ám ezzel máris belevágtuk fejszénket az egyik legfogasabb dióba: el kell dönteni, hogy szó-e a krumplileves, tegnapelõtt vagy sem? A nyelvtani hagyomány ezeket összetett szónak (vagyis szónak!) nevezi. A kérdés az, mitõl szó az összetett szó? Igaz-e, hogy három különbözõ szó a krumpli, a leves meg a krumplileves, de csak kettõ a kék, kötény, kék kötény? Igaz-e, hogy két szó egymás mellé tétele okozhat nemcsak mennyiségi, hanem minõségi gyarapodást? Ez már meglehetõsen elvont kérdés: mikor lesz két dologból egy harmadik?
Néha segít a jelentés: például a hidegkonyha nem hideg konyha, vagyis az összetétel mást jelent, mint tagjainak összessége. Ha ilyet találunk, nyugodtan mondhatjuk: új minõség született, melyet nem lehet mechanikusan elemeire bontani, azaz a maga módján ez is elemi egység, helye van a szó-tárban. Talán még amellett is lehet érvelni, hogy más a tegnapelõtt (ha ma szerda van, akkor hétfõ), mint a tegnap elõtt, például Ez a levél tegnap elõtt kellett hogy érkezzen (azaz hétfõn vagy annál régebben). De ugye látja a kedves olvasó, hogy ingoványos talajra érkeztünk, mert rengeteg árnyalat és fokozat lesz aközött, hogy valami csak két szó kapcsolata, avagy összetett szó. Például krumplileves, cigánylány, rántott bárány, ajtócsengõ, dupla ablak - ezeknél pró és kontra remekül lehet érvelni, hogy "új minõséget" fejeznek-e ki, vagy csak egyszerûen azt, amit az összetevõik sugallnak. Egy tudományos leírásban nem szeretjük az ilyen véleményes dolgokat.
Van azért egy komoly fogódzónk: a kiejtés. Ha a szókapcsolatot egy hangsúllyal mondják, ak-kor ennek alapján egy szónak te-kinthetõ: HIdegkonyha (és nem HIdeg KONYha, mely mást jelent), KRUMPlileves (és nem *KRUMPli LEves, amit nem mond senki) és így tovább. A nyelvészetben ezt az érvet szoktuk döntõnek tekin-teni: ha két szó kapcsolatát egyet-len hangsúllyal, egyetlen szónak mondjuk ki, akkor azt a nyelv láthatólag összetételnek tekinti, a mi feladatunk pedig az, hogy a nyelv tényeit regisztráljuk. Ezen az alapon mondhatjuk - minden okoskodás és logika mellõzésével -, hogy egy szó a HAditámaszpont, de kettõ a KAtonai TÁmaszpont.
Megjegyezném, hogy a magyar helyesírás szabályozói is többnyire ezen az alapon ajánlják a szavak egybe- vagy különírását: amit két hangsúllyal lehet mondani, az íródjék két szóként, így a RÁNtott BÁrány, DUPla ABlak. A helyesírásnak azonban megvannak a maga hagyományai, melyekhez ragaszkodik akkor is, ha a nyelvészeti elemzés mást mond, például a HOSszú ujjú, RENdõr százados, TÚrós csusza a nyelvész szerint (mint fent bemutattam) egy szónak minõsül. De a helyesírás nem tartozik a nyelvészeti elemzés látókörébe, úgyhogy lépjünk tovább.
A szó fogalmának egyik kényes pontja tehát, hogy két szó összetett szó-e vagy sem. Ugyanilyen problémát azonban "lefelé" is találunk, azaz mi a "szóság" alsó határa? Erre az ún. önállósági tesztet szoktuk használni, vagyis hogy amit mondanak önmagában (pl. válaszul egy kérdésre), az szó. Megjött? Meg. - Ki az? Én. - Nem fázol? De. Ebbõl látjuk, hogy a meg, én, de elemek szavak. De most meg kimarad az a (határozott névelõ), hiszen azt sose mondják magában. Lehet, hogy nem is szó?! Végü is tényleg, mi bizonyítja, hogy a névelõ szó? Hiszen nemigen van jelentése, és önállóan se állhat. No jó, talán azért a névelõnek is van valamelyes jelentése, hiszen más a Hol van csónak? meg a Hol van a csónak? Rendben, de ha ezt a nagyon homályos és absztrakt funkciót "jelentésnek" nevezzük, akkor legalább ennyire van jelentése a -ban meg a -lak elemnek, (pl. kosárban, látlak), amit bárki könnyen el tud magyarázni, szemben a névelõével. Akkor miért nem szavak a -ban meg a -lak? Hiszen õk se önállóak, viszont nagyon is van jelentésük.
Erre megint egy másik érvvel kell elõhozakodnunk: a kombinálhatósággal. A névelõ sokféle szó elõtt állhat: a csónak, a nagy, a három, a most (elsüllyedt csónak), a sehogyse (induló csónak). A -ban viszont csak fõnév és melléknév után (csónakban, nagyban), a -lak csak ige után (látlak). Ezért ez utóbbiakat nem szónak, hanem csak toldaléknak minõsítjük. Sajnos a névelõ továbbra se fenékig tejfel, mert az meg sose állhat mondat végén - egy állítólagos szótól az ilyesmit nem vesszük jó néven.
Van aztán egy igazán ravasz kis kategória, mint a magyarban az is meg az -e, pl. csónak is, jön is, úszik-e, túró-e. Ezek az önállósági teszten megbuknak (legföljebb a barkochbában mondjuk válaszul, hogy "Is."), jelentésük homályos és diffúz, önálló hangsúlyuk nincs (tehát összetételként hangzanak), mondat elején sose állnak, viszont szinte bármely szó után elõfordulnak, így aztán nem lehetnek tol-dalékok sem. Igen promiszkuus viselkedésûek. Úgy is hívjuk õket: simulószók.
