A strukturális homonímia
Vegyünk egy egyszerû kis mondatot: Pap is volt. Ennek a leírt mondatnak különbözõ értelmezései vannak. Az egyiket így tudnánk megadni: A letartóztatottak között mindenféle ember akadt. Pap is volt. Nevezzük ezt az értelmet (1)-nek: ennek kimondásakor csak a pap szó hangsúlyos, a másik kettõ nem. Jelöljük a hangsúlyt nagybetûkkel, tehát (1) PAP is volt (= 'akadt ott pap is').
Van azonban a mondatunknak egy másik értelme. Például: A bátyám többféle hivatást kipróbált. Pap is volt. Nevezzük ezt az értelmet (2)-nek; ennek hangsúlyozása ugyanolyan, mint az elõzõé, tehát (2) PAP is volt (= 'mûködött papként is'). Hogy ez mégis más mondat, azt azzal tudjuk kimutatni, hogy az ige személyragozható benne, például áttehetõ elsõ személybe: Én többféle hivatást kipróbáltam. Pap is voltam. - És ugyanez voltál, voltunk, voltatok-kal is létezik. Ebbõl látszik, hogy a (2) alanya nem a pap, hanem egy ki nem tett õ, melyet bármikor visszatehetünk a mondatba: A bátyám többféle hivatást kipróbált. ' pap is volt. Az ilyen kitehetõ, de el is hagyható alanynévmást a nyelvészetben [pro]-nak nevezzük, a latin "pronomen" (névmás) szó rövidítésébõl. A (2) mondat helyes elemzése tehát: (2) [pro] Pap is volt. A magyar azon nyelvek közé tartozik, melyekben a [pro] törölhetõ, nem kötelezõ a felszínen kimondani, testes névmással megjeleníteni. Ilyen nyelv még például az olasz: [pro] Era anche prete; vagy az orosz: [pro] Byl i popom. Más nyelvek, például az angol, nem tûrik a [pro] törlését, így az alanynévmásnak mindig meg kell jelennie testesen a mondatban: He was even a priest.
Kiderült tehát, hogy a Pap is volt mondat (2)-es értelmében nem a pap az alany, hanem a törölt névmás, a [pro]. A pap ennek a mondatnak az állítmánya, és mellette a van ige segédigei szerepet tölt be, kvázi õ az állítmány igei része. Mit állítok a bátyámról? Hogy pap is volt. Azért van szükség a volt-ra, hogy a múltidõ jelét legyen mire akasztani, hiszen azt nem lehetne kimondani, hogy *Pap is-t, pedig valójában errõl van szó. Ugyanolyan fajta mondat ez, mint az, hogy (A fa levelei váltogatták a színüket.) Sárgák is voltak; vagy az, hogy (Egész nap szaladgáltunk.) Úszni is voltunk. Úgy is föl lehet fogni, hogy ezekben a mondatokban az állítmány két szóból áll: pap volt, sárgák voltak, úszni voltunk.
Az (1)-es mondat egészen más, hiszen az elé nem lehet odatenni, hogy õ. Itt a pap az alany, az õ létezését, ottlétét állítom a letartóztatottak között. (Angolul ez úgy lenne, hogy There was even a priest.) A van itt nem segédige, hanem rendes, értelmes ige, õ maga az állítmány. Ezt az is mutatja, hogy helyette hasonló értelmû más igét is használhatnánk: akadt, elõfordult stb.
Az (1)-es és a (2)-es mondat tehát a felszínen - mind írásban, mind beszédben - egybeesik, ám mélyszerkezetük eltérõ. Az ilyen felszíni egybeesést strukturális homonímiának nevezzük. A nyelvtani elemzés izgalmas része, hogy az egybeesõ mondatok különbségeit vizsgálati eszközökkel, úgynevezett próbákkal kimutassuk. Ilyen próba volt a fent bemutatott [pro]-visszahelyezés: a (2)-esben meg lehet csinálni (' pap is volt), az (1)-esben nem.
Egy másik hasznos próba, mely a magyar nyelv egy sajátosságát használja ki, a jelenidõ-próba. Nézzük meg, ez mire jó nekünk. Változtassuk meg a fenti két mondat háttér-szituációját úgy, hogy a mondatok jelenidejûek legyenek. Az (1)-est így fogalmazhatjuk át: (1j) A letartóztatottak között mindenféle ember akad. Pap is van. Itt nem találunk semmi érdekeset, hiszen - amint az várható - a volt igealak a jelenidõben vanra változik. Ám nézzük meg a (2)-es mondat jelenidejû megfelelõjét: (2j) A bátyám többféle módon szolgálja a közösséget. Pap is. Aha! Íme a különbség: a (2j)-ben törölni kellett a van igét! Ez a próba is mutatja, hogy a két mondat különbözik. Általános szabálya ugyanis a magyar nyelvnek, hogy a segédigei van (azaz amikor csak az állítmány igei része) a jelenidõben kötelezõen törlõdik; de amikor a van rendes ige, tehát önmagában fejez ki létezést, fennállást, meglétet, akkor nem. Például törlõdik abban, hogy Tessék mondani, ez tej? (és nem ...*ez tej van?), mert itt az ez szó az alany, a tej az állítmány, és a van csak segédige. Viszont nem törlõdik abban, hogy Tessék mondani, tej van?, mert itt a tej az alany és a van az állítmány mint létezést kifejezõ ige (= 'van belõle, rendelkezésre áll, kapható').
A (2j) Pap is mondaton tehát végbemegy a van-törlés szabálya, mellyel bizonyítani tudjuk, hogy alapmondatában, a (2) (A bátyám) Pap is volt-ban a volt csak segédigei szerepet vitt. Az teljesen érthetõ, és nyelvédesanyánk puritán bölcsességét mutatja, hogy míg a múltidejû mondatban nem lehet törölni a volt segédigét, hiszen - mint fönt bemutattuk - nem volna mire akasztani a múltidõ -t-jét, addig a jelenidejû mondatban, mivel a jelenidõnek a magyarban jele nincs, a segédige nyugodtan törölhetõ, hiszen a (2j)-ben úgyse volna mit a van-ra akasztani.
A fentiek úgynevezett semleges mondatok voltak, nem voltak semmire kihegyezve. Ám nézzük meg a (2)-es mondatot nyomatékosítással. Így adhatnánk a mondatnak nyomatékosító hátteret: Úgy nézett ki, mintha pap lenne, és pap is volt! Ennek kimondásakor a pap mellett a volt-ot is hangsúlyozni kell: (2n) PAP is VOLT! A volt segédige most - a nyomatékosítás miatt - hangsúlyt kénytelen viselni, jóllehet jelentése továbbra sincs, csak magát a pozitív állítást hordozza hangsúlyosságával.
Mi történik mármost, ha ugyanezt jelenidõbe tesszük? Tisztán logikai alapon azt várnánk, hogy *PAP is VAN!, hangsúlyos van-nal. Kíváncsian várjuk, hogy oldja meg a nyelv ezt a bukfencet: egyfelõl törölni kellene a van-t, hiszen jelenidõben nem szabad kimondani; másfelõl viszont nyomatékosító hangsúlynak kellene ráesnie. Figyeljék a kémcsövet: Aki meglátja, azt gondolja róla, hogy pap, és pap is! Mit látunk? Pontosabban, mit hallunk? A van - a szabálynak megfelelõen - törlõdik, ezek után a nyomatékosító hangsúly - helyet keresvén magának - az is szóra csap le: PAP IS!
Ügyes!
