Mignont-e eszel?
"Buzi-e vagy?" - kérdezi Sickratman új lemezén. Nos, a válaszadás elől most kitérnék, de szívesen elmélkedem az -e szócska helyéről a mai magyar nyelvben. Az említett művész ugyanis - nyilván tudatosan - szokatlan helyre teszi az -e szócskát. Ezt így tudomásom szerint senki se mondja, se művelt, se műveletlen. Hogy egy semlegesebb szóval példálózzunk, azt alighanem senki sem mondja, hogy Zenész-e vagy?, csak azt, hogy Zenész vagy-e?
Sickratman mondattani bukfence azon ironizál, hogy a mai magyarban az -e szócska helye átalakulóban van, vagyis a magyar anyanyelvűek egy része (az úgynevezett művelt vagy sztandard beszélők) egyféle szabályt követ (följöttek-e?), míg a magyar anyanyelvűek másik része (az úgynevezett műveletlen, szubsztandard, a műveltek által "hibásnak" bélyegzett beszélők) másféle szabályt (föl-e jöttek?). A nyelvésznek természetesen minden anyanyelvi beszélő egyformán érdekes és mértékadó, hiszen tudósnak nem feladata az ítélkezés, ezért le kell szögeznem: nyelvészeti alapja nincs annak, hogy a magyar műveltségben a följöttek-e a "jó", a föl-e jöttek meg a "rossz", hiszen fordítva is alakulhatott volna. A kettő közötti választás: illemszabály, mondhatnánk illemnyelvtani szabály, melynek betartását meg lehet követelni (én is betartom, legalábbis írásban), csak azt nem szabad hinni, hogy ennek tudományos vagy logikai alapja van. A föl-e jöttek ugyanannyit fejez ki és ugyanolyan eredményesen, mint a följöttek-e, csak az előbbi használata művelt körökben illetlenségnek számít.
No de mi is ez az -e, és mi ez a kavarás körülötte, hogy már poplemezeinken is jelentkezik? Mint számos neve is mutatja, nehéz meghatározni: szócska, kérdőelem, partikula, simulószó. Szerintem a "szócska" a legjobb, mutatja, hogy nem tudjuk, szó-e vagy sem. A helyesírás kötőjellel jelöli az önállótlanságát. De hova kerül a mondatban?
Az -e szócska a sztandard (tehát "illemnyelvtani") használatban mindig az ige után áll: Eszel-e velünk? Kérdés, hogy Mátrai őszintén akarja-e a megegyezést? Van egy olyan eset, amely ennek látszólag ellentmond, mert az -e szócska a mondatban nem igéhez, hanem főnévhez vagy melléknévhez tapad, pl. zenész-e, szomjasak-e. Ez azonban csakis olyankor következik be, amikor - más szabályok működéséből adódóan - a van(nak) igealak kötelezően törlődött. Például a Zenész a fia; Az állatok szomjasak mondatok "mögöttes" alakja, ahol az ige még a helyén van: Zenész [van] a fia; Az állatok szomjasak [vannak]. Az -e szócska itt is az igéhez kapcsolódik, szabályszerűen, és láthatóan nem tud arról, hogy közben maga a van, vannak a zárójelen belül törlődött, s így ő az előző szóhoz kénytelen tapadni: Zenész [van]-e a fia? (azaz Zenész[ ]-e a fia?); Az állatok szomjasak [vannak]-e? (azaz Az állatok szomjasak[ ]-e?).
Idáig nincs különbség a sztandard és a szubsztandard nyelvhasználat szabályai között. Most jön a különbség. Ha az ige előtt igekötő (meg, szét, föl...) vagy a nem tagadószó áll, ezek ugyebár a magyarban mindig hangsúlyosak. (Ezeket nagybetűvel fogom írni, az ige után pedig "]" jelet teszek.) A sztandard nyelvhasználat az -e elemet itt is makacsul az ige után teszi: Érdeklődöm, hogy MEGjavították]-e a gépet. Vajon FÖLjöttek]-e a többiek? Kérdés, hogy NEM a második emeleti folyosó végén lévő hátsó ajtónál fognak]-e csöngetni? A szubsztandard nyelvhasználat viszont más szabályt követ: az -e szócskát rögtön a hangsúlyos elem, tehát az igekötő, illetve a nem után teszi. Érdeklődöm, hogy MEG-e javították] a gépet. Vajon FÖL-e jöttek] a többiek? Kérdés, hogy NEM-e a második emeleti folyosó végén lévő hátsó ajtónál fognak] csöngetni?
A szubsztandard használat se teszi azonban más mondatrész után az -e elemet. Senki sem mond olyat, hogy *Zenész-e volt a fia?, *Az állatok szomjasak-e lesznek? *Battonyán-e szoktál átszállni? *Buzi-e vagy? Ez utóbbi tehát csinálmány, mely túlhajtja a szubsztandardnak azt a szabályát, hogy az -e elemet gyakran (de nem mindig!) előbbre hozza, mint a sztandardban szokás - karikatúra tehát, és mint ilyen, teljesen helyénvaló, de ugyanúgy nem tükrözi pontosan a nyelvet, ahogy egy karikatúra se tükrözi az illető személy testalkatát vagy arcberendezését.
Az külön csemege a nyelvésznek, hogy a magyarban némileg bizonytalan, mi számít igekötőnek és mi nem. Például igekötő-e az oda az odamentek-ben, és ha igen, az-e az ott az ott vannak-ban? A sztandard helyesírás az előbbit annak elemzi (ezért egybeírja az igével: odamentek), a másodikat nem, ezért különírja (ott vannak). A szubsztandard beszélők azonban más elemeket minősíthetnek igekötőnek, s így - saját szabályukat követve - utánuk is odatapasztják az -e szócskát: Nem tudom, ott-e vannak. Jó-e volt az ebéd?
A sztandard nyelvhasználatban alkalmazott -e elhelyezési mechanizmus - vagyis hogy ha törik, ha szakad, az ige után jön - az akadémiai nyelvtan szavaival élve "annyira egyedi a magyarban", hogy kilóg a szabályok sorából. Erre a nyelvre általában nem az a jellemző, hogy a hangsúlytalan simulóelemek az ige után jönnek, hanem hamarabb, a hangsúlyos elemhez, az úgynevezett fókuszhoz szeretnek tapadni, lásd föl is jöttek, nem is volt. (Egy némileg hasonló kivétel a "megengedő is", mely a konzervatív stílusban ugyancsak az ige után kerül, legyen az bármilyen messze a fókusztól: Ha FÖLvettek volna] is a Sorbonne-ra...)
Vigyázat: mindez nem szólt arról a - minden stílusban használatos és elfogadott - esetről, amikor egy kérdés hiányos, azaz csak a lényeges szót mondjuk ki belőle, és ehhez tapad (hiszen mi máshoz is tapadna?) az -e szócska. Például: "Ezt nem bírod meginni." "Nem-e?" - Valahol be lehet menni, de vajon ott-e? - Megcsinálják, csak nem tudom, hogy gyorsan-e. - Azt mondta, rakjuk, de azt nem mondta, hogy szét-e vagy össze.
El kell mondanom, hogy magam (más művelt beszélőkkel együtt) a nem után fesztelen társalgásban gyakran odateszem az -e elemet (Nem-e a második emeleti...), de igekötő után soha (azaz nem mondom, hogy Föl-e jöttek). Az illemszabályi tilalom tehát sokunk számára a nem-hez tapasztás kérdésében lazább, mint az igekötőknél. Az -e nyilvánvalóan nyomul előrefelé.
