Podmaniczky Szilárd

Tavasz van, minden zöld, még a kék is, csak az akácok keresik riadtan csupasz kézzel lombkoronájukat. A diófa robbanásra készen áll a kertben. Mióta télen és nyáron is van paradicsom, uborka, retek és zöldhagyma, az az érzésünk támadhat, hogy a konyhakert örökzöld természetű. Pedig dehogy. Örökzöldet fenyőben, tujában és slágerben képzeljünk el. Például azt, hogy "Isten véled, édes Piroskám, remélem, a zsűri kirostál".

Tavaszi hús

Már nagyon forgolódtam. Meg csuklottam. Az asztráltestem csuklott, a porhüvelyem meg forgolódott.

Podmaniczky Szilárd

Van abban valami tavasziasan-andalítóan korszellemi, hogy én mint teremnév a Városvédő Egyesület Podmaniczky termében Gerber Pál képzőművész díszítőfestő munkáiból rendezett kiállítást nyitok. Ennek, sok máson túl, az a különlegessége nekem, hogy eleddig pontosan 102 alkalommal tették fel a kérdést, hogy mi közöm az, úgymond, nagy Podmaniczky családhoz. A kérdés persze így történelmietlen. Direkt. Hogy a bizonyítást elhalasztva apám fiának valljam magam, s mint ilyen a névhasználat anyakönyvi szinten rendezendő. Ám ha nem akarom mégse megkerülni a kérdést, akkor is megkerülöm, és arra a kérdésre, hogy melyik ága vagyok a családnak, behúzom a csőbe a fejem, és azt mondom, a vigaszága.