T. úrhölgyek, T. hölgyurak!
Van abban valami tavasziasan-andalítóan korszellemi, hogy én mint teremnév a Városvédő Egyesület Podmaniczky termében Gerber Pál képzőművész díszítőfestő munkáiból rendezett kiállítást nyitok. Ennek, sok máson túl, az a különlegessége nekem, hogy eleddig pontosan 102 alkalommal tették fel a kérdést, hogy mi közöm az, úgymond, nagy Podmaniczky családhoz. A kérdés persze így történelmietlen. Direkt. Hogy a bizonyítást elhalasztva apám fiának valljam magam, s mint ilyen a névhasználat anyakönyvi szinten rendezendő. Ám ha nem akarom mégse megkerülni a kérdést, akkor is megkerülöm, és arra a kérdésre, hogy melyik ága vagyok a családnak, behúzom a csőbe a fejem, és azt mondom, a vigaszága.
És máris ott vagyunk a díszítőfestészetnél. A vigaszág mint díszítőfestészeti elem. Ennek ellenére most már nem fogom ezt a szakmát megtanulni, legyen ez is egy hiányelem, csak szemlátomást nézni fogom. A pergamenre támaszkodó lantot és pikulát. Az oszlopfőn lelógó mérőónt, a vakolókanalat. A fejmaszk alá lógatott geométer munkaeszközöket. Az embert meg a tárgyait, ahogy díszítenek. Felhőt, növényt, állatot. Ahogy díszlenek. Ha van ideje időt tölteni ezzel a szemnek, aprólékosan megmogyorózni minden kis részt, ahogy fölépült... Na, már mért ne lenne erre ideje, ezekre a korhű klipekre, ahol nem időben, ellenben térben történik a vágás, az elemhatárokon, és ha nem is akarunk mindjárt egy nagyobb történetet összeeszkábálni belőlük, fölhozhatjuk magunkat arra a tárgyszintre, ahol elengedjük a dzsojsztikot, és kitapasztalhatjuk magunkban az elemi érdeklődést, vagy éppen, kinek-kinek, annak hiányát. Így: állni a fal előtt, épp csak nem tudni, mennyit.
Ugyanakkor van ez a kettősség, hogy itt most nem a falra vannak fölfestve a falra festhető díszítők, hanem van a fal, és azon a díszítőelem képe. Nagyon kényes pont ez, mert nem a helyükön vannak, hanem jól láthatóan kivéve. Olyan ez, mint vetkeztetés közben egy órácskát elbabrálni a kígyófejes hajtűvel. Az is szemet szúr, ahogy már önmagában van a tű, és rajta a díszítés, mert nincs az a vaskos ujjú trampli, aki ne tudná, mire való. De azért az az órácska mégis sok idő, miközben a hajzat már régen lezuhogott, és ott van kibontva, ott piheg. De ezt majd máskor részletezem (mert hát szóba jöhet még a tölgyfaleveles övcsat is).
Vegyük akkor azt, hogy hol lenne most a díszítőfestészet alkalmazásának helye. A Gerber képzőművész úrtól tudom, hogy nem régen egy kastélyban dolgozott, ott díszítette a falat; vagyis akkor a kastélyban lenne a helye. De azt is tudom, hogy a Gerber képzőművész úr mostanában kísérletezik. Azon kísérletezik, hogy hogyan lehetne ezt az alkalmazott díszítőfestést megint behozni, behozni az új épületekbe, hogy ne csak a kastélyokban, hanem bármilyen olyan térben fölkerüljenek a falra, ahol díszítőfunkciójuk érvényesül. És ne csak a régi elemekkel, a régi szimbólumokkal, hanem legyen benne néhány korhű is. (De ne kerüljünk most mindjárt útvesztőbe, és ne kiáltsuk a vakvilágba, hogy le a tapétával, meg le a gumihengerrel, sőt egyáltalán ne kiabáljunk, mert kiabálás közben nem szoktunk látni, a pofagömbök, legalábbis nálam, föltolják az alsó szemhéjat, és a kép homályba vész.) Arra, hogy mégis milyen épületünk legyen otthon, ahová fölkerülhetnek ezek a díszítőelemek, most nem keresnék térbeli megoldást, annál is inkább, minthogy itt kísérletről van szó. Ne toppanjunk páros lábbal a végeredményre.
Hanem inkább vegyünk egy teret, ahol éppen ehetünk is, jól megterítettünk, fölsorakoztak a fűszerek, a tálak, szintén díszesek. Van, akinek ilyenkor külön örömet okoz az evés közbeni olvasás; minden vessző után fordul szájában a falat, minden pontnál nyel, és minden új bekezdés után belenéz a tányérba. De képzeljük csak el olvasás nélkül azt, hogy hogyan rajzol a szánkba zamattérképet a vacsora, vagy hogyan lebegteti früstök közben a szalvétát a szellő, ha, mondjuk, tele a fal szép, finom díszítőfestéssel, szóval, micsoda ízképek alakulhatnak ki. Legyünk most benne egy ilyen teremben, és lassan falatozzunk, a sósnál a fehér színt nézzük vagy a lilát, az édesnél a barnát vagy a sárgát és így tovább, ráadásul még formák szerint is (m)ehetünk. Ízkép (és nem escape!), pontosan az lesz belőle. Mert például szag és kép, szag és hang, tapintás és szag együtt már meglehet. De milyen lehet az íz meg a kép együtt? Valami ilyesmi kísérlet. És ha a tányérunk már üres, a falon még van néhány domború gyümölcs, fölfutó inda, s az előbbi sok ízes étel után, látjuk, ott díszíti a falat a falat.
Podmaniczky Szilárd
(Elhangzott a Gerber Pál képzőművész díszítőfestő munkáiból rendezett kiállításon, a Budapesti Városvédő Egyesület Podmaniczky termében hétfőn délután. A kiállítás március 21-től 31-ig, hétköznap délután 2-től 6-ig van nyitva.)
