Podmaniczky Szilárd: Déli verő

Mekong Delta

publikálva
2000/14. (04. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mekong Delta

Na, gondoltam, megnézem a Tiszában a vizet. Itt dekkolok, meg verem a kottát a víztől száz méterre, azt az utóbbi időben rá se nézek. Mer nem bírja a szemem. Mit nézzek rajta. Víz, folyik, Tisza. Csak tavaly ősszel szerettem meg. Addig nem szerettem. Sőt nem is értettem, mit szeretnek rajta, benne. Alig több mint egy éve ide kérte egyik kolléganőnk beszóratni a hamvait. Be is szórta egy stégről a hamvasztógazember, aztán ahogy lejött a stégről, söprögette a hajából a port. Volt halotti beszéd is. Csupa por és hamu vagyok. A temetés után pár nappal kiáradt a folyó, most is kint van, a rakparton sétálva befolyna a körömcipőbe. A temetésen dobáltuk be a virágokat a vízbe, nekem is volt egy hosszú szárú vörös rózsám. Még soha nem dobtam vízbe virágot. Főleg ilyen hangulat-állapotban. Hogy hová kell dobni. Esetleg túldobom a többiekét. Vagy elzsibbadt csuklóval leejtem a partra, bele a sárba, mászhatok utána, mert néznek, jó helyre dobtam-e. De betaláltam, rádobtam három tulipánra. Úsztak tovább, az örvény lassan forgatta őket, mintha együtt táncolnának. Ha ide kijövök a ház elé, a rakpartra, ahová most is, hogy megnézzem a Tiszában a vizet, látom, pont itt áll az a stég. Nem tudom, milyen érzés ez, hogy itt most már mindig ezt látom. Talán a halottnak mégis csak a temetőben a helye. De talán ott se. Egy barátom öccse a falujában pont a temetővel szemközti házat vette meg, a nappaliból látja a bátyja sírhantját. A bátyja nagyon jó barátom volt, ha nem a legjobb. De nincs ezen mit magyarázni. Amúgy pedig minden temetésen fogadalmat tettem, különösen az övén, hogy pusztuljak el azonnal, ha ezt a rettenetes halottfájdalmat képes leszek egyszer is írói munkám részévé tenni. És most tessék, elég volt lesétálnom a Tisza-partra, és jön belőlem, mint a vízfolyás. És nem érzem, hogy megszegtem volna a magamnak adott szavam. Talán azért, mert a lényeget most sem mondom el, mélyen elhallgatom. A lényeg az, hogy az ilyen dolgokat mindenki az emlékezete legmélyén őrzi, aztán majd vele együtt tűnik el. Nem tudom, ha a Tiszába egy évvel hamarabb ömlik a cián, vagy ha a kolléganőnk egy évvel tovább tartja magát, akkor kérte volna-e a folyóba a hamvait. Most valahogy mindez összemosódik. A politikusok a hídról dobálták a virágokat a Tiszába, nem messze a stégtől. Nincs képem kizárni a megrendülésüket. Sok mindenhez nincs képem, és ettől olyan, mintha nem tudnék róla. Sok mindent elhallgatok, pedig erre még fogadalmam sincs. De majd egyszer megint kimegyek a folyópartra, visszajövök, és csak úgy jön majd belőlem. Ahogy halad az idő elfelé, sokkal sűrűbb lesz, amit a múltról el lehet mondani. Gondolom, ott a temetésen is, ha nem teszek fogadalmat, csak szétlocsogom azt, ami mára valahogy dermedten összeáll.

Itt megszakad a kézirat. Későn kezdtem hozzá. Mozijegyem van. Pedig soha nem ülök neki, ha tudom, nincs elég időm befejezni. Most mégis. Azt gondoltam, erről csak most tudok írni, még a film előtt, bármi előtt. Lynch, Igaz történet. Pont ez, egy igaz történet. Mintha folytatódna mégis a kézirat. Azt mondja a filmben az öreg, hogy az a legrosszabb az öregségben, hogy folyton a fiatalságára gondol. Majd meglátjuk; most is a fiatalságomra gondolok, pedig még nem vagyok öreg. Közepes, se ilyen, se olyan. Azt is mondja, ha visszagondol fiatal barátaira, akik elestek a háborúban, és most egy idősek lennének vele, nem láthatja olyan öregnek őket, mint magát. Majd negyven év múlva visszagondolok a barátomra, a kolléganőnkre. Ha visszagondolok. Vagy visszagondolok a Tiszára, milyen fiatalon halt meg. Bár azt mondják, ez most már csak kötélhúzás, pénz és politika, mert a halászok is azt mondják, van a folyóban hal, élet. Nem tudom, számomra követhetetlenné vált. Azt mondja egy barátom, akit hónapokig nem tudtam elérni telefonon, csak ma, hogy azért nem hívott, mert azt gondolta, teljesen kivagyok ettől a Tiszától. Nem vagyok ki. Ahogy telik rajtam az idő, egyre inkább nem vagyok ki. Technika, tudod. A Tiszában a víz tiszta, tisztának látszik, ahogy hömpölyög a rakparton, lehet látni alul a féknyomokat. A sirályok rászállnak a stégre, rikácsolnak, és összeszarják, de az ürüléküknek, állítólag, halszaga van. Az talán még meg tud viselni, ha félrevezetnek. Az se nagyon, majd bolond leszek hiányolni az őszinte beszédet. Nekem a Tisza olyan, amilyenné halottan lett. De ha csak félholt, vagy tetszhalott, az én időmből már akkor is kiesett. És ha most a halott barátom itt állna előttem, soha többé nem hinném el neki, hogy él.

Végül beraktam egy Mekong Delta kazettát, és végre fegyelmezetten szétfolyt minden.

publikálva
2000/14. (04. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk