Déli verő
Fércmű
A busz, amivel négy éven át ingáztam egy 25 kilométeres útszakaszon a falum és a gimnázium között, a négy év alatt több ízben bedöglött, lehetett az uborka alakú farmotoros vagy satnyán kígyózó orrmotoros csuklós, a színük egyetlen esetben sem változott; szürke, akár a poros utcán rugdalt nedves számológép.
Amikor bedöglött, kezdődhetett a kaland, amelyből rendezett társadalmi viszonyaink ellenére soha nem jöhettem ki győztesen.
Az egyik eset télen esett. Hozzáfagyott a templom oldalához a busz. Nem is csoda, mindig ott éjszakázott, holott a buszvezetőnek tudnia kellett, hogy a templomokban mindig nagyon hideg van. Hó is volt rendesen, de a magyar néphadsereg nagy kerekű mobil alakulatai nem hagytak cserben. Az első tanórát már rég lekéstem, az összes diák hazaslisszolt a buszmegállóból, hogy akkor most szünnap, de én kitartottam, ott tapsikoltam a metsző szélben, kíváncsi voltam, hogy akkor hogy alakul ez tovább. Egy órával a buszindulás után meg is érkezett a néphadsereg terepjárója a falu és a gimnázium viszonylatában, de mert senki nem volt olyan hülye, hogy megvárja, egyedül engem szállítottak be a szellős platón, s aznap a közel száz bejáró közül egyedül én érkeztem meg kőkeményre fagyott szalámis szendvicseimmel, amik az első váratlan röpdolgozat hatására pépesen kiengedtek.
Később aztán volt olyan is, hogy biciklivel vagy motorral ingáztam, ilyenkor korábban indultam, így még maradt időm pár hosszra is a szomszédos uszodában. Ezekben az esetekben már az első csengetésnél hullafáradtan vonszoltam magam a terembe. Egy ilyen motoros ingázás alkalmával valamelyik ismerősömnél mélyen beledurmoltam a délutánba, később az estébe. Az utolsó busz indulása előtt keltem útra, ami hamarosan nem várt szerencsémet jelentette. Ugyanis félúton bedöglött a motorom, és hiába rugdostam, szívattam, a lelke már fölöttünk lebegett. Közelgő fénycsóva egy kanyarban, jött az utolsó busz, leintettem. A sofőr apámra való tekintettel - hogy talán nem buktatta meg idejekorán nyelvtanból - fölengedett a buszra a motorral együtt, nekem ugyan bérletem volt, de a motorra befizettem a jegyet. A középső, leszállóajtónál helyeztem el a gépet, amelyből ömlött a benzin- és olajszag. Kapaszkodnom nem nagyon kellett, lógtam én ott középen a tekintetek nyársán. A közbeeső faluban azonban megindult a leszállóáradat, s a testes falusi családanyák és családnagyanyák vitték a motorom kiálló részeit, mint a cukrot. Táska, kosár, szatyor, bőrönd, koffer, termetes valag, mind beleakadt az indexbúrákba, a bovdenekbe, a tükrökbe, szóval rendesen legallyazták a gépet. De egy szót se szólhattam, örülhettem, hogy nem hajítottak ki, mint macskát szarkalábakkal a szeme körül.
Most jut eszembe, ebben az esetben nem is a busz döglött be, bocs. Ellenben egy másik esetben mégiscsak az. Szép napfényes délután, valami ünnepség volt a gimnáziumban, aznap a halkockás, sötét öltönyöm volt rajtam. A busz félúton horkant egyet, a sofőr lenyelte a szalonnakatonát, a bicskáját összecsukta, és lezavart mindenkit a buszról. A kis embertömeg stoppolásba fogott az út szélén. Na, gondoltam, minden ésszerűség ellenére nem a falu irányába, hanem visszafelé indulok, hogy az első stopos én legyek. Alig távolodtam a busztól pár száz méterre, föl is vettek. Megállt egy teherautó, a sofőr kiszólt, másszak föl a platóra, a zsákok tetejére. Földobtam a táskám, fölmásztam, de még szóltam a sofőrnek, hogy a falu szélén megállhatna, nem kéne így öltönyben a zsákokon végigfuvaroznia a falun, ha egy mód van rá. Jól van, mondta, és indultunk. Akkor láttam meg, hogy a zsákokban búzakorpa van vagy mi, s ahogy a menetszél erősödött a rázós úton, én mindinkább a kapaszkodással, majd pedig a szétvetett lábú birkózóhasalással és a csak élve úszni meg repetitív gondolatmorzsával voltam elfoglalva, miközben egyre vastagabb búzakorpa-takaró rakódott rám. A falu határán egy pillanat alatt átsuhantunk, s a sofőr jó szándékúan csak a falu közepén, a templomnál állt meg, gondolva, innen már könnyen hazatalálok. Amikor lemásztam a platóról, és a teherautó elviharzott, ott álltam a falu közepén egy szál lisztfehéren, s mivel a teherautó már a közelben sem volt, nem egykönnyen tudtam volna hihetően elmagyarázni, miért nézek ki így. Sőt a buszsofőr ezúttal jól végezte a dolgát, s alighogy hazaindultam a főtérről, megérkezett a busz is, s könnyeik közt fuldokolva a röhögéstől tapadtak a busz ablakára azok, akik nem is oly rég a buszban még úgynevezett sors- és útitársaim voltak.
De hogy ne maradjak életem végéig adósa senkinek, az ingázás utolsó évében egy szolidáris barátom segítségével azt a csajt, aki legjobban röhögött rajtam, kabátostul belevarrtuk a busz hátsó ülésébe, amit persze csak ott, közvetlenül a fércmű után bántam egy kicsit, arra gondoltam, talán elég lett volna annyit mondanom, hogy szia, jó vastag irhakabátod van.
