"Érzem minden porcikámban / hogy egy kislány Korzikán van" - a nagybőgőszóló után kikapcsolom a rádiót, a fejemet a hátam mögötti fal felé fordítom, amelyre tűz a nap, lobog a fény megint, ezért hagytam üresen ezt a falrészt, elég csupasz, de ilyenkor világít. Pedig gondoltam, fölfestek csuklóból egy kezet, amint fenolftaleint csöppent egy idős néni szemébe. De miután megtudtam, hogy a fenolftalein hashajtó, letettem a falfestményről.
Aznap gondoltam, hogy begyújtom a rakétákat, és veszek egy lexikont, hogy minél jobban megismerjem a magyar nyelvet. Három kategóriába tudom osztani a magyar szavakat: 1. amelyekkel dolgozom, 2. amiket ismerek, de még soha nem írtam le, 3. amiket nem ismerek. Kevés ilyen van, de van, és ha van, hát ne legyen. Erre valók a lexikonok. Erre is. És micsoda élvezet leírni egy szót, először. Mihez is hasonlítsam? Mondjuk ha valaki soha nem használt gumikesztyűt, és most hirtelen ott van a karácsonyfa alatt egy tucat. És fölhúzza. És megkérdezi: kitől kaptam? Mély hallgatás. Tehát csak a Jézuska jöhet szóba.
Nem, ez nem jó hasonlat. Hanem inkább ahhoz hasonlít, mint amikor hatvanévesen úgy érzed egy őszi alkonyon, mintha most csókolóznál először. A nyelved Győrtől Kelebiáig úszkál a térben, a kézfejed felmelegszik, a ráncok hozzásimulnak a selymes fehérneműhöz.
Valami ilyesmi.
Megvettem a hatalmas lexikont, de nem volt kedvem cipelni. A boltból megláttam egy léggömbárust, s mindjárt két héliumos léggömböt akasztottam a szatyor fülébe. Jött velem a lexikon, tele hatvanéves nyelvpuszival, csak még előbb kiálltam a pénztáros igézetét. Mondja a számlatömb felett: ó, magának milyen szép neve van! És életemben először éreztem valami bizonytalan nyugodnivágyást a nevem fölött. Gyerekkoromban könyörögtem Istenhez, hogy adjon valami rendesebb nevet, legyek Kis vagy Nagy vagy Tulipán. De Isten nem hallgatott meg, én mégis bízom benne, hogy egyszer meggondolja magát, s azt mondja, jól van, eleget publikáltál ezen a néven, tessék, itt egy új anyakönyvi kivonat, csináltass új személyit, útlevelet, jogosítványt, új ímélt egy másik szolgáltatónál, aztán hadd lássuk, mire mégy így! De vigyázz, nehogy ugyanazzal a szókészlettel dolgozz!
Lehet, hogy Luciferhez kellett volna könyörögnöm, ő egész jó bartereket szokott kötni. De majd hatvanévesen, mikor majd arcpakolás nélkül ki se merek menni az utcára.
Most viszont virítok, mint egy tárt szárnyú pillangó, s a lexikonom a fellegek felé törne, ha hagynám.
A dologhoz tartozik még, hogy egy másik boltban lexikonárban lehet baglyokat kapni. Valahogy mindig is ellenszenves madárféle volt a bagoly, mert nincs nyaka, és mindig akkor huhog, amikor nem kéne. Föl nem foghatom, hogy mi köze a bölcsességhez egy ilyen rémisztő, gnóm állatnak, amelyik ráadásul egereket eszik. Szerintem nem valami bölcs dolog egeret enni. Szóval, hogy mindezek ellenére veszek most egy baglyot, és megpróbálok vele megbarátkozni. Mindennap lemosom, fölolvasok neki a A vérátömlesztés csodafegyvere című prospektusból, és utána elgondolkodunk közösen, hogy a vérátömlesztésről melyik magyar író műveire szálljunk át. Ám ezek a baglyok tömegével álltak a boltban, s az az érzésem támadt, ha rámutatok egyre, hogy azt, a többi az ujjamba harap. Így élek ma is bagoly nélkül, tegyem hozzá, nincs is nálam egér.
A léggömbös könyvvel a henteshez indultam, aki mindig olyan kedvesen tud mosolyogni a véres hústömbök mögött, mint akit ezért fizetnek. Van két kis lyuk az arcán, húshiány; néha azért félek, hogy a homloka is behorpad.
A henteshez nem vihetem be a lufis lexikont, kint hagyom az ajtó mellett gubbasztó koldusnál. "Kérem, vigyázzon erre a kombinált szerkezetre, kedves koldus úr!", mondom, majd pénzt hajítok a sapkájába, s igen redves kezével megmarkolja a lexikon alját. "El ne engedje, koldus úr, mert ebben a könyvben van a santung-fonás titka!", hazudom kedélyesen. A rab, akarom mondani a koldus bólint, nyakán a fekete bőrbordák megmozdulnak.
Kiló comb, mondom a hentesnek, kiemel egy darabot, mosolyog, lyukak az arcon, levágja a kövéreket, mindet, tudja, hogy vegetáriánus vagyok. Kosaramba teszem az első tavaszi húst, s egészen a pénztárig látom magam előtt a képet, hogy odakint, a bejárat mellett, a földön hever a lexikonom, a koldus pedig messze, magasan lebeg a hentesüzlet felett.
Kint hintek még némi aprót, visszaveszem a lexikont a stabil koldustól, és megjegyzem, hogy fer legyen a küzdelem: "Nehogy azt gondolja, hogy most tisztább a lelkiismeretem!" Megpróbál picsán rúgni, de csak hanyatt esik, és beveri a fejét a falba. Olyat kong, hogy mindjárt eszébe jut, van egy jó szakmája.
Hazaindulok, hátamat pásztázza a kegyetlenül friss napsugár, szinte átüt, látom a kabát alatt, ahogy a mellbimbóim is fényesen ragyognak. A lexikont becsúsztatom a szatyorba, és csak otthon, a kapuban látom a szatyorban, miféle találkozás zajlik ott: a nejlonon át a puha hús szeretettel bújva félénken nekilapul a lexikon falának, és szinte hallom, ahogy a disznó segítségért kiált a bölcsesség iránya felé, "Segítség, segítség! Levágnak, levágnak!", ám a baglyok rá se szarnak.
