Sári B. László

Mihez kezdjen az ember egy vitathatatlan zseni elkallódott, elfelejtett, kiadatlan kéziratával, sok-sok évvel a szerző halála után, egy másik kultúrában, egy másik történeti korszakban?

Gyakran előfordul, hogy egy külhoni szerző egészen más pályát fut be a magyar irodalmi színtéren, mint saját közegében; példának okáért csak pályájának csúcsán vagy azon túl figyel fel rá a magyar irodalmi élet, és a kiadó az életmű közepéről vagy végéről indítja a megjelenések sorát.

Megkockáztatom: jó novelláskötetet nehezebb írni, mint jó regényt.

A 2014-es Pulitzer-díj – ahogy az már csak lenni szokott – megosztotta az amerikai kritikusokat.

Lorrie Moore egyik első, és talán a mai napig legismertebb novellája arról szól, hogyan legyen az ember íróvá: előbb próbálkozzon mással, valljon kudarcot, váljék pályaelhagyóvá, különccé, csodabogárrá, s mindeközben reménytelenül boldogtalanná. A novellásköteteivel sikeressé vált írónő 2014-es, Bark című kötete (a magyar fordítás a zárónovella címét viseli) egy hosszú, regényekkel, gyerekirodalommal, esszékkel és kritikákkal eltöltött, tizenhat éves kitérő utáni visszatérés Moore eredeti műfajához. Egyben a kezdetekkor meghirdetett írói vállalkozás betetőzése.

Lehet-e az információtechnológiáról regényt írni? Kell-e? És ha már megszületett a szöveg, vajon a gyors elévülési idő miatt érdemes-e vesződni az elolvasásával?

Franzen karrierjében a fordulatot a 2001-es, Javítások című regény jelzi, mely nemcsak az Oprah-könyvklubos botrányával hívta fel magára és írójára a figyelmet, hanem azzal is, hogy – ahogy azt Mr. Difficult című esszéjében maga a szerző jelzi – felhagy a „nehezen olvashatóként” meghatározott szövegek alkotásával.