Könyv

Még hogy Dickens!

Donna Tartt: Az Aranypinty

  • Sári B. László
  • 2017. január 8.

Könyv

A 2014-es Pulitzer-díj – ahogy az már csak lenni szokott – megosztotta az amerikai kritikusokat.

Ezúttal a vita tárgyát magának az irodalomnak, pontosabban az irodalminak tartható szövegeknek a határa képezte. Donna Tartt Az Aranypinty című regényének hangos sikere és hirtelen eladott másfél millió példánya – mint nemrégiben Dylan Nobel-díja – arra késztette a legfőbb irodalmi helytartókat a The New Yorkernél, a The New York Review of Booksnál és a Paris Review-nál, hogy feltegyék a kérdést: a szó szoros értelmében irodalminak tekinthető-e egyáltalán ez a kétségkívül kimunkált, a szerző éle­té­ből tizenegy évet felemésztő alkotás? Vagy csupán a míves középszer, a középosztálybeli sznobéria érlelte lektűr újabb irodalmi betörési kísérletével lenne dolgunk (ahogy az korábban már a szerző első regényével, a magyarul szintén olvasható A titkos történet című szöveggel kapcsolatban korábban felmerült)? A magyar irodalmi viszonyokhoz képest ugyanis az Egyesült Államokban – részben a kreatív írás, részben az irodalmi folyamat és intézményrendszer rendszerszerűbb működése és a piaci elvárások következtében – nincs olyan messze egymástól a népszerű, műfaji, illetve az irodalmi próza, és ez gyakran okoz fejtörést a magukra valamit is adó kritikusoknak. Ők pedig az utóbbi védelmében időről időre fel is emelik szavukat – ahogy James Wood vagy Harold Bloom – az amerikai irodalmi kultúra „infantilizálódása” ellen: a felnőttek ne Harry Potter-regényeket olvassanak, vagy ha igen, ne gondolják róluk, hogy ez lenne az irodalom.

Tartt harmadik regényének esetében sem kisebb dologról van szó, mint a vele hírbe hozott di­ckensi örökség kérdéséről: vajon elbírja-e a kilencszáz oldalnyi terjedelem a rárakott terhet, már ami a történetszerkesztést, a szereplők változásainak kezelését és az elbeszélői nyelv koherenciáját illeti? A rossz hír az, hogy a válasz mindhárom esetben nem. Tarttnak már a témaválasztása is erősen megkérdőjelezhető. Egyrészt a cselekmény hitele: ugyan ki lopna el tizenhárom éves korában a Metropolitan Múzeum elleni terrortámadás (!) utáni káoszban és édesanyja halálát követően egy 16. századi festményt, mely úgy tűnik, később egész életét meghatározza? Másrészt azért, mert úgy formál igényt a kortárs címkére, hogy éppen kiemelné történetét a kortárs kontextusból: Az Aranypintyben szinte minden tárgy és helyszín – persze legfőképpen a festmény – csak díszlet, ami azonnal átfordul az elbeszélő/főhős Theodore Decker negatív Bildungjának túlírt és túlértelmezett motívumaiba.

Ugyanis a kétszer is elárvult, drogossá, a New York-i társasági élet ismert alakjává váló, hamisított műkincsekkel kereskedő Theo történetének van is kontextusa meg nincs is, alakulása pedig felettébb esetleges: legfőképpen megmagyarázatlanul maradó halálesetek viszik előre. Az elbeszélői nyelv pedig, ahelyett, hogy megérzékítené a történetet, folyton metaforizálná, méghozzá meglehetősen klisészerűen; a szöveg mintha folyamatosan egy realista regény keretei közé szorított esztétikai és morális traktátus gondolatokból kifogyott érvelését akarná lenyomni az olvasó torkán. Mondanom sem kell, olcsón, kiszámíthatóan és a terjedelemből adódóan terjengősen és unalmasan (vajon honnan sejthető, hogy a festmény sosem ott van, ahol az elbeszélés a helyét sejteti, és miért tudni a regény vége előtt bő kétszáz oldallal, hogy a lehető legócskább módon kerül vissza a helyére?). A csúcspont, az utolsó fejezet „vallomásossága” pedig annak is szájbarágósan elmagyarázza mindezt, aki addig megpróbálta elhinni, kortárs regényt tart a kezében, még ha mégoly kortalant is. Ezzel pedig az utolsó művészinek nevezhető törekvést is sikerül kilúgozni a szövegből.

Félreértés ne essék: irtózom az amerikai kritika konzervatív szárnyának retorikájától, nem is beszélve arról az értékrendről, melynek nevében – például a 80-as évek végén, 90-es évek elején – visszautasították a különböző kisebbségi csoportok identitáspolitikai törekvései nyomán megjelenő új szerzőket, esztétikákat és a részben politikai alapon szerveződő új kánonokat, melyek – éppen szándékuk ellenére – alapvetően formálták át a kortárs amerikai irodalom térképét. Most mégis hajlamos vagyok egyetérteni a Bloom- és Wood-féle elitistákkal: Tartt regénye súlyos arány- és szereptévesztés, mert bár a „szépség ívét” többször is említi a regényben, Henry James iránymutatását a megmutatás és az elrejtés kényes esztétikai egyensúlyáról egyáltalán nem sikerült átültetnie a gyakorlatba: mutatni nem tudja, hát mondja. A hirtelen eladott másfél millió példány és a Puli­tzer-díj pedig valóban a szenzá­cióra való társadalmi igényt jelzi. Persze a sikeres folytatás innentől borítékolható: az előkészületeinél járó filmváltozatnak már a szereposztását latolgatják az imdb.com felhasználói. Mivel legjobb barátja, Boris a kerek szemüvege miatt gyakran „Potternek” szólítja Theót, már meg is született a zseniális ötlet: a főszerepet legjobb lesz Daniel Radcliffe-re bízni. Ha kész lesz a film, legalább már nem kell elolvasnia senkinek Az Aranypinty gyötrelmes kilencszáz oldalát.

Fordította: Kada Júlia. Park, 2016, 900 oldal, 5990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.