Könyv

Még hogy Dickens!

Donna Tartt: Az Aranypinty

  • Sári B. László
  • 2017.01.08 13:12

Könyv

A 2014-es Pulitzer-díj – ahogy az már csak lenni szokott – megosztotta az amerikai kritikusokat.

Ezúttal a vita tárgyát magának az irodalomnak, pontosabban az irodalminak tartható szövegeknek a határa képezte. Donna Tartt Az Aranypinty című regényének hangos sikere és hirtelen eladott másfél millió példánya – mint nemrégiben Dylan Nobel-díja – arra késztette a legfőbb irodalmi helytartókat a The New Yorkernél, a The New York Review of Booksnál és a Paris Review-nál, hogy feltegyék a kérdést: a szó szoros értelmében irodalminak tekinthető-e egyáltalán ez a kétségkívül kimunkált, a szerző éle­té­ből tizenegy évet felemésztő alkotás? Vagy csupán a míves középszer, a középosztálybeli sznobéria érlelte lektűr újabb irodalmi betörési kísérletével lenne dolgunk (ahogy az korábban már a szerző első regényével, a magyarul szintén olvasható A titkos történet című szöveggel kapcsolatban korábban felmerült)? A magyar irodalmi viszonyokhoz képest ugyanis az Egyesült Államokban – részben a kreatív írás, részben az irodalmi folyamat és intézményrendszer rendszerszerűbb működése és a piaci elvárások következtében – nincs olyan messze egymástól a népszerű, műfaji, illetve az irodalmi próza, és ez gyakran okoz fejtörést a magukra valamit is adó kritikusoknak. Ők pedig az utóbbi védelmében időről időre fel is emelik szavukat – ahogy James Wood vagy Harold Bloom – az amerikai irodalmi kultúra „infantilizálódása” ellen: a felnőttek ne Harry Potter-regényeket olvassanak, vagy ha igen, ne gondolják róluk, hogy ez lenne az irodalom.

Tartt harmadik regényének esetében sem kisebb dologról van szó, mint a vele hírbe hozott di­ckensi örökség kérdéséről: vajon elbírja-e a kilencszáz oldalnyi terjedelem a rárakott terhet, már ami a történetszerkesztést, a szereplők változásainak kezelését és az elbeszélői nyelv koherenciáját illeti? A rossz hír az, hogy a válasz mindhárom esetben nem. Tarttnak már a témaválasztása is erősen megkérdőjelezhető. Egyrészt a cselekmény hitele: ugyan ki lopna el tizenhárom éves korában a Metropolitan Múzeum elleni terrortámadás (!) utáni káoszban és édesanyja halálát követően egy 16. századi festményt, mely úgy tűnik, később egész életét meghatározza? Másrészt azért, mert úgy formál igényt a kortárs címkére, hogy éppen kiemelné történetét a kortárs kontextusból: Az Aranypintyben szinte minden tárgy és helyszín – persze legfőképpen a festmény – csak díszlet, ami azonnal átfordul az elbeszélő/főhős Theodore Decker negatív Bildungjának túlírt és túlértelmezett motívumaiba.

Ugyanis a kétszer is elárvult, drogossá, a New York-i társasági élet ismert alakjává váló, hamisított műkincsekkel kereskedő Theo történetének van is kontextusa meg nincs is, alakulása pedig felettébb esetleges: legfőképpen megmagyarázatlanul maradó halálesetek viszik előre. Az elbeszélői nyelv pedig, ahelyett, hogy megérzékítené a történetet, folyton metaforizálná, méghozzá meglehetősen klisészerűen; a szöveg mintha folyamatosan egy realista regény keretei közé szorított esztétikai és morális traktátus gondolatokból kifogyott érvelését akarná lenyomni az olvasó torkán. Mondanom sem kell, olcsón, kiszámíthatóan és a terjedelemből adódóan terjengősen és unalmasan (vajon honnan sejthető, hogy a festmény sosem ott van, ahol az elbeszélés a helyét sejteti, és miért tudni a regény vége előtt bő kétszáz oldallal, hogy a lehető legócskább módon kerül vissza a helyére?). A csúcspont, az utolsó fejezet „vallomásossága” pedig annak is szájbarágósan elmagyarázza mindezt, aki addig megpróbálta elhinni, kortárs regényt tart a kezében, még ha mégoly kortalant is. Ezzel pedig az utolsó művészinek nevezhető törekvést is sikerül kilúgozni a szövegből.

Félreértés ne essék: irtózom az amerikai kritika konzervatív szárnyának retorikájától, nem is beszélve arról az értékrendről, melynek nevében – például a 80-as évek végén, 90-es évek elején – visszautasították a különböző kisebbségi csoportok identitáspolitikai törekvései nyomán megjelenő új szerzőket, esztétikákat és a részben politikai alapon szerveződő új kánonokat, melyek – éppen szándékuk ellenére – alapvetően formálták át a kortárs amerikai irodalom térképét. Most mégis hajlamos vagyok egyetérteni a Bloom- és Wood-féle elitistákkal: Tartt regénye súlyos arány- és szereptévesztés, mert bár a „szépség ívét” többször is említi a regényben, Henry James iránymutatását a megmutatás és az elrejtés kényes esztétikai egyensúlyáról egyáltalán nem sikerült átültetnie a gyakorlatba: mutatni nem tudja, hát mondja. A hirtelen eladott másfél millió példány és a Puli­tzer-díj pedig valóban a szenzá­cióra való társadalmi igényt jelzi. Persze a sikeres folytatás innentől borítékolható: az előkészületeinél járó filmváltozatnak már a szereposztását latolgatják az imdb.com felhasználói. Mivel legjobb barátja, Boris a kerek szemüvege miatt gyakran „Potternek” szólítja Theót, már meg is született a zseniális ötlet: a főszerepet legjobb lesz Daniel Radcliffe-re bízni. Ha kész lesz a film, legalább már nem kell elolvasnia senkinek Az Aranypinty gyötrelmes kilencszáz oldalát.

Fordította: Kada Júlia. Park, 2016, 900 oldal, 5990 Ft

Neked ajánljuk