Könyv

A hang kegyelme

Schreiner Dénes: Mint kagylók, ha bezárulnak

  • Sári B. László
  • 2017. április 30.

Könyv

Megkockáztatom: jó novelláskötetet nehezebb írni, mint jó regényt.

A szerzőnek szavatolnia kell minden egyes rövid történet hiteléért, a különböző, kerettörténet hiányában tematikusan vagy formailag, az elbeszélői hang apránként kibontakozó sajátosságai révén mégiscsak összetartozó szövegek kötetté történő összeállásáért. A novelláskötet éppen annyi buktatót rejt, mint amilyen sokféle lehet a keret adta formában rejlő lehetőség kiaknázása. A jó novelláskötet, a pontos mondatokban író szerzőhöz hasonlóan, irodalmi fehér holló. Hogy ilyen nagyratörő elvárásokkal ül neki az ember Schreiner Dénes Mint kagylók, ha bezárulnak című kötetét elolvasni, azt az önmagát végletesen komolyan vevő – azt is mondhatnám: a minden ízében patetikusan nagyratörő – kötet kívánja így. Ahogyan A lyuknál című elbeszélésnek a kötet intencióját feloldó passzusa fogalmaz, Schrei­ner Dénes szövegei nem kevesebbre vállalkoznak, mint hogy megértessék: „az erőszaknak és szenvedésnek egyáltalán nincs története. Nem is lehet, csak történései vannak, epizódjai, eseményei, melyek önmagukba záródnak, akár egy igazgyöngyöt rejtő szépséges kagyló, hogy kerek egészként tűnjenek tova a múló időben.” Ez az erősen egzisztencialista felfogásból építkező esztétikai program aztán ott munkál a kötet mind a négy részében: az erőszak manifesztációit tárgyazó Naturáliákban, a lét- és tudatállapotok rögzítésében érdekelt Rátalálniban, az elbeszélés lehetséges tér-idő konstellációival kísérletező Bolyonganiban és a mitizáló hajlamú Hazatévedniben.

Az egymástól tematikusan többé-kevésbé elkülönülő részek mindegyikének tengelyében egy „tézisnovella” áll. Ezek szolgálnak egyrészt az aktuális rész témájának legrészletesebb kibontásával, s erősebb motívumaik a kötet más részeiben is tovább rezonálnak, másrészt a didaktikusságig fokozott reflexivitásuk okán a végletekig feszítik az elbeszélői hang teljesítőképességét. Ilyen az első részben Az erőszak temploma, ami az erőszak kortárs áthallásoktól sem mentes pedagógiai hasznosításának groteszk elméleti diskurzusát hozná létre. A második egységben a Fallal szemben című szöveg található hasonló pozícióban, amennyiben az addikció és az őrület földhözragadtságában is filozofikus leírására vállalkozik: emberek ülnek a kocsmában a fallal szemben, és isznak – ameddig bírnak. A harmadikban az Időszakadék című novella jelöli ki ezt a középpontot, amikor „a jelen kitágítása” révén hajtja végre a „tapasztalatmegvonást”, vagyis fordítja a vonaton menetiránynak háttal utazó tekintetét a múlton merengésbe, az emlékektől való távolodásba, szimbolikus felejtésbe. A negyedik rész csúcspontja pedig a Mozdulatlanságművészet, ami az élet-kimerevítés-művészet-halál metaforikusan tételezett kapcsolatát fordítja át az emberi szobrok mitikus történetébe.

Mint a fenti dadogó kritikusi megfogalmazások is sejtetik, a kötetnek valóban nincsenek a hagyományos értelemben vett történetei, csak szövegei, melyeket egy „Némelyi” nevezetű rejtélyes alak fel-felbukkanása (ő a kötet Akárkije a moralitásjátékra oly jellemző bűnök és erények szövevényes hálójában, azonban a moralizálásra való hajlam legcsekélyebb jele nélkül), és az elbeszélői hang következesen ki- és fenntartott emelkedettsége tartanak össze. Némelyinek nincs jól felismerhető és körülhatárolható karaktere, és még csak nézőpontra vonatkozó ajánlatként is nehéz értelmezni, inkább csak a szöveguniverzumba való belépést segítő üres jelölő, mint az „én” vagy a „te”. Így hát szinte minden az elbeszélői hang hatásfokán áll vagy bukik, ami nem csekély kockázatot rejt magában, különösen egy első kötetes szerző esetében. Schreiner ráadásul az egyes szövegeknek Móricztól a Jób könyvén, Kafkán és Camus-n át Hölderlinig választ mottót, s a hivatkozások között is jócskán találni erős magyar és világirodalmi utalásokat Coleridge-tól Faulkneren át Nádasig. Jó eséllyel bukik bele az efféle ambícióba a kezdő, de a Mint kagylók, ha bezárulnak szerzője valahogy mégis megfelel a maga felállította magas mércének: magabiztos, egyéni hangja nem üres utalásrendszerrel, hanem egzisztenciálisan átélt és mélyen átérzett tapasztalatokkal, a tárgyi és lelki világ árnyalt megfigyelésével teremt olyan szövegvilágokat, melyekben irodalmi és filozófiai utalásai nem a semmibe hullanak.

Ha mégis kritikával illethető a kötet, akkor az a szerkesztésre és a szöveg kiadására kell vonatkozzon. Az elbeszélői hang megbicsaklásához néha elég egy ottfelejtett határozott névelő, egy-egy önismétlésében túlírt passzus, mely a szerkesztői munka hiányában benne maradt a végső változatban – és oda a szöveg retorikai íve. Vagy éppen a köteté, mert nemcsak a szerkesztő, de maga a szerző is tanúsíthatott volna némi önmérsékletet a kötet összeállítása során – itt elsősorban az utolsó novellára gondolok, mely minőségileg lefelé lóg ki a sorból. A betűtípus, az oldaltükör és a tördelés is borzalmasan néz ki, a kiadói ajánlat helyett pedig nem ártott volna néhány szó a szerzőről, esetleg magáról a kötetről.

A hátsó borítóra választott szövegrészlet arról a félelemről szól, hogy „egész életemben ugyanazt a könyvet olvastam, ugyanolyan lapokkal és ugyanolyan oldalakkal, melyekre számomra teljességgel érthetetlen szöveget írtak”. Őszintén remélem, hogy a szerzőtől olvashatunk még másikat. Vagy akár ezt egy másik változatban, gondosabb kiadásban.

Könyvpont – L’Harmattan, 2016, 236 oldal, 1990 Ft

Neked ajánljuk