Könyv

Botrányosan egyszerű

Jonathan Franzen: Tisztaság

  • Sári B. László
  • 2016. július 2.

Könyv

Franzen karrierjében a fordulatot a 2001-es, Javítások című regény jelzi, mely nemcsak az Oprah-könyvklubos botrányával hívta fel magára és írójára a figyelmet, hanem azzal is, hogy – ahogy azt Mr. Difficult című esszéjében maga a szerző jelzi – felhagy a „nehezen olvashatóként” meghatározott szövegek alkotásával.

Ez a fordulat lényegében a hivalkodó nyelvi megoldásokkal, a posztmodern próza felfokozott önreflexivitásával – rosszindulatú olvasatban: a korábbi Franzen-regények modoros túlírtságával – való szakításként is értelmezhető, melyet aztán Franzen a szövegek terjedelmével kompenzál: az életmű eddigi fő művének tekintett Szabadság és a Tisztaság is majd’ beszakítják az asztalt a maguk egyenként is bő félezer oldalával.

Utóbbi jól mutatja, merre tart ennek a módosult pályának az íve, amennyiben a 19. századi realizmus örökségét felvállaló, elliptikus cselekményszerkezetű (mások szerint arabeszkszerű) tézisregényt tart a kezében az olvasó. A központi, címadó szereplőt Pipnek becézik (mint Dickens árváját a Szép reményekből), a neve által hivatkozott értékkel minden egyes szereplő kapcsolatba hozható életének egy bizonyos pontján, s ezek az élettörténetek nagyívű cselekménnyé állnak össze a különböző elbeszéléstechnikákat (elsősorban a szabad függőbeszédet és a memoár egyes szám első személyű hangját) felvonultató narratívában. Nehezen szabadulok a gondolattól, hogy a forma látszólagos összetettsége ellenére a Tisztaság esetében a történet (és annak közérthetősége) a lényeg, ami persze a fősodorban egyben a népszerűség biztosítéka is. Hogy a szabad függőbeszéd a szerző véleményközlési szándékát rejti, s azt is alig. Vagy hogy a történeteknek a végkifejletig tartó folytonos megszakítása, az előzmények és korábbi események előrángatása pusztán az olvasó figyelméért folytatott küzdelemben bevetett olcsó írói fogás, nem pedig a történethez, annak témájához szervesen idomuló, azt konceptuálisan megtámogató forma. Amivel önmagában semmi probléma nem lenne, hiszen a lektűr legitim irodalmi műfaj, ám az ember valahogy többet vár egy a Time címlapján „Nagy Amerikai Regényíróként” pózoló szerzőtől.

És a szerkezeti problémákon túl is találni fogást a Tisztaságon. „Drágám, én író vagyok. Engem a gondolataim kimondásáért fizetnek a kiadók, mellesleg gyalázatosan, és kritizálnak a kritikusok, igen méltánytalanul” – jegyzi meg blazírtan Charles Blenheim, a levitézlett, tolószékbe kényszerült kortárs író egy családi veszekedés alkalmával. A kijelentés lehetne ironikus is, ahogy korábban a Jonathan keresztnevű kortárs írók viszonylag magas számának felemlegetése, és visszautalhatna Franzen pályájának megtagadott, „tudósítói” korszakára, amikor írásaiban (is) tudatosan vállalta fel a kortárs társadalmi, politikai és kulturális problémákról történő véleményalkotás feladatát. A regény által kijelölt történeti ív azonban, mely a múltjának sötét foltját eltitkolni igyekvő internetes kiszivárogtató guru, Andreas Wolf alakja révén a közép-kelet-európai diktatúrák bukása és a totalitárius internet között von párhuzamot, egyenesbe fordítja a tréfás megjegyzést. A regény azt sugalmazza, hogy mintha mit sem változott volna a megfigyelés gyűlöletes kultúrája. Ráadásul ez a gondolat vészesen egybecseng Franzen azon botrányos(an egyszerű) nyilatkozataival, miszerint például az érzelmek pontos közvetítéséhez nem egyetlen emoticon, hanem legalább hatszáz oldal szükségeltetik.

Ennek megfelelően a regény is sokat időzik a szereplők tudatában, ám nem érzelmeikkel van leginkább elfoglalva, hanem elveikkel és gondolataikkal: azzal, hogy mit gondol Pip a megújuló energiával kapcsolatos megoldásokat állami pénzen népszerűsítő vállalkozásokról, hogy a milliárdoscsemete Anabel Laird radikálisan értelmezi személyesen és művészetében is a férfiuralmat, hogy a szupernormális Tom Aberant [sic!] mit tekint a tényfeltáró újságírás feladatának, hogy Andreas Wolf mit gondol valóságosan is létező versenytársairól, Julian Assange-ról és Edward Snowdenről stb. Mindennek kerete pedig egy kiterjesztett, fehér középosztálybeli családregény lenne, mely egyrészt az iszonyok és viszonyok érzelmi ökonómiáját lenne hivatott megteremteni, másrészt pedig a feltűnően aszimmetrikus személyközi kapcsolatokat kellene helyre billentenie. Franzennek nincs ehhez adekvát nyelve, mert ahogyan a szereplők történetében, úgy a szövegben is a szexualitás fokozott és sok esetben motiválatlan szerepeltetése (meg a nyomokban felbukkanó homofóbia) tölti be ezt a szerepet.

Ha alkalmanként a nyomára is lelni a kísérletnek, hogy a szöveg valóban szövegként bukkanjon elő a realizmus konvencióinak kulisszái mögül, a kísérletet az iskolásan túlírt metaforák és fogalmak teszik hiteltelenné, mert nehéz eldönteni, hogy az amerikai fehér középosztály ennyire felszínesen didaktikus, vagy Franzen ír ilyen csapnivalóan. Esetleg mindkettő. És az sem segít, ha az eredetit olvassuk, mert ott ugyanaz a helyzet, mint Bart István egyébként egyenetlen fordításában. Ha valamit Franzen mentségére fel lehet hozni, az az, hogy az utolsó oldalon éppen csak sikerül elkerülnie, hogy a történet teljesen giccsbe hajoljon.

A könyvet letéve az az érzése az embernek, hogy Franzen megpróbálta az amerikai sikerhez szükséges összetevőket patikamérlegen kimérni, majd a recept betűjét hűségesen követve elegyíteni azokat, s így a várt hatás sem maradhatott el. Csak éppen most sem sikerült jó regényt írnia.

Fordította: Bart István. Európa, 2016, 592 oldal, 4590 Ft

Neked ajánljuk