Érdekelhet-e bárkit az irodalom- és kultúrtörténészeken kívül Walt Whitman elveszett, majd 165 év után fellelt regénye, W. H. Auden első verseskötete, amelyet T. S. Eliot kritikai megjegyzései nyomán elégetett, vagy éppen az Iskola a határon urtextje, a Továbbélők, Vivaldi legeslegújabb, eleddig ismeretlennek hitt concertója és így tovább? A naponta gyarapodó kulturális törmelékhalom alól felbukkanó, pillanatnyi reflektorfénybe kerülő alkotások mintha mit sem számítanának. A lomhán tovahömpölygő kulturális fősodor közömbösen söpri tovább vagy veti ki magából a régi újat; marad nekünk az Ének magamról meg a Fűszálak, csak az Iskolára emlékezünk, a Továbbélőket elfelejtjük, Vivaldi úgyis mindig ugyanazt a darabot írta meg (több mint nyolcszázszor), az az Auden-kötet pedig örökre elveszett már.
Vajon Capote nemrégiben előkerült ifjúkori novelláival más lenne a helyzet? Hiszen – ellentétben több kortárs amerikai szerzővel – fontosabb művei javarészt elérhetők magyarul, ha nem is a legfrissebb kiadásban. A magyar olvasó ugyan minek venné kézbe fél évszázad távlatából a 17 éves, jól érzékelhetően zavart, önmagát kereső – és még sokáig nem találó – amerikai kamasz irodalmi szárnypróbálgatásait tartalmazó, soványka kötetet, benne tizennégy novellával meg egy apologetikus utószóval?
A rövid válasz az, hogy azért, mert nem csak egyszerűen ügyesek, de jók a szövegek. A hosszú válasz ennél nyilván jóval bonyolultabb, és nem pusztán azzal hozható összefüggésbe, hogy – mint utószójában Hilton Als bemutatja – a Pille a lángban már csírájában hordozza Capote későbbi témáit: Észak és Dél kapcsolatát, a kívülállás és a másság különböző megnyilvánulásait, a zsurnalisztika tényeinek és szavahihetőségének a próza valóságával való szembenállását. Talán ennél is fontosabb, hogy nem kamaszos elragadtatásból született, egyszerű ötlettől vezérelt, ahhoz hevenyészett formát találó történetekről van szó, ahogy talán az első novellák, az Útelágazás vagy A malombolt sejtetnék. Hanem inkább arról, hogy a kötetben igen korán, már ezekben a kisrealista technikákkal operáló elbeszélésekben is megnyilvánul Capote érzékeny látásmódja: az eldönthetetlenségekre, a határhelyzetekre, a végletes szituációkra irányuló figyelem, mely aztán később különböző elbeszélői modalitásokhoz kapcsolódik. Vagyis a forma ugyan még nem kézjegyszerű, de – visszatekintve – jól látszik a szövegekből az életmű későbbi darabjaiban kibomló lehetőség: az emberi kegyetlenség ábrázolásakor a hatás fokozása érdekében alkalmazott kihagyásos, elliptikus szerkezetek központi szerepe. Ahogyan például a címadó novellában, amikor az egyedül otthon rettegő Em a mocsárban a biztos halálba küldi Sadie Hopkinst, hogy aztán halálhírére összeroppanjon a történet végén. Vagy a másik fegyenctörténetben, az Útelágazás két elváló csavargójának sorsát újragondoló darabban, a Félelem a mocsárban címűben, ahol az üldözők elválása egymástól nem baráti gesztus – mint a kötet nyitó szövegében –, hanem a másik cserbenhagyása, s egyben halálos ítéletének megpecsételése. De ugyanez az elliptikusság figyelhető meg az éppen ellentétes érzelmi hangoltságú Jamie-nek szeretettel és Nyugati forgalom című elbeszélésekben. Előbbi egy kisfiú vágyainak és egy gyermekét elvesztő anya gyászának megindító találkozását, utóbbi egy buszbaleset áldozatainak utolsó óráit vázolja, ám míg az előbbi érzelemgazdagságával (szinte már közhelyes: gyerekek öröme és sebezhetősége, na meg egy kiskutya), utóbbi éppen szenvtelenségével („Mert mindenki a maga útján jut a mennyországba.”) tüntet.
Vagyis a kötet változatossága ellenére is meglehetősen egységesnek tűnik, s ha a magyar olvasó esetleg tétován botorkál a szövegek terében, annak oka a kulturális terep ismeretlensége lehet, amit a kihagyásos, utalásos szövegkonstrukciós elv csak felerősít. Mint ahogy azt sem feltétlenül értjük, mit jelentett egy tízes évei végén, húszas évei elején járó fiatal férfinak eljutnia saját másságának felfedezéséig és elfogadásáig egy olyan korszakban és környezetben, amely nem igazán kedvezett az efféle önismereti vállalkozásoknak. Maga Capote is tétován járja ezt az utat a Pille a lángban című kötetben, s ezzel sokszor háttérbe tolja azt az utalásszerűen ábrázolt világot, amelyet ő – a saját pozíciójából adódóan – korlátozottan ismer, s amely gyakran éppen ezért pusztán díszletként szolgál a befelé irányuló lélektani ív kirajzolásához. Erről tanúskodik az Ismerős idegen című elbeszélésben az idős asszonyt szerető képében kísértő halál, vagy a riválisát a lánynevelő intézetből származása (édesanyjának „amerikai néger nő” mivolta) miatt eltávolító
Ethel története is a Louise című elbeszélésben.
És ha Capote vállalkozása nem is mindig sikeres, a másik hangjának meghallására, annak tanulására hív a kötet, amelyet már csak ezért is érdemes kézbe venni.
Fordította: Gy. Horváth László. Európa, 2017, 184 oldal, 2990 Ft
