Könyv

A boldogtalanság himnuszai

Lorrie Moore: Köszönöm, hogy meghívtál

  • Sári B. László
  • 2016.11.06 12:10

Könyv

Lorrie Moore egyik első, és talán a mai napig legismertebb novellája arról szól, hogyan legyen az ember íróvá: előbb próbálkozzon mással, valljon kudarcot, váljék pályaelhagyóvá, különccé, csodabogárrá, s mindeközben reménytelenül boldogtalanná. A novellásköteteivel sikeressé vált írónő 2014-es, Bark című kötete (a magyar fordítás a zárónovella címét viseli) egy hosszú, regényekkel, gyerekirodalommal, esszékkel és kritikákkal eltöltött, tizenhat éves kitérő utáni visszatérés Moore eredeti műfajához. Egyben a kezdetekkor meghirdetett írói vállalkozás betetőzése.

„Egy nő válassza meg gondosan a boldogtalanságát. Ez az egyetlen boldogság az életben: a lehető legjobb boldogtalanságot választani. Egy rossz húzás, és jaj, minden oda van” – hirdeti a Papírveszteségek című történet elbeszélője (az első két mondatot a magyar kiadás borítója is mottóul választja). Moore-nál a boldogtalanság kulcsa az emberi és párkapcsolatokból való maradéktalan kiábrándulásban rejlik. A kötet mind a nyolc rövid története erre a témára írott variáció, legyen szó a válás utáni társkeresésről (Kiszállás), a haldokló barát cserbenhagyásáról és kísérteties visszatéréséről (Boróka), a házastársi elhidegülésről (Papírveszteségek, Referenciális), az írás természetének és az irodalmi élet működésének kiáltó ellentmondásairól (Ellenfelek), komplementer traumák találkozásáról Henry James nyomán (Szárnyak), a politika és a privát szféra összeütközéséről (Motozás), vagy éppen a kapcsolatkeresés sziszifuszi természetéről (Köszönöm, hogy meghívtál). Moore fehér középosztályának Amerikája elmagányosodott az önimádatban, s olyannyira elfeslettek ideológiái, hogy a „nekem ez jár!” sztereotip amerikai individualizmusa mögül előbukkan a torz egzisztencialista humánum.

Az egynemű téma változatos hangokon szólal meg: a keserű könnyedségtől a hiábavaló intellektuális gőg pellengérre állításán át a helyzet megadó konstatálásáig terjed a skála, s az elbeszélések között éppúgy akad aprólékosan kisrealista, mint mágikus, vagy éppen hiperbolikusan túlzó. A koncepció szerint a témának ez a „körbeugatása” („bark”) jelentené a személyiség „kérgét” (úgyszintén: „bark”), és ebből a szójátékból már sejthető, hogy magyarul a szövegeknek csak bizonyos rétegeihez férhetünk hozzá. Bár a magyar fordítás igyekszik Moore nyelvi kézjegyeit hűen visszaadni, s ez helyenként sikerül is (mint a ki nem mondott gondolatok párbeszédre utaló formában történő megjelenítése, vagy a bekezdésnyi, gondolatjeles betoldásokkal teletűzdelt, apró megfigyeléseket tartalmazó mondatok a szövegben), a költői játékosságról, arról a „megkérgesedett ugatásról”, hogy bizonyos szavak és kifejezések vissza-visszatérnek, és nyelvileg is szorosra, kötetté fűzik az egymáshoz tematikusan kapcsolódó elbeszéléseket, csak sejtéseink lehetnek a Köszönöm, hogy meghívtál-t magyarul olvasva. Ezek a sejtések leginkább a szövegek azon pontjain erősödnek fel, amikor a fordítás is értetlenül áll az előtt, merre tart az elbeszélés, s jobb híján a szó szerinti jelenté­sekhez ragaszkodva igyekszik tolmácsolni azt, amit nem ért az eredetiből. Moore szövegei ugyanis – a legtöbb kiváló amerikai novellista munkáihoz hasonlóan – nem csupán összetettebb kulturális utalásrendszert mozgat, mint amire egy magyar átlagolvasó figyelme kiterjed, hanem cselekményei látszólagos egyszerűsége ellenére nyelvileg is sokrétűbb annál, mint hogy arra a magyar fordításpiac napi tempóját tartó, tapasztalt fordítónak, mint amilyen Gy. Horváth László, elég ideje lehetne.

Mindezek ellenére, vagy éppen ezekkel együtt, a Köszönöm, hogy meghívtál szívderítő példája annak, milyen csapásirányt kellene követnie a magyar könyvkiadásnak. Öröm látni a kortárs, még élő szerző friss könyvének megjelenését (remélem, jön majd a többi novelláskötet, a Birds of America és a Self-Help, vagy akár az egybegyűjtött novellák), kemény kötésben, a szerző puha vonásaival a hátsó borítón – és megfizethető áron. Moore és társai egy olyan világgal ismertethetik meg a magyar olvasót, ami az esetlegesen érkező irodalmi és filmsikereknek (mint a Carver-kiadás, a Rövidre vágva és a Birdman; McCarthy és a Nem vénnek való vidék; Pynchon és a Beépített hiba) köszönhetően helyenként ugyan átsüt az amerikai tömegkultúra mindent elsöprő dömpingjén, de amibe mélyfúrásokkal felérő bepillantást mégis csak a minőségi amerikai kispróza enged. Moore, ahogyan a Park Kiadó másik két angol nyelvű szerzője, Alice Munro és Jeanette Winterson, ebből a szempontból is jó választás. A sor természetesen folytatható lenne – álljon itt egy szubjektív lista – Joy Williamstől Mary Gaitskillen és Denis Johnsonon át Amy Hempelig. Jó, hogy a Köszönöm, hogy meghívtál megvan magyarul.

Fordította: Gy. Horváth László. Park, 2016, 248 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.