Kertész Irén

Az előadó tanácstalanul néz farkasszemet a háromfős hallgatósággal. Mitévők legyünk? - kérdi végül. Tartson országértékelőt! - indítványozza egy fiatalember. Azt tudnék - bólogat a tanár úr, de aztán mégis elkezdődik az óra.

Több erény egyesül Sárközi Mátyás vegyes műfajú dokumentumregényében. Először is szakavatott szerkesztői kéz tálalja elibénk édesanyja, Sárközi Márta (Sárközi György felesége, Molnár Ferenc és Vészi Margit lánya) hozzá írt leveleit, akiben mégiscsak a múlt század közepének prominens irodalmi személyiségét kell tisztelnünk. Másodszor, a levélszemelvényeket egy másik műfaj köti össze egy füzérbe, nevezetesen az emigráns ifjú tudósításai a külhoni érvényesülés lehetőségeiről. Harmadszor, aki családi-irodalmi szennyeseken szeret csámcsogni, annak óhaja végképp nem marad kielégítetlen: a kor művészvilágának jeles tagjai olyan természetességgel élik magánéletüket a könyv lapjain, hogy az ember lassanként úgy érzi, szegről-végről ő is rokonságban áll Pilinszkyvel vagy Bárdos Lajossal, nem csak az érintettek.

Kelemen János alig három éven belül már második Dante-monográfiáját publikálja. Buzgalma érthető, hiszen, mint azt maga is megállapítja, a magyar Dante-kutatásban "súlyos adósságok várnak törlesztésre". Igaz, ő egy teljes életműkommentárra gondolt, de egyelőre ez is megteszi, sőt.

Aszerző harmadik prózakötetét elsőre katartikus gyötrelmek közt olvastam, és a végén biztos voltam benne, hogy ez a legjobb könyv, ami az utóbbi években a kezembe került.

Be kell vallanom, alsó tagozatos korom óta nem olvastam Csoóri Sándor-verseket. Így nem csoda, hogy most, amikor belelapoztam vaskos életművébe - az utóbbi negyvenöt évben több mint húsz versgyűjteménye jelent meg, és akkor még nem szóltunk a prózájáról -, olybá tűnt, hogy annak néhány darabja egyenesen a kuriózum határait súrolja. Persze lehet, hogy bennem van a hiba: az utóbbi időben mintha hanyagolnám (és mintha nem lennék ezzel egyedül) a szép verses természeti leírásokat, ahol minden sárga elsősorban és zöld másodsorban, meg az ökröket -

Akortárs költészettől leggyakrabban a közérthetőséget szokták számon kérni. Az irodalom és a nép között, mint az közismert, nehezen áthidalható szakadék tátong, melynek egyik partjáról "olvassál, paraszt, mert hülyén fogsz meghalni" jellegű finom indítványok röpködnek a másik partra, amely part pedig csak a bajsza alól ereszt meg válaszul egy-egy szelíd megjegyzést, miszerint ha rejtvény kell neki, akkor megveszi a Fülest, oszt´ jól van. Lehet őt békén hagyni ezekkel a posztmodern krikszkrakszokkal.

Takács Zsuzsa sokadik kötete még az eddigieknél is szigorúbb elvek szerint készült. Nemcsak hogy alaposan meg van szerkesztve, de hangulatában is ridegebb. A tetejébe meg az elmúlás is bekopogtat.