A politika azért nem hiányozhat. Az egykori Mozgó Világ-szerkesztő, akit tíz évvel később Antall József nevezett ki az MTI vezérigazgatójának, szemlátomást újabb tíz év elteltével sem csinál titkot közéleti szerepvállalásából. Az órának ez nem árt: feltehetőleg amolyan történelmi hátteret kíván felvázolni a későbbi alkalmak anyagához. Akárhogy is, a központi téma nem az irodalom, hanem az irodalompolitika, vers- vagy regénycímek csak elvétve hangzanak el, annál több szó esik a cenzúra létéről vagy nemlétéről, '56 előttről és utánról, indoktrinációról és konszolidációról. Az előadás viselhetné akár a Bevezetés a pártállam bugyraiba címet is, és miért is ne, még jogos is lehet Vergiliusunk feltételezése, miszerint Kádár halálának napján, midőn ő - mint megtudjuk - éppen szendvicset evett a bécsi verőfényben, mi, hallgatók még a kismedencében pancsoltunk. Így nyer értelmet az az előadói törekvés is, hogy minden tulajdonnevet nagy körültekintéssel vezet be, "az Egy mondat a zsarnokságról című vers", "egy orosz író, akit úgy hívnak, hogy Szolzsenyicin", miközben azért tesz engedményeket ("Rákosi Mátyást talán nem kell bemutatnom").
Az eszmei mondanivaló
A legtöbbet emlegetett név Illyés Gyuláé; ő a Modern irodalompolitika című fejezet főszereplője, aki minden reggel a szomszédban lakó Kádár kakasának kukorékolására ébred. Kiegyezés ide, "aljaskodás és taktikázás" oda, az előadó meggyőződéssel állítja, hogy mindez nem sértette az utolsó nagy írófejedelem alkotói szuverenitását, olyan benyomást hagyott azonban elterjedni magáról, mint akinek kényelmes a rendszer. Persze valójában neki sem volt kényelmes, mégis az volt a közvélekedés, hogy "amíg ő van, addig baj nem lehet". A kemény, majd puhulásnak induló diktatúra egyik nagy bűne az, hogy '45 után megszakad valami a magyar életben - "ez egy MIÉP-es kifejezés" -, ez pedig a közös múlt narratívája, s az ezzel párhuzamosan hallgatásra kényszerült szerzők, még a mégoly virágzó reneszánszukat élők (Márai Sándor és Hamvas Béla neve röppen fel e helyütt) sem foglalhatják el többé méltó helyüket az irodalmi közbeszédben.
A fenti bekezdésnyi kivonat természetesen nem ebben a formában hangzott el a másfél óra folyamán: a narratíva pusztulásáról szóló gondolatmenetnek például legalább ötször fut neki az előadó, de mindannyiszor félbeszakítja magát, mert eszébe jut egy (valóban) érdekes adoma az '56-os forradalomról vagy a Rákosi-érában töltött gyermekkoráról. Ez a csapongó hangnem a mondatokon belül is érvényesül, ide-oda dobálja a mondatrészeket, s ha mindez nem lenne elég, ráadásul hadar is kegyetlenül. Ha tehát a hallgató nekilát szétszálazni a közigasság (Központi Bizottság) vagy a rokkos (rokokós) szavakat, csúfosul ráfázik, mert mire magához tér, már el is tévedt az alexai retorika útvesztőjében. Ahhoz viszont kiválóan ért, hogy közel hozza a hallgatóságot témájához: érvelése nemcsak érdekes és kifinomult, hanem meggyőző is, szinte bármit könnyen aktualizál ("valójában a mai cenzúra, vagyis az információnak ez a sokkal profibb megszűrése a globalizáció kulcsa"), a szóhasználat pedig választékos, még a pongyola szavak is meg vannak válogatva. A szemét, szutyok, gazember terminusokat nem indulat szüli, egy laza csávó hétköznapi stílusával van dolgunk. Mint amikor egy-egy személyes tapasztalat bukkan fel az órafolyamban: hallunk például "a Mozgó Világ nevű folyóiratról", amelyet '83-ban "kinyírtak ezek a ganék, akiknek egy része ma aparlamentben ül és beszél nekem jogállamiságról".
Az eszme
A konzervatív eszmerendszer máshol is előtör, például amikor a kommunizmus hibájának tudja be a társadalmi értékrend szétrobbanását; elvégre "nem lehet, hogy a te mocskod annyit ér, mint az utolsó homelessé" - de aztán gyorsan kijavítja magát, hogy most nem az embertelenség beszél belőle, "de vannak szerepek", és mindenkinek az a feladata, hogy ezekben kiteljesedjen.
Mindettől eltekintve fordulatokban gazdag előadás gyűjti kupacba az áttekinthetőség jegyében a többé-kevésbé lerágott csontokat. Amilyen például a posztmodern definíciója, miszerint a 20. század második felének eredménye az is, hogy a tárgycentrikus irodalmi világ szövegcentrikussá vált. Az előadás szembetűnő eleme, hogy Alexa Károly, velünk ellentétben, még az előbbi korban nőtt fel, de az utóbbiban lett belőle irodalomtörténész.
Kertész Irén
Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, Egyetem u. 1., Stephaneum 2-es előadó, szerdánként 10-11.30
Copyright © Magyar Narancs 1995-2004.
Elektronikus terjesztés: Index.hu Rt.
