Nohát A letakart óra esetében ez egészen másképp megy.
Takács Zsuzsának van egy alapgondolata, amit jó előre kitalált. Pontosan tudja, mit akar mondani. Még azt is el tudom képzelni, hogy tervrajz alapján dolgozik: lesz benne négy ciklus az időről, a negyedik csak egy versből áll majd, az első három elején szerepel egy-egy azonos című kulcsvers; a költemények egymásra reflektálnak, a kötetnek mintegy kitapintható a története. Kezdetben lesz egypár líraibb hangvételű költemény laza tercinákban, a többi aztán tömör, filozofáló monológ, jambikus, mint a magyar nyelv általában, de ennél már nem kötöttebb, na jó, a sorok legyenek nagyjából egyforma hosszúak, mégse guruljanak szanaszét; a lényeg az, hogy a tartalmi kötöttségen legyen a hangsúly.
Azért azt se gondoljuk, hogy ennek a kínos tudatosságnak nincsenek előzményei: legutóbbi könyvében (A bűnök számbavétele) Takács Zsuzsa könnyedén szökkent át a műfaji korlátokon, miközben
a kötet tematikailag egységes
maradt. A letakart órában a novellák és magyarázatkísérletek elmaradnak, ami nem is baj, hiszen a három címadó vers már önmagában alaphangot szolgáltat az egyes ciklusokhoz.
Rögtön az elsőben, Az ú. n. jelen tréfáiban megvárat bennünket a szabályok tisztázásával. Az első "letakart óra" (azt hiszem, mégiscsak zavaró ez a sok azonos cím - van-e a versnek individuuma?) elé ugyanis mintegy észrevétlenül odabiggyeszti a kötet egyik legremekebb versikéjét, az Esti sétát (a kötet hátlapján is ez szerepel). "Szelídebb húrokat pengetnek a nyesett / fülű kutyák." Olyan, mint egy apró torokköszörülés. Nehogy véletlenül túl fennkölt hangulatban vágjunk neki az olvasásnak. Még megártana a következő versnek, amely az idő helyett a térre fordítja a figyelmet: "Vagyis a legfőbb tréfa, / hogy nem is idő: egy kapuszárny / nyílása-zárulása megszabta tér / a jelenünk..." Rendben, megvannak az irányelvek: az idő múlása mint olyan nem is érdekes, hiszen azt a térben érzékelhetjük leginkább. Itt megjelenik valamiféle dacos tagadás is: Takács Zsuzsa szemlátomást kétségbe vonja, hogy az elmúlás önmagában értelmezhető lenne. Persze a valóságra leképezve ettől még értelmezhető, és a költő egy Hamlet-mestervágással önkényesen meg is szabja, hogy a magáé milyen legyen. A második, Légy készen! ciklus letakart órája a múltban ketyeg. A nyitóversben régiségek vonulnak fel, a
gyerekkori félelmek tárgyai
és hangjai. "És hallod a füledhez emelt villában / a csille csikorgását, ahogy az ezüstércet / felszínre hozza, és másfelől hallod, / hogyan koccannak a villa fogai." Feljönnek tehát az emlékek a mélyből, és a "Légy készen!" parancsról is kiderül, hogy nem egyéb, mint a szorongás kívülről jövő forrása.
És akkor mi maradhatna más hátra, mint a jövő. A Szegezzem a jövőre pillantásomat? az első ciklushoz hasonlóan az öregedés kilátásait méricskéli. "De mondhatom-e lisztnek máris csontomat, / rohanásomat csoszogásnak? Várok / inkább a küszöb előtt, a kapunál, / ahol bundás, szakállas őr áll." Itt a letakartság nem egyértelműen a probléma átalakítását, és nem is a lepel alatt megbúvó veszélyt jelenti. Inkább a kettő közötti ingadozást: számít-e az idő, vagy sem, és ha igen, akkor mit kezdjünk vele.
Végül az utolsó ciklus (Cáfolat) egyetlen verse. A későbbi személy főszereplője a hálátlan utókor, amely ugyanakkor mi magunk is vagyunk. (Zavarba ejtő ellentmondás.) "Itt jár a későbbi személy, / írásaim között matat. Helyismerete / ámulatba ejt, zavarának tanuja vagyok." (Rövidített magánhangzók máshol is előfordulnak a kötetben, ki tudja, miért; a metrum elvégre nem követeli meg.) A záróvers tehát szándékosan lóg ki a szerkezetből: olyan helyzetet teremt, amely kívül esik az eddigi idősíkok kompetenciáján.
A kötet hangulata egészében komorabb és fenyegetőbb, mint a lápvidék A sátán kutyája című Conan Doyle-regényben. A jelen-ciklus háromsoros - főként szerelmi témájú - önmarcangolásai közül a legsötétebb talán az előző oldalra visszaintegető Én attól félek, van feltámadás, mely a tavasz közeledtét a vég kezdeteként aposztrofálja. A trójai faló mítosza két költeményt is ihletett, ahol
a faló gyomrában
rejtőző katonák vészjósló képzetet keltenek. Gyakran felbukkannak egynémely vendégek is: az egyik halottaiból tér vissza (A látogató), a másik karácsonyi bűnbakká avanzsál (A karácsonyi vendég). A megtévesztő külsejű vendégben pedig maga a halál jelenik meg ragadozó madár képében: a rettegés testet ölt, minden küzdelem hiábavaló.
Kertész Irén
(Magvető, 2001; 47 oldal; 1190 Ft)
