folyton az ökreivel jön,
meg kell veszni -, Ady harmadfokú unokaöccsét a dunántúli mezőkön, amint érces hangon kántálja, hogy: "És sárba fekszik le minden tavaszom, / sárba fekszik le bogáncsos hajam, / hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben / s körték hullnak föléjük darazsasan." Nem semmi. És hogy senki ne ragassza rá "a vidéki irodalom szakbarbárja" matricát, előbb-utóbb belép Che Guevara meg a rengeteg városi kép, útirajz, miegymás.
A Csöndes tériszony méltó folytatása ennek a korántsem homogén költészetnek. Új kötetében a szerző az eddigiekhez hasonló és immár ismerősen sokféle motívummal dolgozik. Ha túltette magát a lilába oltott narancsszín borítón, az olvasó ide-oda lapozgatva lassan beleszokik a sok istenezésbe, ökrözésbe, a visszatérő "ebben-a-rohanó-világban" fejcsóválásokba, és azon veszi észre magát, hogy élvezi, amit olvas - a letöredezett angyalszárnyak egy idő után már fel sem tűnnek.
Verseiben talán a legfeltűnőbb, hogy ő maga - a lírai én vagy hogy a manóba hívják - szinte sosem hagyja el a megfigyelő álláspontot, amelyben saját akaratából leledzik. Ez a státus lehetővé teszi számára, hogy harag nélkül, a tájképfestő nyugalmával hintse dörgedelmeit a világ hívságairól. A romlást legtöbbször háború okozza, amelynek nyomán a régit, a falut, a csendet az új, a város, a zaj váltja fel. Kár, hogy ez a statikus nézőpont gyakran átmegy egy amolyan messiásközeli élménybe. Hiába, nem könnyű megállni, hogy a kívülálló, aki ablakból vagy hegy tetejéről nézi az eseményeket, a sok bizonytalanság és értetlenkedés közepett egyszer-egyszer megmondja a frankót: "de a hegymozgatásban jobban hittem, / mint a reményben és a jóslatokban" (Árnykép). De ez legalább egyenes beszéd. Nem úgy, mint például A falfirkálók beszivárgása a városba című alkotás, ahol én személy szerint nem hittem el a tépelődését, miszerint ezek vajon "tékozló fiúk" vagy "kóbor senkifik". A kétkedés attitűdje jellemző az Istennel való számvetésekre is, amelyek nemegyszer egyenrangú beszélgetőpartnerré emelik a szerzőt: "Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is: / a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig" (Lásd már be végre). Még szerencse, hogy a város zajától megcsömörlött kontemplátor időnként el-elrejtőzik Erdély vagy Esztergom bozótjában (az Esztergomi elégiában találhatjuk meg a kötet címadó félsorát). Igaz, hogy itt sem jár mindig jobban: "villámok ugráltak a Hargita körül, / s kibuggyanó melledre / hulltak az esőcseppek. / Most pedig férgek potyognak elénk / váratlanul az égből: vörösek, zöldek, sárgák, bronzosak." Majd később a kedvenc részem (nem hittem a szememnek, amikor olvastam): "Slágert, az Istenért! / Slágert ide is a hegyek közé! / Hadd felejtsem el könnyedén, / hova tévedtem éppen" (Bolyongás a fennsíkon).
Leghitelesebbek talán az egyszerű pillanatképek, mint amilyen a Januári rokokó (mondd ki ötször gyors egymásutánban), és még inkább a személyes elmúlás dalai, amelyek talán még a háborúnál is erősebb lenyomatot hagynak a kötetben. A költő a halált rendre azzal vádolja, hogy úgy leselkedik körülötte, mint
annak idején a besúgók,
csakhogy azoktól legalább nem kellett tartania (Gondoltad-e?, Nem féltem soha semmitől). A tájkép és a halálfélelem remek szintézise a Megtépázott falomb a címerem, amelyben még Isten és az ősz is találkozik, hogy a sárguló birsalmákat ne is említsük. A pátosz itt nem öli ki az esendőség humorát, ezen a mezsgyén pedig nem könnyű és nem is mindig sikerül egyensúlyozni. Mesterien keveri viszont szkepticizmusát a napjainkban divatjamúlt hazafisággal, így az olvasónak nincs az a kényelmetlen érzése, hogy az a legkevesebb, ha vigyázzállásban fogadja be az ilyen verseket. "Lovasrohamok, bolond csaták / és koronázási misék mámorából / elér-e még hozzátok / ez az állati miatyánk?" (Lónyerítés) Még az sem zavaró, hogy bizonyos fogalmakat különböző érzemények kifejezésére használ: a hangya például hol mint a természet egyetlen megmaradt, József Attila-i örököse jelenik meg, hol pedig az embertömeg szimbólumaként: "Párizs, ma olyan vagy nekem, / mint ragyogó lábszárcsont a Szaharában, / melyet elleptek épp a hangyák" (Séta Párizsban).
Szép számmal találunk a pályatársaknak címzett költeményeket is e kötetben: ilyen a záróakkordnak szánt Szózat s kiáltás, amelyben Illyés Gyulát magasztalja fel az egekig: "Most látjuk csak, / hogy nagyobb voltál te minden áldozatnál / és minden hősnél: / magasban nekünk hazát teremtettél, / amely immár a Nap körül kering..." Ez ügyben értelmetlen volna állást foglalni, de hogy miért helyezte ilyen stratégiai pontra ezt az egyébként is kiugróan egzaltált hangvételű verset, azt nehezen fogom fel. Nos, annyi baj legyen: biztosan tudta, mit csinál.
Csoóri persze tud írni: vénája kiapadhatatlan, a nyelvet úgy érti és műveli, mint nem sokan pályatársai közül, és ért ahhoz is, hogy véleményét elfogadhatóvá tegye. Ráadásul versei sokszínűek: az embernek nem támad az a benyomása, hogy ötvenedszer olvassa ugyanazt. Versírás közben, főleg ha világnézeti téziseiről van szó, néha vérszemet kap; ám a kérdést, hogy képesek vagyunk-e művét élvezettel forgatni, illetve abból társaságban jobb mutatóujjunkat felemelve idézni, nos, e kérdést többé-kevésbé a gyarló rokonszenv dönti el.
Kertész Irén
(Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001, 118 oldal, 1500 Ft)
