Természetesen ennek az ellentétnek is megvannak a maga áldozatai; az egyik éppen Kemény István. Igaz, hogy nem egy könnyű eset, de erről nem ő tehet, hanem a kor. Egyrészt kevés költőt ünnepel úgy a belterj, mint éppen őt, és ez eleve gyanússá teszi. Másrészt leszűkíti a célközönséget az a tény is, hogy negyvenéves létére még most is a fiatal költőgenerációba sorolják. Némely lányismerősöm szerint ennek az a legfőbb oka, hogy még mindig úgy néz ki, mint aki
most jött le az érettségi tablóról,
de én azt hiszem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ha például belenézünk ebbe a Hideg című kötetbe, egy fiatal költő versei néznek vissza belőle. "Ne haragudjatok, jelképeznétek két percre / a semmit, amíg a kapualjban / kisírom magam?" Ha a Kispál és a Borzzal nincs probléma, akkor ezzel miért van? A sorok egy picit olyanok, mintha oda lennének kenve, miközben, éppen ezért, nagyon is érezhető a kidolgozottságuk. Itt van mindjárt a fent idézett vers címe: A fiú programozó, a lány nem is tudom. Nem kis bátorság kell egy olyan címhez, amilyet mások legjobb esetben is a vers közepén rejtettek volna el, abba is gondosan beékelve egy erős áthajlást.
Ha már itt tartunk, a címválasztás az egyik legkényesebb dolog egy verseskötetben. A címeknek nem érdemes alábecsülni a jelentőségét, és Kemény István nem is becsülte alá. Még akkor sem, ha a Hideg mint hangulatjelző szó nem fedi le a kötet egészét. Talán nem is célja a lefedés. A kötet atmoszférája nem homogén, nem egységesen hideg. Az Igen, nem, talán névvel fémjelzett ciklus alapfogalmakat tisztáz. A tévé, A rádió, A műanyag. Többé-kevésbé a gyerekkor találmányai. "Tanultam gyónni, / de csak pár alapszóig jutottam, / igen, nem, talán / Most meg az egész nyelv kéne, / mert nincs, aki kérdez." (Tanultam gyónni) Van még itt beszervezés, a múlt rendszer "inkább nem nézem meg, mi van a szőnyeg alatt" fílingje, amely viszont még csak enyhe előjáték a jelenhez képest. "Nem dőlt össze a világ. / Ez már nem az a világ, / ami összedől." (Nem dőlt össze)
Ahogy tovább lapozunk, egyre inkább ráébredünk arra, hogy az Igen, nem, talán ciklus
valóban képeskönyv
a későbbiekhez viszonyítva. A hidegséget erősíti a jelen ismerete, annak tudata, hogy arról olvashatunk, amiben élünk. A 999 verseit részben a jugoszláviai háború ihlette (és még mondják, hogy senki se ír manapság közéleti verseket), de találunk itt olyanokat is, amelyeket a naiv olvasó nem tud egy konkrét jelenséghez kötni - ezek a kötet legnyomasztóbb darabjai. Ha valaki egy fél évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy tudok majd értékelni olyan verseket, amelyek minden külön értesítés helyett arról szólnak, hogy a világ rossz, nem hiszek neki. Leginkább a Két körkérdés és a Két mondat ilyen. Az utóbbi naná, hogy juszt is hárommondatos, igaz, hogy a cím nem a formára, hanem a tartalomra vonatkozik. Így persze könnyű.
A kötet második fele tartalmazza az általam "legütősebbnek" (miért teszem ezt idézőjelbe?) tartott verseket, melyekben a hidegséget a költő a humor és a köznyelvi elemek finom eszközeivel enyhíti. Erkölcsi számvetés az Udvari bolond egyedül. Itt eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy a "szomorú kincsem, ép eszem" megszólítás a látszat ellenére tényleg a saját elméjének, és nem egy másik személynek szól. (Az Eladtam magam hasonló kategóriába tartozik, bár volt egy olyan érzésem, hogy sok ilyen témájú verset olvastam már.) A másik kedvencem a Valami a vérről, amely az előző, gyűjteményes kötet címadó verse is volt. Az előbbiekhez hasonlóan ez sem kisebb témát céloz meg, mint az élet maga. Ráadásul van mersze némi pátoszt becsempészni a versbe, nem is keveset. És a vers működik: "menj, vigyél neki, csengesd föl, alszik, / de akkor is bort vagy vért ad érte, / lejön a kapuba, hozza bármikor. Te még / nem ismered, az élet, az élet."
A kötet egyik legeslegjobb versének viszont Az ember tragédiája. Balett! című alkotást találtam, melyet
duettben javaslok előadni
az iskolai szavalóversenyen. Ebben Ádám és Éva Lucifer segédletével - ki dőlt betűben kommentálja az eseményeket - lefűrészeli a margitszigeti Madách-szobor karját, nyomatékául annak, hogy "Az ördög műve az írott szöveg, / a tudás fájából vaskarika". Ebben a versben egyedülálló a humor magabiztossága, amellyel elnyomja a tragédiát - ami azért félreérthetetlenül jelen van.
Figyelemre méltó az is, ahogy az utolsó ciklusban szereplő pszeudogyerekversek - A bújócska, Hibátlan fényözön - előkészítik a terepet a kötet záróversének, az örökkévalóságra figyelmeztető A titkos életnek. Vagy a Távoli légiveszély sanzon-köntösbe bugyolált láza-dása. Aggodalomra semmi ok: Kemény István legújabb verses-kötete finoman szólva is kánongyanúsnak mondható.
Kertész Irén
(Palatinus, 2001, 75 oldal, 1190 Ft)
