Giccs, na és? (Bartis Attila: A nyugalom)

szerző
Kertész Irén
publikálva
2002/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aszerző harmadik prózakötetét elsőre katartikus gyötrelmek közt olvastam, és a végén biztos voltam benne, hogy ez a legjobb könyv, ami az utóbbi években a kezembe került.

Aszerző harmadik prózakötetét elsőre katartikus gyötrelmek közt olvastam, és a végén biztos voltam benne, hogy ez a legjobb könyv, ami az utóbbi években a kezembe került.

Aztán elolvastam még egyszer, és a fenti benyomás nagyjából a visszájára fordult. Ami nem véletlen.

A nyugalom megfelel a regény műfaja adta kívánalmaknak: van benne számos fordulat, a nyelv kimerítő ismerete, csattogó párbeszédek, mesélőkedv és -készség, a kor illusztratív tulajdonnevei egyéni helyesírással (Rakéta regényújság, Polskifiat). És van tartalma. Nagyon is. Egy szimpatikus fiatalember másfél évtizeden át ápolja mindhalálig őrült édesanyját, a levitézlett színésznőt, aki ezzel fogságban tartja őt vagy ő az anyát, vagy mindkettő; és ebbe az ödipális beütéssel tarkított kapcsolatba pottyan bele az ifjú vetélytársnő, aki próbálja megváltani a hőst és viszont, de hamarosan maga is tönkremegy ebbe, és eltűnik a színről.

Tehát a történet. Itt van a probléma. Először is egy kis kekeckedés: miért pont ott van a határ, ahol van? Ha már tabudöntögetünk, miért csak majdnem léptetjük a fickót viszonyra a kedves mamával? Csak nem gyulladtunk be?

Másodszor, hogy mindjárt az ellenkezőjét is számon kérjük, miért volt szükség egyáltalán ilyen mértékben a tabudöntögetésre? Hogyan és mitől válik ez a kétes anya-fiú kapcsolat a tizenöt éves status quo zálogává? Tán a pszeudofreudi megállapítás érvényesül itt, miszerint aki a felmenőjével bárminemű nexusba kerül, az vagy csak vele képes ezután, vagy senkivel sem? Ehhez nem lett volna muszáj a görög tragédiák hangulatát beidézni - elég lett volna egy hétköznapi "leválási zavar"-történet is.

És ha már itt tartunk, megmagyaráz-e mindent az anya tébolya? Nem túl egyszerű magyarázat ez? Pláne, hogy egyáltalán nincs alkalmunk a megtébolyodás folyamatát végigkövetni.

Olvasóként azonban jóindulatú szeretnék lenni, így aztán nem is kérdezek rá a szerelmi szál szentimentalizmusára. Hisz a hátborzongató motívumokat ellenpontozandó szükség van a tiszta szerelem megjelenítésére is. Természetesen nem a testiségre gondolok: itt konkrétan majdnem ugyanazok az események zajlanak, mint az anyát másodszereposztásban eljátszó szerkesztőnővel, ám a leírásuk közt - nem véletlenül - ég és föld a különbség. Itt van például a "saját ölétől gyöngyöző ujj" címkéjű jelenet, amely elsőre a profanizmus romantikus ábrázolása, de amikor az alany és a tárgy megcserélésével szórul szóra megismétlődik az aktus, ez már öncélú erőfitogtatásnak látszik, és az ember gyanakodni kezd, hogy Bartis valami nagyon fontosat nem tud a prózaírásról.

Minden mást viszont tud. Hihetetlen vénája van. Soha nem tapasztaltam, hogy egy ember ilyen hitelesen bírt volna ennyiféle alakot megjeleníteni: csaposnőt és jellemszínészt, párttitkárt és vidéki papot. A regényt épp az ilyen kitérők érlelik remekművé. Bartis figyel az olvasóra: tudja, hogy mikor kellenek ezek a pihenők, hogy erőt gyűjtsünk a fősodor kíméletlen jeleneteihez. Amelynek visszafogottabb, önsajnálattól mentes részei szintén visznek magukkal. Olyannyira, hogy az ember nagyvonalúan elsiklik a megalapozatlan vagy érzelgős jelenetek fölött. Drukkol neki. Elvégre A nyugalom lebilincselő mű, mindig talál benne valami újat. Azt a kevés giccset meg talán beveszi a gyomra.

Kertész Irén

Magvető, 2001; 325 oldal, 1890 Ft

szerző
Kertész Irén
publikálva
2002/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...