A római császárkor elindítójával, Gaius Julius Caesar Octavianus, a késõbbi Augustus életével és dolgaival kapcsolatban meglehetõsen egységes szemlélet alakult ki. Octavianus, aki mostohaapja, Julius Caesar meggyilkolása idején mindössze tizenkilenc éves volt, ahelyett, hogy rockegyüttest alapított vagy beállt volna hajtáspajtásnak, konzullá neveztette ki magát, majd rövid kakaskodás után szövetkezett két másik Julius Caesar-pártival, Antoniusszal és Lepidusszal, megalakítva ekképp a második triumvirátust, ami legfõképpen a parancsnokságuk alatt álló légiók összevonását jelentette. Az így létrejött hadsereg Philippinél legyõzte Caesar gyilkosainak, Cassiusnak és "te is, fiam" Brutusnak a légióit, ami a köztársasági Róma "hivatalos" serege volt, azután bevonultak Rómába, egy kiadós proscriptióval nyomatékosítva, ki az úr a háznál, majd jól fölosztották egymás közt a hatalmat. Octavianus még ekkor is csak 22 éves volt, de mégis sokkal rutinosabb versenyzõnek bizonyult, mint idõsebb bajtársai, akik mindketten bekattantak a maguk módján: Lepidus Afrika királyának képzelte magát, Antonius Kleopátrával való hetyegését pedig mindenki ismeri. Octavianusnak tizenöt évébe telt, míg a "köztársaság egyedüli védelmezõjeként" sikerült leszámolnia Lepidusszal és Antoniusszal, a szenátustól megkapta az Augustus (fenséges) nevet, és abszolút egyeduralkodóvá vált, ráadásul dinasztikus törekvéseit is kinyilvánította. Mégis ügyelt a látszatra, beérte köztársasági eredetû jogkörökkel (nem úgy mostohaapja, aki "Mars és Vénusz istenek leszármazottjának, a földön megjelent istennek, az egész emberi nem megváltójának" kiáltotta ki magát), és békepolitikájával sikerült meggyõznie a rómaiakat, hogy csak az a helyes út, amit õ képvisel. Augustusnak szerencséje is volt, hetvenhét évig élt, befejezett életmûvet hagyott hátra, a nép halála után istenné nyilvánította.
