Giccs és kultusz: Kelet-nyugati retró

szerző
- legát -
publikálva
1999/11. (03. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Giccs és kultusz címmel nyílt a budavári Sándor-palotában az a monstre kiállítás, ami nem kevesebbet vállal, mint hogy bemutassa az ötvenes, hatvanas évek tárgyait meg a hozzájuk kapcsolódó "életérzést". Arra azonban valószínûleg senki nem gondolt, hogy ez a kavalkád micsoda energiákat mozgat meg: a múlt pénteki megnyitón egymást taposták a népek, mindenki idõutas akart lenni egy órácskára. A nosztalgia, mint a vulkán, feltört, pedig a kiállítás sokkal kritikusabban kezeli a korszakot.

Giccs és kultusz

Közel a nap, amikor arra ébredünk, hogy a gumicsizmás téeszelnököket, a hagymaszagú munkásõröket és a nejlonzoknis párttitkárokat leszámítva, minden egyes apróság miatt megtelik szívünk szeretettel, ha a hatvanas évek elnevezésû képzõdmény kerül szóba. Jött a Csinibaba címû film, majd a Slágerrádió, és ezzel az egész közelmúlt valamiféle mézes-mázas ártatlanság korává változott. Szinte minden héten egy újabb, teljesen elfeledett táncdalénekes bújik elõ a kriptából, régiségkereskedõk vesznek össze egy-egy jobb állapotban lévõ korabeli tárgyon, dizájnerek és divattervezõk utaznak idõt, magukat reklámszakembernek nevezõ ifjú senkik nyúlnak a múltba, a pitiáner sznobok pedig kéjesen forgatják szájukban az olyan szavakat, mint dzsörzé, mûbõr, poliészter, de legfõképpen és mindenekelõtt azt, hogy retró.

A most megnyílt, Giccs és kultusz címû kiállítás ennek a folyamatnak az esszenciája, de szerencsére jóval több, mint kritika nélküli rajongás. Közel nyolcszáz négyzetméteren sorakoznak a korszak jellegzetességei, bútorok és jármûvek, háztartási eszközök és házilag barkácsolt ízlésterrorista mütyürök, szinte minden, amit el lehet képzelni, és persze az is, amit nem. A rendezõk boldogan, sõt minden bizonnyal élvezkedve láttak neki, hogy a teljességre törekedve mutassák be - ahogy a kiállítás alcíme mondja - a "tárgykultúrát és az életérzést" az ötvenes és a hatvanas évekbõl, de hogy mindez mekkora érdeklõdést vált ki, talán õk sem gondolták. A megnyitót valósággal megrohamozták a potenciális idõutasok, akik tátott szájjal élvezkedtek, fel-felkacagtak, vagy kérdõn összehúzták szemöldöküket. A legnagyobb közös élményt mégis a nosztalgiába csomagolt sóvárgás és sajnálkozás jelentette, hogy ilyen tárgyakat ma már nem gyártanak, helyettük az van, ami, egyszer használatos, arctalan termékek, agyonreklámozott vackok. Ennél már csak az tûnt fontosabbnak, hogy jókat lehet emlékezni, "ilyenünk nekünk is volt", "jé, ez a nagyi tévéje" és így tovább.

Pedig ez a kiállítás jóval több ennél az emlék-lékelésnél, ugyanis nemcsak a hazai, illetve KGST-termékek, hanem korabeli nyugati cuccok bemutatására is vállalkozik: összevet, és valójában ettõl válik teljesen egyedülállóvá. A Giccs és kultusz az elsõ olyan alkalom, amikor igaziban láthatjuk azokat a dolgokat, amiket annak idején csak francia, olasz vagy nyugatnémet filmekbõl ismerhettük díszletként, jelmezként, esetleg valami hazai képes újságból, fekete-fehérben, raszteresen, gondosan adagolva. Sóvárgásunk nyomán össznépi méretekben indult meg a buherálás, tervszámok szerint, a legfelsõbb szinten éppúgy, mint a barkácsklubokban vagy a fusizó munkások körében. A Giccs és kultusz ezt a sóvárgást nagyszerûen érzékelteti. Kézzelfoghatóvá válik, amit eddig is tudtunk, hogy a szocialista nagyipari dizájnerek miként lopták el pofátlanul a vasfüggönyön túli ötleteket, legyen szó termoszról, kvarclámpáról vagy bádogjátékról, hogy a Csináld magad! mozgalom balekjai lehetõségeikhez mérten miként próbáltak modernek lenni a hiánygazdálkodás ellenére is, miközben a kerti törpe utáni giccskorszak alapvetéseit hozták létre olyan hihetetlen dolgokból, mint a szögvas, a raffia, a söröskupak vagy a konyakosüveg.

Ez a kisstílû, szánalmas erõlködés kellene hogy tudatosuljon mindazokban, akik mostanában elélveznek a hatvanas évektõl. Ám valószínû, hogy a Giccs és kultusz címû kiállítástól még inkább divattá válik ez az egész hazug õrület, és újabb meg újabb önjelöltek felbukkanására számíthatunk, hogy még egy mûbõrt lehúzzanak a korszakról.

- legát -

szerző
- legát -
publikálva
1999/11. (03. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...