"Sok mesében olvasunk ördögökről. A mesebeli ördög lólábon jár, mintha állat volna, de beszél, mint az ember. Gonosz, csúnya, ijesztő. Ha nem tudnánk, hogy csak mesében van, félnénk tőle."
A fenyegető felhangokat hordozó meghatározás Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes nevezetes gyermeklexikonából, az Ablak-Zsiráfból származik, ilyenformán a magyar olvasó számára gyaníthatóan archetipikus erővel bír. Az emberi és állati jegyek keveredése valójában nem csak a krampuszra, hanem a hiedelemlények világának egészére is mélyen jellemző. De talán egyik szörnyetegnél sem annyira zavarba ejtő ez a viszony, mint éppen a vámpírnál - mi több, megkockáztatom, hogy ez tette lehetővé máig tartó, világméretű karrierjét. A vérfarkassal, a zombival vagy bármilyen más szellemlénnyel összevetve a vámpír - legalábbis abban a formájában, amelyben bevonult a nyugati kultúra ikonikus figurái közé - emberi, túlságosan is emberi. A vadállati tépőfogakkal ellátott emberi arc vizuális sokkja a többi szörnyszülöttel ellentétben nem összemossa, hanem éppen hogy kiemeli a fönti kettősséget. "Nem volt jó arca - olvashatjuk Drakula grófról -, mert rideg volt, kegyetlen és érzéki, a nagy fehér fogai pedig, amelyek valósággal vakítottak a túlságosan vörös szájában, hegyesek voltak, akár egy állaté."
Az Ablak-Zsiráfon iskolázott olvasó azonban ebben az ügyben mindeddig meglehetősen elhanyagoltnak érezhette magát. Úgy is mondhatnánk, hogy Lugosi Béla szülőhazájában nem volt otthon Drakula gróf. Nem elég, hogy a magyar néphit nem ismeri a vérszívó vámpírnak a szláv folklórban igen elterjedt figuráját, de Stoker alapművét is csak szegről-végről ismerhette a honi közönség. Az 1985-től többször is kiadott Bartos Tibor-féle Drakula az eredeti szöveg furcsán, ám radikálisan meghúzott-átdolgozott változata, Tar Ferenc 1925-ös, reprintben újra elérhető fordítása pedig, noha legalább hű Stoker munkájához, szintén hiányos, és nyelvileg erősen avult. (A regény 1897-es megjelenését követő évben a Budapesti Hírlapban folytatásokban megjelenő magyar változatot pedig nyilván csak filológiai érdekességként érdemes említeni.)
Az Európa tehát feltámasztotta tetszhalálából a Drakulát, Sóvágó Katalin szabatos és élvezetes fordításában. A hiánypótlás megtörtént, kérdés azonban, hogy
mire való ma
a híres regény? Ha horrorként igyekszünk olvasni, nem igazán jó: helyenként izgalmas ugyan, máshol kifejezetten önismétlő és lassú. Kétségkívül alapmű, a populáris kultúra egyik legéletképesebb mítoszának az alapszövege.
Mindenekelőtt világosan látnunk kell a mítosz szerkezetét: a távoli Keletről érkező, archaikus fenyegetés benyomul a rendezett, áttekinthető nyugati világba. Ám ha a két világ ütköztetése felől olvassuk, mindjárt szemet szúr a nyugati világ hősének, a viktoriánus idiótának az akaratlanul is komikus figurája. A Drakula-kastélyba érkező londoni ügyvéd, Jonathan Harker elképesztő naivitása hamar vígjátéki színezetet ölt. Mindezt finoman vezeti be az a kommentár, amelyet Harker az ügyvédi iroda ajánlóleveléhez fűz: "Volt benne legalább egy bekezdés, amely örömteli borzongással töltött el." A "thrill of pleasure" érzése jellemző módon a saját szakmai rátermettségéről szóló sorokat olvasva tölti el az ifjú yuppie-t. Kötelességtudat, kitartás, tettrekészség, ezek a fő erények, amelyek egyébiránt legyűrnek minden akadályt. A mű későbbi menete is ezt a tanulságot sugallja: az okos és bátor férfiak összefogásával szemben nincs esélye a vámpírnak.
Az üldözők csapata tudományos módszereket (telekommunikációt, vérátömlesztést, hipnózist) alkalmaz a természetfölötti fenyegetéssel folytatott küzdelem során. A nyomolvasás diszkurzív detektívlogikáját követik, és folyton-folyvást tanácskozásokat, üléseket tartanak, kéziratokat másolnak, jegyzeteket készítenek - a bürokrata nyomozók a rögzítés fontosságát vallják a rögzíthetetlen, szubverzív, határsértő erőkkel szemben. Az információk összegyűjtése és rendszerezése a fő fegyverük - ám ezt az információáramlást nem egyszer éppenséggel a viktoriánus idiotizmus, valamiféle rosszul értelmezett társasági álszemérem akadályozza meg. A vámpírvadász Van Helsing hallgatásba burkolózik, nem világosítja fel környezetét a veszély felől; a titokban tartott diagnózis súlyos következményekkel jár, balfogások sorozatához, s végső soron Lucy Westenra halálához vezet. A vámpír másik kiszemelt áldozata, Mina Harker szintén eltitkolja éjszakai rosszulléteit, hogy ne zavarja fölöslegesen a szorgos nyomozásba merült férfiak csapatát, noha ezzel mindannyian jobban jártak volna. Anglia jól nevelt gyermekei akkor sem viselkednek tolakodóan, és akkor sem veszítik el a hidegvérüket, amikor a meleg vérüket ontják éppen.
Anglia egyébként is túl van a babonák archaikus világán, ám úgy tűnik, mindez csak a felszín. A regénybeli vén tengerész szavaival: "Ezek a dógok elmúltak. Nem mondom, hogy sose vótak, csak azt, hogy az én időmbe mán nem." Ezt az elfedett-elfeledett réteget bolygatja meg a gróf érkezése, aki saját múltjának humuszát, ősei megszentelt földjét szállítja ládáiban Angliába. Az ősi babona ellen pedig az ősi babona jól bevált fegyvereit kell bevetni (nyilván alaposan megélezve a modern természettudomány köszörűkövén). Így válhat a szentostya a protestáns gentlemanek legfőbb fegyverévé. Egyáltalán, furcsa és sérülékeny világ ez, amely hőseink védelmére szorul. Azt nyilván Stoker is érezte, hogy a Buckingham-palota hülyén nézne ki fokhagymakoszorúkkal kidekorálva; a grófot a bátor férfiak rövid úton visszazavarják hát a zűrös Erdélybe, hogy saját fészkén lelje a végzetét. A Drakulában azonban a nagyváros - hűen a detektívregények legjobb hagyományaihoz - nem az átlátható viszonyok terepe, hanem veszélyes dzsungelként, a második természet útvesztőjeként jelenik meg, ahol talán még könnyebb is észrevétlenül eltűnni, mint az ősi kastély kriptájában.
Az viszont már korántsem anynyira egyértelmű, hogy maga Drakula melyik világnak a része. Az animális és az emberi jegyek libikókajátéka mindjárt a regény eleji leírásban megjelenik: "Most megfigyelhettem térdén nyugvó kezét is a kandalló fényénél. Korábban vékonynak, fehérnek tetszett, ám közelebbről láthattam, hogy valójában elég közönséges: széles kézfej, tömpe ujjak. Furcsa módon szőr nőtt a tenyerén. Hosszú, finom körmeit hegyesre vágta." Mindez azonban Bram Stoker hősében egyfajta kulturális doppelgänger formáját is magára ölti: Drakula gróf egyszerre ragadozó kísértet és az angol társasági kultúrát autodidakta módon elsajátító gentleman. Magányos arisztokrata, aki a regény elején, az Erdélyben játszódó fejezetekben fenséges színezetet nyer: hosszú monológokban elmélkedik a történelmi múltról, ugyanakkor széles körű tájékozottságról tesz bizonyságot a nagyvilág dolgaiban. És azt se feledjük, hogy a kezébe jutott rejtjeles levél ügyében tökéletes gentlemanként viselkedik. "Nincsen aláírva, így tehát nem is lehet közünk hozzá", állapítja meg, és elégeti Jonathan Harker leleplező beszámolóját.
Ehhez képest a gróf egész egyszerűen eltűnik az angol színen. Mindvégig a háttérbe húzódó, fenyegető erőként van jelen, és amikor előkerül, csak színpadias bosszúdörgedelmekre képes. Az alsóbb néposztályok mint zsákmány nem érdeklik, láthatóan előkelő, fiatal hölgyekre fáj a foga, ám semmilyen alkalma nem nyílik hasznát venni arisztokrata neveltetésének és társasági jártasságának. Drakula gróf, úgy tűnik, magányos marad Angliában is. Nem válik belülről bomlasztó ellenséggé, hanem kint ólálkodó, idegen veszedelem marad. Amikor hőseink behatolnak a londoni házába, az ingatlanok papírjain kívül alig néhány használati tárgyat találnak ott: "Volt továbbá egy ruhakefe, egy hajkefe és egy fésű, egy kancsó és egy mosdótál, az utóbbiban piszkos víz, vöröses, mintha vér festette volna meg." A nyeles fésűt nyilván nem lehet farzsebben tartani, ha az ember koporsóban tölti a napját, ám amikor alkonyattájt kikel belőle, a legkevesebb, hogy belövi a sérót. Helyben vagyunk: vegyük észre, egy szomorú XIX. századi Casanova legényszobájának a leírása ez.
A vámpír mint csábító,
a csábítás mint ördögi kísértés: a Drakula témája mindenekfölött az érzékiség és az elfojtás horrorja, a viktoriánus morál provokációja. Stoker vámpírjai szexuálisan telített figurák, akiket elsősorban az ellenkező nem érdekel, a grófot az angol úrhölgyek, a kastélybeli vampokat pedig az odatévedő férfiak. A vámpírmítosz életképessége, a vámpír emberi karaktere a szexuális potenciálban rejlik. Ez az, amit nem tud sem a zombi, sem a farkasember: azoknál a zsigeri félelem tárgya a pusztító fertőzés, a vámpír viszont jóval kifinomultabb eset, és mint ilyen, jóval veszedelmesebb is a fennálló világ rendjére, mint bármely más szörnyszülött. A vadállati jegyek a társasági jártassággal keveredve az érzékiség fenyegető formáját öltik magukra.
A viktoriánus idióta halált megvető elszántsága is innen ered: rendet kell vágnia az összekuszált viszonyok között. Tisztában van vele, hogy a vámpír fertőzése az érzékiség romboló erőinek elszabadításával fenyeget, miközben ebben a harcban ő sem kevésbé kíméletlen fallokrata. Nemcsak a kastélyáig üldözi a grófot, hanem elveszi a nőit is: Van Helsing karóval üti át a három vámpírnő szívét, akiknek a vonzereje még így is kis híján megbéklyózza a cselekvőképességét. És ne legyen kétségünk, nem ártatlan egészségügyi eljárásról van szó. Korábban, amikor a vámpírrá lett Lucyt kellett a helyére tenni, a koporsó leemelése "olyan gyalázatnak tűnt a halottal szemben, mintha éltében csupaszra vetkőztették volna, míg alszik"; az erdélyi színen ugyanezt ismétli meg a holland professzor, sorozatban, háromszor egymás után.
Lucy Westenra esetén is látható, hogy a vámpirizálódás a vérszegény viktoriánus szűzlányból miképp teremt szexuálisan aktív, mi több, promiszkuus karaktert. Árulkodó azonban, hogy Lucy még ártatlan hajadon korában is finoman kétértelmű figura: "Miért nem engedhetik meg egy lánynak, hogy három férfihoz is feleségül menjen, vagy annyihoz, ahányan feleségül kérik, és akkor meg lehetne takarítani ezt az egész búbánatot? Csakhogy ez eretnekség, és ilyet nem szabad gondolni."
Bizony, hogy nem szabad: nem ez az egyetlen apró jele annak, hogy a regényben a viktoriánus idióta nem más, mint az elfojtás lovagja. Benne van a kutyavér, és küzd ellene becsülettel. A könyv híres passzusát, amikor a derék Jonathant megkísérti a három vámpírlány, érdemes hosszabban idézni: "A szőke lány letérdelt, és leplezetlen élvezettel hajolt fölém. Tudatos bujasága egyszerre volt izgató és visszataszító. Miközben meghajlította a nyakát, a száját nyalogatta, de olyan állatias lefetyeléssel, hogy a holdsugár nyálkás csillámokra tört a skarlátpiros ajkakon és a hegyes fogakon. Egyre mélyebbre hajolt, a szája valahol a szájam és az állam között lehetett, úgy tűnt, a nyakamra akar forrni. Szünetet tartott, láttam nyelvének köpülő mozgását, ahogy nyaldosta a fogait és az ajkát, éreztem forró lélegzetét a torkomon. Aztán a bőröm bizseregni kezdett, ahogy akkor szokott a test, ha a csiklandozni szándékozó kéz közeledik hozzá - közelebb, egyre közelebb. Éreztem torkom túlfinomult bőrén az ajkak borzongatóan simogató lágyságát és a két hegyes fog keménységét, ahogy megállnak, és nem mozdulnak. A kéj önkívületében hunytam le a szememet, és vártam - dobogó szívvel vártam." Nem, nem a saját akaratereje, hanem éppenséggel Drakula gróf közbelépése menti meg a derék Jonathant a bukástól. A nyugodt, rendezett környezetbe benyomuló félelmetes, ismerős-idegen erő benne is ott ágaskodik.
Az önfegyelem tréningje nem is annyira a csábító erők elpusztítására, hanem inkább a domesztikálásukra (ha úgy tetszik, a kárhozott lelkek megmentésére) irányul. Jellemző módon nem a vérszívás, hanem a véradás válik a regényben a legteljesebb birtokbavétel gesztusává. Szegény Lucy több ízben is vérátömlesztésben részesül, nem csak a vőlegénye, hanem korábbi udvarlói véréből is (ilyenformán végül csak összejön neki a három férj). Az eseményhez fűződő kommentár ugyancsak tanulságos: "A férfinak ezt át kell élnie, különben nem tudhatja, milyen érzés, amikor a tulajdon vérét szívják át a szeretett nő ereibe." Amikor pedig a nő mégis meghal, a szomorú vőlegény azzal vigasztalja magát, hogy a vérátömlesztés óta "úgy érzi, csakugyan összeházasodtak, és Lucy neki felesége Isten előtt. Nem szóltunk a többi operációról, és soha nem is fogunk."
Az inverz vámpirizmus és az implicit házasságtörés közti mezsgye nyomasztóan vékonynak tűnik. Nota bene: Drakula gróf maga szintén önkéntes véradó. Mina asszonyt erőszakkal itatja meg a saját véréből, hogy hipnotikus hatalmat nyerjen fölötte. A korabeli közönség méltán érezhette magát zavarban ezeket a sorokat olvasva: "Bal kezével Mrs. Harker karját csavarta hátra, jobbjával az aszszony fejét nyomta oda a tarkójánál fogva a mellkasához. Vér szennyezte Mrs. Harker fehér hálóköntösét, vér szivárgott vékony csíkban a vámpír csupasz mellkasából, amely kilátszott a fehér ruhából. A kép, amelyet ketten alkottak, ijesztően emlékeztetett arra, amikor a kisgyerek a cicus orrát nyomja bele a tejes tányérba, hogy igyék."
Ha úgy tetszik, a Drakula lapjain folyó párviadal lényege végső soron nem más, mint hogy kinek sikerül továbbadnia-elterjesztenie saját vérét az ellenfél rovására. Bram Stoker könyvét az elfojtások és kísértések rémdrámájaként érdemes olvasni, s innen nézve kétségtelen, hogy máig megőrzi frissességét. Nyugtalanító kaland részesévé válhat a gyanútlan olvasó, aki eredetileg csupán az acélos szívű, bátor gentlemanek karóval felfegyverzett csapatához kívánt csatlakozni.
Európa, 2006, 389 oldal, 2800 Ft
Visszhang extra
Maria Janion: A vámpír. Szimbolikus bibliográfia A klasszikus Drakula és egy modern vámpírregény (Elizabeth Kostova A történész című könyve) mellett az Európa egy szöveggyűjteménnyel ellátott vámpírügyi kismonográfiát is megjelentetett. Maria Janion, a lengyel romantikakutató alapos tájékoztatást nyújt a témáról: a néprajzi és kultúrtörténeti forrásoktól a mai vámpírirodalomig kalauzol, kitekintve a témával rokon ínyencségek (alvajárás, tetszhalál, farkasemberek stb.) felé is. A monográfia kissé csapongó, a rövid fejezetek nem rajzolnak ki határozott belső ívet, mindezért azonban kárpótol az információk és a képanyag bősége. A szerző a kötet elején egyébként egyfajta pánvampirizmus-koncepciót igyekszik fölvázolni, a vámpír legendáját univerzális hiedelemként, mint "az emberiség alternatív történetét" megrajzolva. Ez ügyben nem győzött ugyan meg, de igyekezetét valamiféle szimpatikus szláv elfogultság számlájára írhatjuk: Janion munkája világosan tárja elénk azt az érdekes tényt, hogy a lengyel kultúrába menynyire mélyen ágyazódott a vámpír figurája.
A kötet nagyobbik részét a vámpírirodalom klasszikus munkáinak antológiája teszi ki, Goethétől és Byrontól Poe-n és Baudelaire-en keresztül Czeslaw Miloszig (a lengyel anyag súlya itt is jelentős). A válogatás igen jó, és tényleg nem az ilyenkor szokásos hiánypótló kekeckedés mondatja velem, hogy a fanyar ízeket kedvelő ínyencek mindezek mellett azért feltétlenül keressék meg és lapozzák föl H. C. Artmann írását is, a vámpírmítoszt puzzle-darabjaira szedő, Drakula, Drakula című kis remeket.
(Európa, 2006, 556 oldal, 4000 Ft, ford. Babits Mihály, Balázs Béla, Bella István és mások)
****
