- kyt -
Európa, 2006, 468 oldal, 2900 Ft
****
Till Fellner rendkívül kifinomult, aprólékos, minden részletre ügyelõ, precíz fiatalember. Habitusa, színpadi jelenléte alapján úgy tûnik, hogy nemigen érdeklõdik a reflektorok fénye iránt, valamiért mégis koncertpianista lett belõle. Budapesti fellépésén Beethoven G-dúr zongoraversenyének magánszólamára vállalkozott, Kocsis Zoltán rendkívüli alkalmazkodóképességrõl árulkodó vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kísérte. Kocsis elfogadta Fellner javaslatát, így a mûvet olyasféle klaszszicizáló szellemben adták elõ, mintha Beethoven éppen annyit tudna a klasszicizmusról, mint egy manapság érettségizõ gimnazista. Számomra annyira váratlan volt ez az interpretáció, hogy jobb híján elutasítottam, miközben határozottan az a kép alakult ki bennem, hogy Fellner más területeken egészen kiváló elõadómûvész lehet.
A szünet után Kocsis egyedül maradt zenekarával, és alaposan átmosdatta Brahms IV. szimfóniáját. Az elsõ tételt finoman szétszálazta, a fõtéma (és származékai) oly plasztikusan emelkedett ki a sûrû zenei matériából, hogy egy átlagos elõadáshoz képest legalább háromszorosan kellett rácsodálkozni. A második tételt nehéz lenne ennél bruckneresebben elindítani, majd a folytatásban a félreismerhetetlen szlávos mélabú egyszerûen csoda volt. A scherzo világossá tette, hogy Kocsis játékos kedvében van, mindenre kapható. A zárótételt - legnagyobb örömömre - mindennemû magasztos, súlyos és patetikus hümmögéstõl megfosztva játszatta, nem zavarta, hogy itt valamiféle életmû, mûfaj, korszak megkoronázásáról is szó van. Ha variációsorozat, akkor persze erõdemonstráció, de csakis játékszenvedélybõl. Nincs barokkos mûpanasz, kérlelhetetlen vonulás, leküzdhetetlen gravitáció, csakis villódzó szellem, spiritusz, rafinéria, hangszerelési ötletek, félvállról vett bravúr, és egyfajta lezserség, melyrõl csak ritkán nem derül ki, hogy mennyi erõfeszítésbe is kerül valójában. Most nem derült ki.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, december 23.
****
Dvoøák és Ravel mûveit játszotta a Fesztiválzenekar karácsony utáni koncertjein, s a két szerzõ muzsikája úgy alkotott meglepõen harmonikus elegyet, hogy még áthallásokra is szép számmal akadt példa. Kockázatos vállalkozásnak bizonyult, hogy Fischer Iván a Pavane egy infánsnõ halálára c. Ravel-opusszal indított; kiderült, mennyire sérülékeny a raveli varázslat. A folytatásban viszont Pieter Wispelwey csellószólójával Dvoøák h-moll gordonkaversenye csúcsra vitte a koncertet. A holland elõadómûvész érezhetõen és hallhatóan minden hanggal kezdeni akar valamit, az a típusú elõadó, aki úgy találja ki a muzsikát, hogy nem akar feltétlenül érdekesnek látszani. A legnagyobbak közül való, nem ötletei vannak, hanem váratlan, de mindig hitelesnek ható megoldásai. Ezt eddig Bach- és Gubajdulina-felvételei után is sejtettem, most azonban az is kiderült, hogy Wispelwey egészen különleges testi kontaktusban van a hangszerével, gyakran tûnik úgy, hogy csellója szinte magától játszik, mozdulatlanul, lecövekelve áll a színpadon, a hangszeres szinte észrevétlenül öleli át hátulról, arra figyel, nehogy megmozduljon: mintha marokkózna. És amikor egy kevés ideje van, azonnal gondosan megtörölgeti. Nem a takarítás miatt, de minden hangba a legpontosabban kiadagolt energiát tölti be. Csak remélni lehet, hogy mihamarabb újra erre veti a sors, hogy alaposabban elemezhessük mûvészetét. A szünet után újra Dvoøák (Szimfonikus változatok, op. 78), a kompozícióról gyökeresen más véleményem van, mint a darab méltatóinak. Úgyhogy most Ravelen volt a sor, hogy helyrebillentse a világrendet. Meg is tette, hiszen Fischer magától értetõdõen apokaliptikusan vezényelte el a La valse-t.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, december 27.
****
Molnár Szabolcs
MAGYAR ELSÕK Rózsa György idõben kapcsolt: 1991-ben megalapította a Rózsa-Produkciót, mely a Magyar elsõk címû mûsort már négy éve szállítja az állami televíziónak. A vasárnapi epizód az elsõ magyar szépségkirálynõrõl, Simon Böskérõl szólt, aki a Miss Hungary címet 1929. január 7-én nyerte el.
Konzervatív öltönyben, kedélyesen és kisimult arccal jelenik meg a Rózsa Gyuri bácsi a képernyõn, de nincs monománia, nem õt látjuk végig. Egy hátranyalt hajú színész csíkos felöltõben, szivarral próbálja felidézni a kontextust: a királynõválasztás izgalmait. Közben halljuk Simon Böske visszaemlékezéseit. Rengeteg régi képet s egy stilizált, mini tévéjátékot is kapunk. Kellemes, lassú vágások, kicsi felszínesség, kicsi modor, de belefér. A csíkos zakós tudósító elvisz minket a Színházi Élet szerkesztõségébe, a válogatóra, amit még véletlenül sem hívtak castingnak. Az egész verseny a fõszerkesztõ, Incze Sándor ötlete volt, õ pakolta össze a zsûrit is, melyben még Heltai Jenõ és Pekár Gyula is szerepelt.
Egy mûvészettörténész mesél a sminkelés korabeli kis titkairól, a rúzshasználat szokatlanságáról és az európai szépségideálról is (kis száj, nagy szem, õzike alkat), melynek vitán felül megfelelt a mi lányunk is. A tizenkilenc éves keszthelyi Simon Böske nem értette, miért õ nyert, hiszen "annyi szép lány van Pesten". Pedig sikere itt nem állt meg: január közepén már a fények városában találja magát, mely neki egyáltalán nem lett Fájó Párizs, hiszen nyomban elnyerte a Miss Europe címet. "Ne csináljanak nekem viccet, mert a Dunának megyek" - mondta az eredményhirdetés után bájosan.
Visszatér, és Budapest, a villanyváros fényben úszik, az õ nevét krákogják a fadobozos rádiók minden kávéházban. A nemzet végre egységbe forr: frissen kaszált virágcsokrok jönnek ellenzéki és kormánypárti politikusoktól, kis és nagy férfiaktól egyaránt.
Pollágh Péter
m1, január 7., 15.40
****
Verdi: Nabucco Átható naftalinszag és végeérhetetlen harákolás az Erkel Színházban. Unásig ismert élmény, ám ezúttal, fölöttébb kellemes meglepetés gyanánt, e két zavaró fenomén csak a nézõtéren jelentkezett, s nem a színpadon. A szép emlékû Mikó András 1987-es rendezése, amely Palcsó Sándor játékmesterkedése révén idézõdött föl ezen a premierszámba menõ felújításon, gusztusosan ómódi elõadásban került az Erkel tántoríthatatlanul hûséges törzsközönsége elé. Méghozzá remek énekesekkel, hiszen Lukács Gyöngyi személyében nemzetközi operacsillag adta az ármányos Abigél dívapróbáló szólamát (az elsõ felvonás indulati túlhabzásával együtt is fölényesen excellálva), s Zakariás fõpap szerepét a nagyszerû Rácz István formálta valóságos ótestamentumi kisprófétává. A címszerepben pedig az ezúttal fejedelmi formát mutató Perencz Béla fényeskedett, gazdag hõsbaritonjával otthonosan belakva a hübrisszel kacérkodó újbabiloni uralkodó partéját.
A kórus ugyancsak kellemes benyomást ébresztett, elõadásukban a negyedik fölvonás elhíresült karéneke, a "Va, pensiero" tényleg szállt, s ezt hallgatván szinte sajnáltuk, hogy mi magunk már nem vehetjük ki a részünket az olasz egyesítés küzdelmekkel teljes processzusából. A Kovács János által vezényelt zenekar szintén szolid dicséretet érdemel, mert ha a hangzás nem is, az összjáték fegyelme érezhetõen javult megannyi fásult közelmúltbéli elõadáshoz képest. Mi több, játékukból éppen nem hiányzott a kirobbanó, néha eltagadhatatlanul katonazenekart idézõ lendület, ami - ne szégyelljük - nélkülözhetetlen elõfeltétele a Nabucco sikeres színreállításainak jó 160 éve. Élvezetes, botlásaiban is telivér opera-elõadást láthattunk az oly sok hányattatást elszenvedett Erkel Színházban.
László Ferenc
Erkel Színház, december 15.
****
Quimby Másfél évtizede zenél együtt a Quimby zenekar, túléltek már mindent együtt, amit érdemes, vannak zenekari mutációik is, és szívós munkával feltornázták magukat az alternatívból a magyar popzenei csúcsra - jövõre is nagyszínpadosok lesznek a Szigeten, ebben biztosak lehetünk. Tavaly év végén jól elõkészített ünnepléssorozattal köszöntötték magukat. A Katona József Színházban rendezett dupla koncertjükre egy pillanat alatt elfogytak a jegyek, és még decemberben megjelent a születésnapi Family tugedör címû CD/DVD, amely sajátos optikai tuning kíséretében úgymond bensõséges keresztmetszetét nyújtja az elmúlt tizenöt év zenekari eseményeinek.
A jubileumi koncert is ennek megfelelõen próbálta átölelni a Quimby-galaxist a PeCsa közönsége elõtt. A két frontemberes zenekar három órát játszott nonstop, nagyon tisztességesen, a szokásos, tréfás ambient elemekkel, a "number two" énekes Varga Líviusz kvázi felkonfjaival összekötve a számokat. Érdekes ez a neowertheriánus trubadúr (Kiss Tibi) versus posztkantiánus rappermacsó (Líviusz) felállás, és nemcsak azért, mert megduplázza a rajongótábort, hanem mert olyan didaktikus tõle a produkció.
A koncert pont olyan volt, amilyet egy kortárs Quimby-rajongó várhat; tangók, sanzonok, bluesos utazások bömbivel (hangosbemondó), egyszerû kis dalocskák, komolyabb kompozíciók, szívhez szóló és dögös szövegek. Még azt is megtették, hogy a régi számokat, hogy ne kelljen nosztalgiázniuk, újra-, néha felismerhetetlenre hangszerelték. Egyetlen sajnálatos mozzanat volt, és ez nem a Boldog szülinapot kezdetû dal elénekeltetése a közönséggel több ízben, hanem az, hogy a régi fanok kedvenc számai, amelyek úgymond megalapozták a nagy sikert (Parafenomén, Hol volt, hol nem volt, Ébresztõ), egyszerûen kimaradtak a repertoárból. Persze így is minden korosztály eléggé quimbysnek érezhette magát.
- sisso -
Petõfi Csarnok, december 22.
**** és fél
The In-Kraut vol. 2 Az angolszászokra koncentráló nemzetközi (s benne persze a magyar) zenerajongó közvélemény sokáig megfeledkezett arról, hogy nem csak belõlük jön a pop - elõbbiek meg hajlamosak voltak lesajnálólag nyilatkozni kontinentális kollégáikról: a németek zenéje például a Kraut gúnynevet kapta, amibõl persze hamarosan büszkén viselt áruvédjegy lett.
Most a hamburgi Marina kiadó vállalkozott arra, hogy összegyûjtse a német popzene tényleges aranykorának gyöngyszemeit: az In-Kraut széria második darabja is a dzsesszben, soulban, rhythm & bluesban gazdag szerzeményekre, a szitárfunk bombákra, a háromperces Hammond-szólókra, a vicces német és a még mókásabb német akcentusú angol vokálokra, a nagy nevekre (Doldinger, James Last, Siegfried Schwab, Can) és az ismeretlenekre koncentrál. Már a válogatás elsõ számában összefoglalja az elkövetkezõ hetvenöt perc ars poeticáját az ezúttal Paul Neróként szereplõ Klaus Doldinger és groovy népi zenekara, hogy a következõ percben már Hugo Strasser kápráztasson el a Deep Purple-féle Black Night különösen kövérre hangszerelt verziójával. Gyenge pontot szinte nem is találunk a húsz szerzemény között, zseniális alapvetést annál többet, mint Mary Montag német nyelvû Mas Que Nada verzióját (Blauer Montag címen), Hildegaard Knef Ursula Ruckert megelõlegezõ zenés kántálását (Holiday Time), vagy éppen az itt még The Inner Space néven szereplõ Can korai szerzeményét (Kamera Song) a "super-groupie" Rosy Rosy közremûködésével. Amúgy tudták, hogy Joy Fleming, a német Janis Joplin csak 17. lett az 1975-ös Eurovíziós fesztiválon? Pedig nem ezt érdemelte...
- minek -
Marina/Indie-Go, 2006
*****
Századunk - Ötven Éve történt Az 1956-os esztendõ krónikáját idézte föl Bokor Péter és Hanák Gábor Századunk címû filmdokumentum-sorozatának záróadása, mely a több évtized után búcsúzó mûsorfolyam összes erényét fölmutatta. Az egykori filmhíradók, illetve a kortársak visszaemlékezése alapján nyomon követhettük a politikai klímaváltozás folyamatát Magyarországon.
1956 januárjában jeges árvíz vonult le a Dunán. Katonai repülõgépekkel bombázták az áradó folyót eltorlaszoló jégtáblákat - mialatt a Fõvárosi Operettszínház moszkvai vendégszereplésén Hruscsov és Vorosilov vörösre tapsolta a tenyerét Honthy Hanna és Feleki Kamill fergeteges Hajmási Péter/Pál-csárdása láttán. Februárban, a Sztálin bûneit nyilvánosságra hozó, XX. szovjet pártkongresszus után már megindult az olvadás. Márciusban, egy angyalföldi pártaktíván egy Litván György nevû fiatal tanár nyilvánosan megbírálta a jelen levõ Rákosi Mátyást - és csodák csodája, nem tartóztatták le! Errõl a nemrégiben elhunyt kiváló történész mesélt a filmben. Neve alatt - akárcsak a Nagy Imre 60. születésnapjára visszaemlékezõ Vásárhelyi Miklós, illetve Domokos Mátyás esetében - már ott olvashattuk a születési-halálozási évszámot.
Ez az apró jel utalt csak arra, milyen monumentális munka gyümölcse volt ez a múlttal szembesítõ dokumentumsorozat. A bejátszott emlékezések a 20. század politikai, kulturális életében fontos szerepet betöltött személyiségekkel készült életútinterjúk részletei voltak, melyekbõl több száz felvételt õriz az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára. Habsburg Ottó, Kosáry Domokos, Méray Tibor, Thassy Jenõ és mások emlékezése éppúgy a videóra vett oral history gyûjteménybõl származott, mint Seregi László beszámolója arról: mibõl sejtették meg kínai vendégszereplésükön a Honvéd Mûvészegyüttes tagjai, hogy otthon elbukott a forradalom. Az egyórás mûsort DVD-n kellene forgalmazni, hogy az oktatásban is hasznosíthassák.
- vanna -
m1, december 30.
*****
