Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti vagy tudományos tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2005. április 28-i számában jelent meg.
Aki Magyarországon ma nem olvas, az értelemszerűen az idén éppen négyszáz éve megjelent Don Quijotét sem olvassa; de azért az meglepő, hogy aki viszont olvas, az is előbb rágja át magát Joyce Ulyssesén, mint a világirodalom első és valószínűleg egyik legszórakoztatóbb regényén. Komoly értelmiségiek is megállnak Radnóti Miklós gyerekeknek írott kivonatánál, ami pedig a nagyközönséget illeti, az az irodalomórák halvány emlékén túl valószínűleg csak a La Mancha lovagjából ismeri hősünket.
Pedig van a teljes Don Quijoténak egy pompás fordítása, Győry Vilmos tollából, 1873-ból. Ez olyan jól sikerült, hogy bár azóta többen igazítottak rajta, mégsem akadt a műnek új fordítója. (Hogy ki volt Győry, ez a hat nyelven beszélő evangélikus lelkész, arról a Holmi márciusi számában Csuday Csaba remek tanulmányában olvashatni.)
Az irodalomtörténet persze nem évfordulókban számol. Egyrészt az eredeti mű valójában már 1604-ben ki volt nyomva, bár csak 1605 januárjában jelent meg, másrészt ez még csak az első kötet volt, amelyet bő tíz évvel később követett a második. De már ezt az első kötetet is azonnal több nyelvre fordították, és sok kiadásban, sok ezer példányban fogyott el. A két kötet közötti hatalmas szünet érdekes bonyodalomhoz vezetett. Egy Avellaneda nevű szerző még Cervantes második kötetének megjelenése előtt kiadta a Don Quijote folytatását. Ezt a gazemberséget mai írótársaim posztmodern gesztusként mentenék föl, Cervantes azonban annyira rossz néven vette, hogy a mű második kötetében rendszeresen visszatér Avellaneda szidalmazására. Ezt annál inkább megteheti, mert lehet ugyan, hogy ez a plagizátor ma
posztmodernnek látszik,
maga Cervantes azonban velejéig modern volt, és műve megszületésének folyamatát - vagy inkább: e folyamat fikcióját - is beleírta saját művébe. (Így tehát a második kötetbe már az első kötet befogadástörténete is belekerülhetett.) A regény például fiktív alakok (régi híres lovagregények szereplőinek) verseivel kezdődik, akik Don Quijotét élő hősként, a róla szóló regényt pedig közismert műként dicsérik. Aztán Cervantes a nyolcadik fejezet végén bejelenti, hogy "Don Quijote hős tetteiről, az elmondottakon kívül, semmi egyebet nem talált feljegyezve". Csodák csodája, a következő fejezet elején Toledóban, az utcán találkozik egy fiatalemberrel, aki egy arab nyelvű kéziratot árul, bizonyos Cide Hamete Benengeli nevű szerző munkáját, amely ki másról, mint Don Quijotéról szól. A szerző innentől kezdve ezt a kéziratot fordítja spanyolra (és olykor megjegyzést tesz a kézirat szerzőjének pontatlanságára).
A második részben pedig már olyan szereplők lépnek fel, akik olvasták a regény első részét, és ez igen nagy hatással van - regénybeli - cselekedeteikre. Például a Herceg, aki olvasta a művet, és a főhős kedvéért megrendezi Don Quijote álmát, amelyben Don Quijote számára megjelenik Merlin. 't egy színész alakítja. Vajon ez a Merlin valóságosabb-e annál, akit Don Quijote a képzeletében látott? És Sancho "szigete" (a szárazföldön): valóságos-e vagy képzelt sziget? A regény egyik megrázó jelenetében a címszereplő valóságnak hiszi a színházi előadást (ebből a jelenetből készült éppen száz éve Manuel de Falla operája, a Pedro mester bábszínháza), egy másikban pedig valóságos alakoknak hiszi a szekéren utazó, allegorikus jelmezekbe öltözött színészeket. Vagyis: az egész műben folyamatosan váltja egymást fikció és valóság, sőt inkább úgy mondhatnánk: folyton visszatér a nagy kérdés, hogy ennek a kettőnek mi az egymáshoz való viszonya? Hogy ez mennyire modern kérdés, annak belátásához elég megemlíteni, hogy Magritte és Escher képein ugyanezzel a problémával találkozunk. Olyan ez, mint egy programban a loop (a végtelen hurok): a szerző bemutat egy kitalált alakot, akiről egy valóságosnak feltüntetett arab szerző írt egy dokumentumértékű beszámolót, amelyben a kitalált alak más kitalált alakokról szóló regények hőstetteit utánozza abban a valóságban, amelyet aztán az ő tettei is befolyásolnak, hiszen az említett Herceg az ő álmait valósítja meg stb.
Az egész kornak (legalábbis itt, Európában) ez a fenti kérdés az egyik nagy művészi kérdése. Erről is szól Shakespeare Viharja, és talán ezért is olyan meglepőek máig Bosch festményei (amelyeket ma szintén modernnek érzünk). Erről ír nemsokára Calderón Az élet álomban és A világ nagy színházában. Ebben a korban fedezik fel a képzeletet. Pontosabban: azt, hogy képzelet és valóság különbözik. Aki olvasott már középkori krónikát, az tudja, hogy korábban ez a kettő nem nagyon vált el egymástól. De Cervantes egész regényének az a fő témája, hogy van egy, a lovagregények alakjaiért bolonduló ember, aki a könyvek által megrajzolt világban él, és fejezetről fejezetre beleütközik a könyvek által korábban meg nem rajzolt világba, a spanyol valóságba.
Persze nem csak Don Quijote (és Cervantes) képzelete színes. A spanyol valóság is az, elég, ha egy pillantást vetünk a szerző életrajzára.
Címszavakban: fiatal katonaként megsebesül a lepantói ütközetben; fogságba esik, tíz évig él Algírban; több sikertelen szökési kísérlet után hazatér és írni kezd. Ír drámát, közjátékot (entremes), bukolikus pásztoridilleket, csak éppen a siker kerüli el. A (verses) drámaírással Lope de Vega elképesztő termékenysége és sikere láttán hagy föl (de, talán jellemző módon, prózában írott entremes-eit máig játsszák). Hogy eltartsa népes családjának sok nőtagját (akiket a korabeli köznyelv "las Cervantas"-nak nevez),
elmegy adószedőnek,
és tíz évig űzi ezt a mesterséget (közben egyszer kiközösítik, mert egyházi tulajdont koboztat el). Valószínűleg ekkor szedi össze azt a hatalmas életanyagot, amelyet a Don Quijotéban és Novelas ejemplares (Példás elbeszélések) címen már a nagy mű első kötete után megjelent novelláiban kamatoztat. Utolsó éveiben még egy a szomszédságában történt gyilkossági ügybe is belekeverik (igazságtalanul), ekkor újra szívhatja egy ideig a börtön levegőjét. Végül, hónapokkal hatvankilenc éves korában bekövetkezett halála előtt, megjelenik a Don Quijote második kötete.
Ennek a szélsőségesen eredeti szerzőnek a spanyol nyelvű irodalomra tett hatása is szélsőséges és eredeti. Borges híres novellája, a Pierre Menard, a Don Quijote szerzője (Pierre Menard, autor del Quijote) arról szól, ahogyan egy XX. századi avantgárd szerző szóról szóra újraírja a Don Quijotét. Csakhogy ennek a fikciós játéknak van eredetije is: Unamuno 1905-ben valóban újraírta a Don Quijotét, ha nem is szóról szóra, de fejezetről fejezetre (Vida de Don Quijote y Sancho - Don Quijote és Sancho élete). A forrásra történő utalás nélkül ugyan, de fikció és valóság ütközése máig visszatérő témája a spanyol prózának. Kortárs regényírók, mint Luis Landero vagy Antonio Mu–oz Molina újra és újra megírják a maguk valósággal fejbe vert álmodozóit.
És nálunk? Mikszáth a Beszterce ostromában nyilvánvalóan Cervantes hatása alatt áll. Mert ő talán még olvasta Győry Vilmos fordítását.
