Mégis, most, hogy a visszaemlékezések és az alkalomra időzített könyvek már megjelentek, kirajzolódni látszik valamiféle kép e költészet aktuális olvasatairól. Mégpedig zavaros, ellentmondásokkal teli, végletes kép.
2015 nyarán Réz Pál Parti Nagy Lajos kérdésére válaszolva némi keserűséggel jegyezte meg: „Én, megmondom őszintén, benne láttam az új József Attilát. Kicsit úgy is szerettem volna, hogy olyan legyen a Holminál Gyuri, mint a Szép Szónál József Attila, de erre ő nem volt alkalmas.”
Aztán Réz memoárbeszélgetései több pontján is az új József Attila megtalálásáról mint legnagyobb – beteljesületlen – szerkesztői vágyáról szól; Petri mellett a fiatal Juhász Ferenc is ebbe a „majdnem, de nem” kategóriába kerül nála. Mindez azért is érdekes, mert Réz, aki pályája legelejétől figyelemmel követte Petrit barátként, idősebb pályatársként és – egészen a posztumusz négykötetes, összegyűjtött munkák gondozásáig – szerkesztőként is, még 2015-ben is komolyan gondolta, hogy ilyen szerep Petri (vagy bárki más) számára egyáltalán elképzelhető lett volna bármikor is.
József Attila-komplexus
Ezzel szemben Kőrizs Imre az Élet és Irodalom tavaly karácsonyi számában megjelent megemlékezésében (Petri György 75 éve született) épp e szereplehetőség visszautasításában látja Petri korszakos jelentőségét: „Petri egyik legfőbb eredménye, hovatovább történelmi érdeme az, hogy úrrá lett a háború utáni magyar költészet József Attila-komplexusán.” Ám a költői életmű helyzetéről már ő is bizonytalanabb: „mégsem egészen egyértelmű, hogy megtörtént-e vele a kortársból klasszikusba való átmenet”.
| ||
És nem Kőrizs az egyetlen, aki ebben a problematikus átmenetiségben látja „megakadva” Petri költészetét. Az évfordulóról e lapokon megemlékező Bán Zoltán András (lásd: A napsütötte sár, Magyar Narancs, 2018. december 20.) szinte szóról szóra ugyanezt állítja: „Petri maradandósága messze nem evidencia. […] Úgy tűnik, hogy Petri művészetében túl sok a salak (Bartók Imre szavaival élve »nem ritkán kásás állagú szöveg«), mely akadályozza klasszikussá válását.”
Bevallom, nem tudom, miből kellene észrevenni, hogy egy életmű „kortársból klasszikusba” megy át. Ám abban biztos vagyok, hogy ha egy szerző halála után szűk két évtizeden belül több gyűjteményes és válogatott kötet (köztük gyakorlatilag a mosócédulák is), monográfia, tanulmánygyűjtemény, visszaemlékezés jelenik meg tőle és róla, díj viseli a nevét, akkor kijelenthetjük, hogy igenis elindult egyfajta klasszicizálódás.
Náluk van
Mi más tenné kortárs klasszikussá valakinek az életművét, mint az, hogy a személyes jelenlétének (ami ráadásul Petri esetében kiemelt jelentőségű volt) megszűnte után is olvasói vannak, sőt, egymással vitatkozó, az életmű különféle szakaszait preferáló aktív és elkötelezett szakmai és laikus olvasói is – valamint költői követői és epigonjai is szép számmal.
Lírája jelen van, fizikailag (a Magvető épp most jelentette meg a legújabb Összegyűjtött verseket tőle majd 800 oldalon) és poétikailag is – az utóbbi idők Petri-vitái ha mást nem, azt mindenképpen bizonyítják, hogy érdekessége vagy jelentősége nem tűnt el (máskülönben kit izgatna, hogy süllyed-e vagy sem – ahogy 2008-ban Károlyi Csaba nagy felhördülést kiváltva mondta róla). Ráadásul politikai költeményeinek (amit néhány éve a legavíttabbnak érzett a szakma jelentős része) bizonyos sorai a közbeszéd részévé, szállóigévé váltak újabban (vö.: „Rettenthetetlen hülyék kora jő”), ami lehet, hogy nem esztétikai eredmény, egyfajta jelenlétet mégis jelez.
Mindeközben változnak az életmű súlypontjai – ma mintha az lenne a konszenzus, hogy a korai és a kései Petri a nagy, míg a szamizdat kötetek, illetve a ’90-es évek anyaga gyorsabban avul. És ha netán igaza is van Bán Zoltán Andrásnak abban, hogy „aligha lehet megnevezni azt a bizonyos 10-12 verset, amely Gottfried Benn szerint egy nagy költőtől bizonyosan fennmarad”, az nem kétséges, hogy 4-5-ben akármelyik Petri-olvasó meg tud állapodni, s ez már önmagában több, mint amit bármelyik másik kortárs vagy közelmúltbeli költőtől szélesebb körben ismerni szokás.
Ha a Petri-életmű egésze nem is vált klasszikussá még (játékból fogadjuk el egy pillanatra ezt a képlékeny megállapítást), van egy verse, amely egészen biztosan az máris: az 1989 októberében – egy bonni kórházban – írott Hogy elérjek a napsütötte sávig a magyar líra közkincsének része lett.
Azért is érdemes végiggondolni mindezt, mert időközben felbukkant egy erősen ideologikus újabb Petri-olvasat, ami a mai magyar kulturális kontextusnak a hatalmi erőviszonyokkal szemben meglehetősen kiszolgáltatott terében egyfajta fenyegetésként artikulálódik. (Nem is egészen világos, hogy Bán Zoltán András miképpen mondhatja, hogy a kultúrkampf fórumain „Petrinek még a nevét sem említik”.)
Domesztikálni
A Schmidt Mária vezette Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványon belül 2016-ban létrejött a Kertész Imre Intézet.
| ||
Ám a Kertész-hagyaték és az intézet működése körüli perpatvarban arra csekély figyelem irányult, hogy a Schmidt-féle intézményhez került a Petri György-hagyaték egy része is (s szinte minden Sziveri Jánostól). Pontosabban a Kertész Intézet előszeretettel hangoztatta, hogy immár Petri is részben „náluk van”, miközben a szakértők azt ismételgették, hogy csak a hagyaték egy töredékéről van szó – ám a lényegről, hogy mi a fenét is akar vele kezdeni Schmidt és köre, semmi sem derült ki.
Egészen a decemberi Petri-évforduló előestéjéig, amikor is a Terror Házában (Petri lírája felől már ez is elképesztően hangzik) be nem mutatták a Petri 75 Közelítés című reprezentatív (már csak azért is, mert ez a Kertész Intézet első saját könyve) albumot a szerző, Petri Lukács Ádám – a költő fia – közreműködésével.
A bemutató két fő szólama az volt, hogy Petrit még mindig nem kezeli helyén a szakma és a közvélemény, s „ő is azon hányatott sorsú íróink közé tartozik, aki nemcsak hosszú évekig volt betiltva, de életművének java is csak halála után jelenik meg” – ahogy Hafner Zoltán, a Kertész Intézet vezetője és a Petri-könyv szerkesztője mondta.
A Terror Háza programigazgatója, Tallai Gábor mindezt azzal a programadó felkiáltással nyomatékosította, miszerint: „Petőfi kultuszát alaposan megépítettük, ahogyan Adyét és Pilinszkyét is, de a Petri-kultusz tekintetében nem állunk túl jól, itt az idő, el kell kezdeni építeni”. Jól felismerhető a mintázat, itt is ugyanaz hangzik el, mint korábban Kertésszel kapcsolatban: egyrészt az, hogy a jelenben el van hanyagolva az életmű (Hafner Kertésszel kapcsolatban konkrétan azt mondta, hogy a „liberális kör” nem becsüli meg), másrészt az, hogy a múltban a kommunizmus mártírja volt a szerző. Mintha ezzel Petri költészetét domesztikálni lehetne a Schmidt Mária-féle antikommunista, illiberális kulturális kánon számára.
Csakhogy már a bemutatón látszott, Petri Lukács könyvébe belelapozva meg egészen nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire üres ez a koncepció. Hisz a rendezvényen olyan feszélyező közhelyeket melegítettek fel, amelyeken a valódi recepció már rég túl van („a Petri által választott önpusztító életstratégia előfeltétele volt annak, hogy időtálló művei megszülethessenek” – így Hafner). Az életműről nem, csupán a költő kultuszáról szólt az eszmecsere – s ehhez képest Petri Lukács könyve épp nem a kultuszépítés aktualitásáról, sokkal inkább a nyomokban még létező Petri-legenda tarthatatlanságáról győz meg.
Azt, hogy Petri-mítosz létezett, legkésőbb akkor megtudták azok is, akik korábban nem hallottak róla, amikor Károlyi Csaba említett kritikájában bejelentette (az életműkiadás utolsó kötetének apropóján), hogy véget ért. Ám ahhoz, hogy ez a mítosz – az önpusztító, az adott politikai-társadalmi viszonyok között a szabadságot a hivatalos kultúrától való visszavonulásban, az alkoholban és a kizsigerelő párkapcsolatokban megtalálni vélő költő mítosza – valójában erejét veszítse, még néhány évre szükség volt.
| ||
A Litera.hu-n 2014 áprilisában Bartók Imrével közölt beszélgetés ebből a szempontból jelzésértékű. Egy olyan generáció képviselője szólal meg itt, amelyik a Petri-mítoszt örökségként kapta, s már a keletkezési kontextusa nélkül volt kénytelen végignézni rajta. Petri intellektuális macsóizmusa itt hirtelen szexizmusként értelmeződik, hősies alkoholizmusa („helyettünk tette tönkre magát”), deheroizálódik, kultusza pedig fertőzővé válik: „Szerintem Petri megmérgezte a kortárs költészetet” – állította Bartók.
Költő és fia
Petri Lukács Ádám könyve ehhez képest tulajdonképpen nem is létezik: egyfelől azért – ahogyan az előszóból kiderül –, mert a „felelőtlen szerző” a „felelős kiadó” támogatása (Schmidt Mária külön ösztöndíjat biztosított Petri Lukácsnak) ellenére sem írta meg a beígért nagy könyvet az apjáról, vagyis amit itt olvashatunk, az jegyzet, töredék, resztli legfeljebb.
Másfelől még ez sem: jóval a könyv megjelenése előtt, 2018 áprilisában az óbudai Platán Galériában nyílt meg Szilágyi Lenke kiállítása Petriről készített képeiből. Akkor jó pár fotó az Indexre is felkerült, ahol azt írták: „a költészet napja alkalmából Szilágyi Lenke fotóművész képeihez Petri-Lukács Ádám írt visszaemlékezéseket”. Nos, vagy az indexesek nem tudtak arról, hogy ez már egy készülő anyag, vagy Petri Lukács azt adta le végül az el nem készült memoár helyett, amit az Indexnek írt, legfeljebb néhány új szöveggel kibővítve.
Akárhogy is történt, a Terror Házában bemutatott albumból a legkevesebbet Petri György költészetéről tudunk meg. Helyette többé-kevésbé ismert anekdotákat kapunk a költő magánéletéről, illetve elsősorban a költő és fia viszonyáról – a fiú szemszögéből. Ha erről írt volna egy rendes könyvet Petri Lukács, akkor lenne miről beszélni, így csak forgácsokat kapunk. Úgy tűnik, mintha az apa („papa”) iránti szeretet s a nagy költő mítosza nem engedné, hogy sötétebb tónusban beszéljen róla, ezért inkább nem is ír végig semmit, nem kommentál, félmondatok közé rejti a múlt árnyait.
| ||
Ahogyan felidézi a látogatást az anyjánál (aki később, mint a könyvben előbb megtudjuk, öngyilkos lett), és a pillanatot, amikor kisgyerekként azt látta, hogy részeg apja kis híján megerőszakolja az anyját, a költőlegenda egy jóval sötétebb olvasatának lehetőségét villantja fel. Amikor arról beszél, hogy az apja a bokszjáték közben agresszív volt (míg ő maga inkább csak hülyéskedésnek fogta fel a dolgot), s Petri – aki élete utolsó napján még receptügyben írt levelet a Magyar Konyhának – gyakorlatilag nem tudott főzni, ismét csak, akaratlanul is, a költő mítoszának foszlányait lebegteti.
Petri Lukács Ádám emlékezéstöredékei mintha – a bemutatón elhangzottakkal összhangban – a kultuszépítésre tett kísérlet szomorú mementói lennének, hiszen éppen a kultusz tarthatatlanságát leplezik le. A saját sikertelenségükkel pedig rávilágítanak a költő legendájának szükségszerű újragondolására is: Petri alkoholizmusa és az azzal járó összes körülmény nem a személyes szabadság megnyilvánulása volt egy szabadsághiányos világban, hanem – az alkati okságon túl – éppen úgy a szabadsághiány szülte torz válasz, ahogyan torz válasz lett volna a valósággal kötött kompromisszum is. Az életmű „időtálló művei” pedig – Hafner Zoltán állításával ellentétben – nem az „önpusztító stratégiának” köszönhetően, hanem azzal szemben születtek meg.
Elképzelhető, hogy a Petri-líra bizonyos aspektusainak időszerű újraértelmezéséhez – és talán a látható kritikusi igényként megjelenő klasszicizálásához is – először a költő alakjához tapadó fals kultusz maradékától lenne érdemes megszabadulni.
