Újságíró
2007-óta ír a Magyar Narancsba, 2012-óta kéthetente jelennek meg rádiókritikái, egyébként költő, író, műfordító is.
Azon túl, hogy szép eredmények és megható pillanatok sorjáznak a szemünk előtt, afféle hülyeségmágnesként is jól funkcionál a párizsi olimpia. A megnyitóra, amely amúgy csak egy játékos mókázás volt, gyorsan ráharaptak a kultúrharc önkéntesei Donald Trumptól a Vatikánon át a Megafon véleményzsoldosaiig. De hát, ha nincs humorérzék, akkor nincs és kész, ezen nem nagyon lehet segíteni.
Meglepően hangzik, de ez a könyvtárgyként is visszafogott szürke és karcsú verseskötet bizony egy botránykönyv.
Az egyik szemünk sír, a másik nevet. Vagy mindkettő sír. Esetleg mindkettő nevet, sőt, hahotázik, nyerít, röhög. Pedig semmi ok nincs rá.
Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.
