Kezdjük azzal, hogy Simon Péter nem egy személy, jobban mondva nem egy személy.
A Simonnak nevezett, 33 éves diakónus a kötet főszereplője, ő vergődik végig egyfajta külső és belső zarándokúton, bár ennek kimenetele igencsak kétséges marad. Ami pedig közben zajlik, az sem teljesen világos: egymást lazán követő jelenetek sora, amelyekben Simon igyekszik megállni a helyét, de összefüggés nincs sok közöttük, és egy idő után már az sem világos, mindez hol és mikor játszódik. Meghatározhatatlan helyeken bolyong a nyomorult főszereplő, és olyan emberekkel találkozik, akikről csak sejtjük, kicsodák, és hogy egyáltalán mi értelme van találkozni velük. Mindezt tovább terhelik a szövegbe épített evangéliumi utalások. Máténál például ezt olvassuk: „Nem ez-é amaz ácsmesternek fia? Nem az ő anyját hívják-é Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak, Józsénak, Simonnak és Júdásnak?” Vagyis a főszereplő egyfelől Jézus testvérének nevét kapta, másfelől a féltestvére Péter, akiről szintén Máténál ezt mondja Jézus: „te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”. Ám Szöllősi regényében mintha épp a pokol kapui diadalmaskodnának. Simon megpróbál száraz lábbal átkelni a vízen, vagyis átsétálni egy befagyott tó jegén, de az beszakad alatta, bár előtte még megpillant tíz-tizenkét alakot maga körül, ami simán utalhat az apostolokra. Ez a „csoda” tehát nem jött be, ám később Simon egy „itt a piros, hol a piros” játékban folyton nyer, még úgy is, hogy az osztó csal. Ez akár a kánai menyegző történetének profán parafrázisa is lehet, ahogy egy idő után szinte mindenbe képesek vagyunk belelátni a bibliai vonatkozást, ha szándékolt, ha nem. Van egy hosszabb leírás, ahol Simon egy sötét folyosón próbál eligazodni, előtte nem sokkal pedig épp azon ment a para, hogy nem akarja elveszíteni a nevét. Mi ez, ha nem a Saulból lett Pál példázatának feldolgozása? Vagy mégsem, talán már én is túlkombinálom az egészet?
És akkor ez még csak néhány réteg azok közül, amelyek ránehezednek a szövegre, és amelyek alatt összeomlik a nyelv. Szöllősi megfogalmazásai egyszerre mesterkéltek, körülményesek és suták. A fotós, költő és drámaíró megbillen a nagyepika mezején, és nem igazán tudja visszaadni, amit mondani szeretne. A lámpák itt általában „permetezik” a fényt, aki iszik, annak „cuppogó hangot adott a szája”, aki könnyezni kezd, annak „elindul a bugyborékolás a szemében”, aki nem jut be valahová, annak „a belépési vágya ezzel végképp meghiúsul”, és a beszéd itt bizony „a hangszórókból szavak formájában áramlik szét”. Szinte alig akadt olyan oldal, ahol ne éreztem volna úgy, mintha a kortárs széppróza szatíráját, stílusparódiáját olvasnám.
Mielőtt Szöllősi Mátyás elhagyta volna a líra talaját, hogy megírja első novelláskötetét, a Váltóáramot, majd ezt a regényt, volt egy remek, jelen állás szerint utolsó verseskötete, az Állapotok. Ennek Inanitas című versében olvassuk: „Hiszen nem engedhetem meg magamnak, / hogy rászabadítsam magam a külvilágra.” A Simon Péter mintha ennek az egyetlen, erős mondatba sűrített gondolatnak lenne a kizsákmányolása és szétírása.
Európa, 2018, 256 oldal, 3299 Ft
