"A fideszpártiság a döntő kritérium"

Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata – Kritikai olvasat  

Dickens, Maupassant, Babits, Thomas Mann, Nabokov „ballib”? Farkas Zsolt irodalomkritikus szerint a Fidesz krédója kifejezetten kultúraellenes.

 

15.

Háborúban hallgatnak a múzsák. Kultúra ott van, ahol nincs háború. A háború az egzisztenciális fenyegetés műfaja. A kulturális élet, a millióféle kulturális tevékenység, a játék, a művészet, a tudomány (ezek a mindent egzisztenciális kockázat nélkül modellezni tudó topikok) viszont csak akkor működnek és virágzanak, ha biztonságos egzisztenciális keretfeltételek között működnek. Az általános jólét fokát, az életnívót semmi sem méri jobban, mint a kultúra mennyisége és minősége az egyes ember és a társadalom életében. A leg­elemibb életfunkció, az élet minőségének, elevenségének biztosítéka.

Kultúra és politika kölcsönösen meghatározzák egymást, de a kultúra tágabb fogalom, mélyebb, áthatóbb univerzálé, mint a politika. Ha a politika próbálja dominálni a kultúrát, az kicsit „a farok próbálja csóválni a kutyát” esete. A Kulturális hadviselés (KH) illiberális konzervatív politikája ráadásul nagyrészt ellene van annak a kulturális örökségnek, amelynek kontextusában tevékenykedik, mivel ennek nagy részét a korábbi „szoclib” rendszerek és korszak kultúrájának, és mint ilyet elnyomandónak tartja; mindenekelőtt ezt jelenti fő célkitűzése, hogy „számára megfelelő kulturális korszakba kell ágyazni a politikai rendszert” (295).

A szigorúan politikai irányítás és megszállás szükségképpen redukálja és destruálja a kultúrát. Minél inkább (erről) a politikáról, a mások feletti hatalomról, a pénzről, az értékek kisajátításáról szól minden, értelemszerűen annál rosszabb idők járnak a kultúrára, mert ez meg a legközvetlenebb és legfontosabb értékek megosztásáról, közvetítéséről és termeléséről szól. A gazdag, sokszínű, szabad kultúra, polgárság és értelmiség épp annak arányában szűkül, fogy és szegényedik, ahogy a (korábban több, ma már csak a legdurvább) maffia bővül, hízik és gazdagodik. Nincs szükségük cenzúrára, hogy elnyomjanak minden rendszerellenes hangot. Jogállamban a pénz a fegyver, és minden fegyvert az egyeduralkodó párt/vezér birtokol és osztogat. Egyre erőteljesebb a kultúra és munkásai egzisztenciális frusztrációja és függése, a pártpolitikai és ideológiai nyomás. (Ismét a démónia: hát nem épp ez volt az ántivilágban, amit oly lángolón gyűlölnek a fideszesek?)

A KH-ból sem látom, hogy lehetne, vagy hogyan lehetne kultúrát építeni (Orbán 1993-as kifejezésével) „hideg polgárháborús” erőpolitikára, bürokratikus hatalmi expanzióra és a velük járó ideologémákra, melyek a korlátlan önzés filozófiájának és az áldemokratikus demagógiának zavaros egyvelegei, kirekesztő magyarkodással és hamis kereszténykedéssel leöntve.

Tartalmatlanul szűkös lesz az a konzervatív kultúra, amely egyfelől szigorú ideológiai felügyeletet és szelekciót érvényesít, másfelől hajlamos a modern kultúra (lett légyen az main­stream vagy alternatív, magas vagy populáris) zömét, lényegét „ballibnek” látni (mint Carl Schmitt vagy Békés) – amiben ezúttal nagyjából igaza is van. A liberalizálódás éppúgy definitív jegye a modernitás, az újkor történetének, ami meghatároz mindannyiunkat, mint a mérhetetlen kulturális boom. Fogalmilag és okságilag is mélyen összeszövődnek, előfeltételük és fő tendenciájuk, hogy új szemléletmódok, diskurzusok, irányzatok, műfajok, stílusok, divatok, életformák termelődnek, exponenciálisan bővülve. Hasonlóképpen nem lehet kivenni a modernitásból, az újkor történetéből a demokratizálódást, azaz a balra tolódást, a humanizmus térnyerését, mely minden ember méltóságát és esélyeit fontosnak tartja. Dickens, Maupassant, Babits, Thomas Mann, Nabokov „ballib”? Attól tartok, Békésnek igen. De hát nem a mindenféle emberek iránti figyelmességük, felelősségük az, ami univerzális érték? Nem, Békés többször is lekicsinylőleg nyilatkozik a humanizmusról. (Posztmodern divat is.) És vajon ki „kell”-e, ki lehet-e zárni a kánonból, a klasszikusok köréből Camus, Picasso, J. A. és számos alkotó művészetét, mivel kommunisták voltak? Megjegyzem, az amerikai kánonvitákban/„kultúrháborúban” tipikusan a konzervatívok szoktak az esztétikai értékre hivatkozni, szemben az ideológiai elfogultság vezérelte művészetkritikusokkal. Egyébként pedig a kultúra beláthatatlanul szövevényes és hatalmas, mint a természet. Mindkettőt el tudják pusztítani szűk látókörű egógépek háborús rendszerei.

A jó politika a háború elkerülése. Az egyeztetés, a harmonizálás művészete. Az a politika, amelynek lényege, hogy nincs tekintettel mások és az egész érdekére, az rossz; az konfliktusokat generál, nem pedig megold.

Ahol csak barát van és ellenség, az a háború.

A háborús kondíció lényege, hogy az ellenség nem ember. Vagy rossz ember. Vagyis velük bármi rosszat meg lehet csinálni. Sőt meg is kell.

Egyrészt megérdemlik, ez így igazságos. Másrészt, ha mi nem nyomnánk el őket, akkor ők nyomnának el minket. Ez mint pszichológiai szükséglet és mint politikai stratégia inkább a destrukció legitimálása, erősítése, kötelezővé tétele. Kifejezetten kultúraellenes krédó. A háború az autentikus interkulturális kommunikáció gyengeségének az eredménye, tehát ezt kell erősíteni; nem betiltani, árulásnak minősíteni. A KH lesajnálva emlegeti Kantot, mivel Kant az etikai, esztétikai és történetfilozófiai konfliktusok elegáns, erőszakmentes, dialogikus, mindenki számára gyümölcsöző, önismeretét, horizontját tágító, mindenki által elfogadható szabályokat, értékeket kereső megoldásaiban gondolkodott (éspedig elég kreatívan, és mint a többi korai felvilágosult, „minden értelmesen gondolkodó lényhez” beszélt, és az egész emberiséget tekintette a megismerés igazi alanyának). Viszont Békés szerint (/úgy döntött, hogy) az élet lényege a háború, és úgyse valósítható meg semmilyen ideális, harmonikus társadalom, és amikor meg akarták valósítani, az diktatúrához vezetett stb. – roppant felszínes „racionalizációja”, önideologizálása ez egy tendenciózus destruktivitásnak. Háborút, konfliktust, destrukciót természetesen bőven találunk a történelemben, de békeidőt, életet és kultúrát, játékot, kreativitást és szabadságot is. A gazdag kultúra lényege, hogy tömérdek olyan problémát old meg, mindennapi szinten, kicsiben, nagyban, amelyek egy kulturálatlan, bunkó, érvelni nem tudó, empátiahiányos, árnyalatlan stb. közegben azonnal háborús konfliktusokat szülnek. Számtalan történelmi példa van arra, hogy nagyon súlyos és általános konfliktust oldottak meg, „utópiát” valósítottak meg „idealisták” nemzedékei, például az amerikai feketék sztorija a rabszolgaságtól a tényleges társadalmi integrációig. De vajon ez Békés számára egyáltalán hepiendes sztori? Hiszen ezt főleg konzervatívokkal szemben vitték keresztül főleg „ballibek”; és ha az, akkor hogyan passzítható az antropológiai pesszimizmus dogmájához? Az ember problémamegoldó és vágyakozó állat: az utópia, kicsiben vagy nagyban, olyan neki, mint a levegő. Akik mindenütt disztópiákat vetítenek, azt akarják elhitetni, hogy ők csak a kisebbik rossz.

A háborús erőkkel, a terrorral (és minden totalizáló oppozíció impozíciójával) az a fő baj, hogy közvetlenül, logikailag vannak erőfölényben. Hogy két (három stb.) fél jóban van-e egymással, az mindegyiken múlik. A háborúhoz, terrorhoz elég egy is. Egy világváros tízmillió lakosa egyetért és együttműködik abban, hogy ne legyen terrorcselekmény a városban, de tíz terrorista elég, hogy „legyőzze”, megfélemlítse őket. Ez a probléma a kapitalizmussal is: a legtöbb (a normális) ember nem edz és nem akar indulni ebben a sportágban; életének sokadik szempontja a magántőke halmozása, a profitmaximalizálás elve, bármivel csakis vagyonharácsolás miatt foglalkozni – ám azok, akiknek ez a kizárólagos tevékenységük, e sport profijai nyersen hozzák mindenki tudomására, hogy ez bizony „egyetemes” sportág, ez nem olyan, amiből csak úgy ki lehet maradni. Minél kevésbé érdekel minél kevesebbeket ez a sport profi szinten, a profik annál pofátlanabbul (mi köze az etikának a gazdasághoz, politikához?), kontrollálatlanabbul tudják megszállni az egész életet, minden sportágat ellenőrzésük alá vonni.

Igen, Orbán Viktor és hadserege képes volt arra, hogy Mo. minden asztalára feltegye a csizmáját – ez valóban komoly hatalom. Próbáljon bárki bármi másra figyelni… Attól tartok, Orbánnak ez már a „boldogság” (vannak, akik kárörömnek hívják). Mint oly sok súlyos narcisztikus, nem is annyira a tetszési indexben, mint az ismertségi indexben utazik.

Mindenekelőtt a saját egyéni hatásának maximalizálására tör, és hogy ez mennyire pozitív, erényes, kreatív, üdvös, vagy mennyire negatív, bűnös, romboló, kárhozatos, az csak másodsorban érdekli.

Ezzel a nihilizmussal és hatalomakarással csak az utóbbi táborba lehet kerülni. Az evolúciónak nem a sáskajárás és a rákos daganat a végső győztese, és nem is a szociáldarwinizmus világjárványa.

16.

(Nem tudom összefoglalni.) A KH ideológiailag és politikailag igencsak szélsőjobb: egyeduralom-párti, egyenlőtlenségpárti, ellenségelvű, totalitárius. Monolittá akarja tenni a társadalmat, nem színessé. Felülről vezérelni, függővé tenni, nem szabaddá és önállóvá. Egy szigorúan centralizált, hierarchizált, katonás rendszer, egy párt/vezér hegemóniáját akarja totálissá tenni azzal, hogy megszállja a kultú­rát is. A szerző filozófiailag és politikailag is a háború apostola és katonája, a háború érdekli és lelkesíti, a háború szervezi a gondolkodását. E világképben a győztesek mindent visznek, és mindenki más vesztes, és ez a természet rendje. Hatalom, pénz beszél; alávetettek, kutyák ugatnak. Mindenki ellenük van, aki nincs velük. Szó sincs párbeszédről az ellenzőkkel. Ellenük zajlik a háború. A stratégia lényege, hogy minden közügyben és közintézményben a fideszpártiság a döntő kritérium, minden közügy és közintézmény kizárólag ennek a partikuláris hatalmi expanziónak az ürügye és hódoltsági területe.

Ez lenne a forgatókönyv a kultúra esetében is a KH víziói szerint. A kulturális/emberi értékek, képességek, gondolatok azonban sokkal mélyebb és áthatóbb „intézmények”, mint amilyeneknek az átalakításához és megszállásához oly igen értenek. Sok mindent lehet csinálni a kultúrával bürokratikusan (hajjaj), de sok mindent nem lehet (háromszoros hajjaj). Ezt Békés is érzi, hosszú, „évtizedes”, küzdelmes csatákra, állóháborúra számít. Javaslatai azonban – igazi fideszeshez méltóan – inkább hatalomszerzési, stratégiai és taktikai jellegűek, praktikusak, formálisak, módszertaniak, annak módozatait részletezik, hogyan kell a „barátoknak” kiszorítani és/vagy figyelmen kívül hagyni az „ellenséget” – és szinte semmilyen tartalmi vonatkozást nem érintenek. Miféle konkrét magyar kulturális, művészeti, irodalmi, népi, szociokulturális, humántudományi stb. hagyományok, művek, irányzatok lennének ennek a mélyreható és szerteágazó váltásnak az alapjai és iránymutatói? (Békés csak politikai témájú műveket olvas, azon belül is a hatalomszerzés foglalkoztatja – a kultúra egyéb területei kevéssé érdeklik.)

Békés régóta tudja, hogy Carl Schmitt büszke lenne Orbán Viktorra, és maga repes a boldogságtól, hogy egy ekkora „Szuverén” udvari költője lehet. A világtörténelmi jelentőségétől ittasult Békés nem gondol bele, hogy a jelenlegi Orbán/Fidesz imágójából és a fideszesség legáltalánosabb, populáris elképzeléseiből mi következik az általa létrehozható kultúrára nézve, milyen lehet ennek a kibontakoztatott változata. Miféle eszmék, miféle kultúra nőhet ki autentikusan és organikusan ebből a magból. A lehető legpragmatikusabban nézve: a Fidesz enyhén szólva nem a kultúra pártja. Az elitje alpárian anyagias bürokrata, a klientúrája szintén. A nem-kliens tömegbázisának kulturális nívója az igazi zombi­apokalipszis. Nyilván becsatornázhat a Fidesz minőségi humán képességeket, eredményeket, de a fő elve attól még ugyanaz marad: amit nem tud becsatornázni, azt pusztítja, sorvasztja, sőt, a becsatornázás is pusztítás, sorvasztás, mint azt a tömegbázisnak tolt primitív háborús propaganda tanúsítja, nemkülönben az elitek/kliensek hízása (és nihilizmusa), valamint a kultúra fogyása (és szétzüllése) közötti összefüggés.

Békés itt belső, öndefiníciós ellentmondással is küzd, mert egyfelől rendes konzervatívként lesajnál minden utópiát, tervezhetőséget, antropológiai optimizmust, bármiféle nagy társadalom-szerveződési fejlődést célzó modell kidolgozását. Másfelől a KH maga éppenséggel valami ilyesmi akar lenni. Ahogy Békés maga is leginkább „forradalmi konzervatív” lenne, vagyis nem a múltra fókuszál, nem konkrét magyar hagyományokhoz akar visszatérni, inkább egy radikálisan új korszak kidolgozására szólít, vagyis amit hirdet, elhajlás a konzervativizmustól. Azért ez mégse komoly: a „forradalmi” itt azt jelenti, hogy kíméletlenül expanzív és egyeduralomra tör. Békés fő mondandója, hogy a megváltó történelmi fordulat, 2010 előtt a konzervatívok mindig túl szétszórtak és szervezetlenek voltak, szemben a „ballibek” globális és mindent átható szervezettségével és kulturális hegemóniájával. Most végre mi arattunk totális győzelmet az ellenségen, nem utolsósorban az ő eszközeikkel, de a mi hegemóniánk sokkal erősebb lesz, mint az övék, mert mi hatékonyabban fogjuk megszállni a kultúrát.

A három alapvető kategória, amely meghatározó a fideszes öndefiníció (és a KH) számára és van kulturális tartalmuk is: (1) „konzervatív”, (2) „magyar” és (3) „keresztény”. Ezek közül a KH az első meghatározásával és ideológiájával foglalkozik részletesebben. Ez az egyetlen a háromból, ami nagyjából „autentikus”, és elvileg is adekvát a Fidesz gyakorlatával. Ez is nagyrészt politikai (vagy szocio/pszichopatológiai), és nem kulturális természetű: mindenekelőtt hisztérikus és ordenáré bal­oldaliság- és liberalizmusellenességet jelent. A másik két fő hivatkozási alap, a „magyar” és a „keresztény” mindegyike inautentikus, farizeus, stratégikus, populista, parasztvakító szólam, hiszen a magyarok és a magyar hagyományok nagyobb részét nem ismeri vagy/és ideológiailag ellenségesnek tekinti, ontológiailag leminősíti, továbbá életfilozófiája és politikai gyakorlata épp az ellentéte a szeretetelvű, világihatalom-ellenes jézusi tanításoknak.

A KH „utópiájában”, az „eljövendő” kulturális hegemóniában a legszigorúbban az illiberális konzervativizmus érvényesül. Ebben semmiféle engedmény és dialógus nem lehetséges. (Szerintem Gömbös Gyula ennél barátságosabb volt az Új Szellemi Front lelkes naiváival [Móricz Zs., Németh L., Szabó L., Illyés Gy., Tamási Á., Féja G., Zilahy L.], pedig abból se lett semmi.) Semmi sem utal arra, hogy ebben a „kulturális forradalomban” bárki bármit is a kultúra felől nézne. Ellenkezőleg, a Fidesztől megszokott módon itt is nyersen politikai-hatalmi expanzióról, ennek formális és informális módszereiről van szó, és egy olyan politikáról, amelynek eszmei és ideológiai hivatkozásai is csupán a párt/vezér teljhatalmát szolgáló stratégiák és taktikák.

Ebből a nihilizmusból nem terem kultúra

– ezt igazolja az összes kelet-európai és közép-ázsiai despotizmus évezredes története. Kultúra csak akkor van, ha tömegek művelik. Ezzel az Orbán-centrikus nihilizmussal (kirekesztő, bunkó magyarkodással, farizeus kereszténykedéssel) nem lehet megnyerni a művész-, tudós-, pedagógus-, értelmiségi és a művelt polgári társadalom nagy részét. Frusztrálni, fásulttá tenni, leépíteni, kiszorítani lehet. Ez derült ki az eddigiekből, a fideszállampárti diktatúra utolsó évtizedéből is. Abból nem lesz kultúra, hogy a kliensek sok pénzt kapnak, akiknek pedig nem tetszik ez az arrogáns nihilizmus, azok semmit.

A negativista öndefinícióból következően Békés hajlik arra, amire Carl Schmitt, Kövér László és Náncsi néni Fidesz-szavazó is, hogy a modernkori (nyugat-)európai kultúra nagyrészt „ballib”: az ellenség biznisze. Ez igencsak leszűkíti a kultúra általuk használható részét. Másfelől az maga a kulturális pusztítás, ha egyetemes klasszikusok tömegét – a többségét – elvileg kirekesztjük a hagyományozás köréből, mivel nem illiberális konzervatívak, sőt kifejezetten nem azok. Amilyen szűkös a fideszesség kulturális tartalma, olyan terebélyes szerepet tölt be benne a másként gondolkodókkal és a kulturális univerzum döntő részével szembeni ignorancia és/vagy ellenségesség parancsa. A 22-es csapdája.

A szerző övéihez beszél. A többiek, polgártársai, magyarok milliói, az arctalan „ballib” pedig… Békés ebbe sem gondol bele, hiszen a háborús kondíció alapfeltétele, hogy az ellenség nem ember, vagy nem olyan értékes ember, mint mi, ezért velük nyugodtan meg lehet, sőt olykor meg kell csinálni, amit velünk nem lehet és nem szabad. Békés csak a hozzá hasonló önjelölt eliteket látja, olvassa, a többi – a lakosság, a normális emberek zöme – számára nonentitás, irányítandó hadtest vagy civil csőcselék. Nincs róla elképzelése, tapasztalata, hogyan reagálhat erre a hatósági és fundamentalista szigorra egy valóságos demokrata/humanista, aki nem privatív hatalommonopolizáló gépezetnek tekinti a politikát, hogyan reagálna a KH-ra (Orbánra, Putyinra, Lukasenkóra, Erdoğanra, Trumpra) Bulgakov, Gombrowicz, Kundera, Ottlik, Danilo Kiš.

17.

Békés világszemléletének magja a szociáldarwinizmus. Akárcsak Orbánnak és a neoliberális kapitalizmusnak, sőt, éppen ezért, valamilyen szinten az emberiség és a magyarok többségét is jellemzi az ebben a nagy (büdös) igazságtalanságban való hit. Ha én Békés volnék, ezen a vonalon indulnék (persze csak taktikailag), egy szélesebb körű és mélyebb „legitimáció” felé. Persze a szocdarw ideológiának, sőt terjedésének lényege, mint ez a KH-ban is látható, hogy sosincs részletesen kifejtve. (Bizonyos helyeken nem is ildomos.) Ehelyett értelemszerűnek, az evolúció Darwin által bizonyított lényegének tekintik azt a pár tudománytalan ideologémát, amit agymosásszerűen ismételgetnek, vagy kimondatlanul előfeltételeznek. Miszerint az élet a lények szüntelen, kíméletlen, egyetemes háborúja a „korlátozott erőforrásokért”. Élethalálharc a túlélésért, nincs pardon és szépelgés, nincs morál és törvény, csak egy: ha te nem nyomod le őt, ő nyom le téged. „Mindenki önző”, vagyis a másik embert/csoportot, annak érdekeit (sőt, a természetet, annak érdekeit) alacsonyabb rendűvé minősíti, figyelmen kívül hagyja, sőt sérti. Másokat lehúzhat, kiszoríthat, támadhat, pusztíthat, egzisztenciálisan függővé tehet, sőt minél ügyesebb ezekben, annál inkább ő lesz a nagy kiválasztott, az evolúció csúcsterméke. A helyzet azonban az – just check it out –, hogy az evolúció nemcsak a komplexitás gyorsuló növekedése, hanem mikro- és makroszinten is egyre mélyülő, sűrűsödő összeszövődési és egymásrautaltsági rendszer, minden organizmus és organizáció, minden egyed, csoport, faj, biom, kultúra, civilizáció, minden természeti és társadalmi alany kölcsönös függésének növekedése, és ma egyre tisztábban látható a globális szintű szerveződések exponenciális dúsulása. A felfoghatatlanul komplex és hihetetlenül csodás földi életet kétségkívül nagy erőkkel pusztítja, immár globális szinten, az idiokrácia és a zombiapokalipszis, redukált egócskák milliárdjai, akiket önbeteljesítő vakhitük, a szocdarw ideológia (az életvakon önző részérdekek kíméletlen, örök, egyetemes háborúja) egyesít és uszít egymás és a természet ellen. A földi bio- és nooszféra fejlődésének globális követelményei ellen. A gondolkodás, a szubjektivitás globális szintre emelkedése ellen. A globális organizáció harmonikus globális organizmussá bonyolódása ellen.

A szocdarw ideológia nemcsak evolúcióelméletileg téves, de a filozófusok, humántudósok és művészek többsége is amondó, hogy semmit nem tudsz magadról, ha nem érdekelnek más életek és más világok, ha nem érdekel az élet és a világ – csak a saját életed és saját világod (és ennek másokra erőltetése). Semmit sem tudsz a saját érdekedről, ha nem figyelsz mások és az egész érdekére.

Farkas Zsolt esszéjének első és második része itt olvasható: