"Orbán rendszere radikálisan ellenségelvű és megosztó"

Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata – Kritikai olvasat  

  • Farkas Zsolt
  • 2022. január 21.

Publicisztika

"Az orbánizmus lényege az orbánizmus: vagy Orbán Viktor és jogállampárti magánhadserege, a Fidesz katonája vagy, zsoldosa, önkéntese, fanatikusa, szolgálója, kliense, rajongója (mintegy 2,5 millió szavazó Mo.-n), vagy ellensége, ellenzője, kritikusa, utálója, megvetője, vádlója vagy (legalább dupla annyi szavazóképes ember Mo.-n)."

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. augusztus 12-i számában jelent meg. Farkas Zsolt irodalomkritikus, irodalomteoretikus és író háromrészes, az Orbán-rezsim intellektuális nihilizmusát bemutató esszéjének második részét közöljük teljes terjedelmében, ezért kezdődik a mostani rögtön a 9. passzussal. A hét folyamán a dolgozat szintén tavaly augusztusban megjelent első részét már közzé tettük - elérhetőségét ezen írás végén jelezzük -, és a dolgozat utolsó fejezete is hamarosan ingyenesen hozzáférhető lesz online felületünkön.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

9.

A Kulturális hadviselés (KH) legkonkrétabb javaslatait, milyennek kell lennie a fideszes kultúraművelésnek, a Tihanyi tézisek c. rész sorolja fel: „1. alkossunk kánont, saját referenciáinkhoz igazodjunk. (… Saját mércét kell teremteni és érvényesíteni, a saját fejünk után menni…) 2. a magunk szótárát és közös enciklopédiánk meghatározásait használjuk, saját fogalmainkkal írjuk le a világot. (…) 3. olvassuk, idézzük és bátorítsuk a másikat, legyünk lojálisak egymáshoz. (…) 4. használjuk meglévő művelődési struktúráinkat. Írjunk és építsünk be minél több művet szellemi hátországunkba. (…) A lojalitás nemcsak erényes és becsületes dolog, hanem már rövid távon is kifizetődő (…) 5. a szellem emberei támogassák a cselekvés embereit.” (298–303) Szóval ez is csak az összeesküvés, az elfogultság, az ideológiai polgárháborús logika kiskátéja, a tárgyszerű és értékelvű diszkusszió megfúrásának útmutatója. Szintén nem újdonság. És szintén igen elvont-formális-taktikai, és igen kevéssé konkrét-tartalmi-kulturális jellegű. Nem tudom, ebből hogyan lesz kultúra. A fejezet így zárul: „Dessewffy Aurél világosan kifejezte értékalapon álló programját, amikor 1841-ben így írt: »igenis ’kormányember’ vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak abban az értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek«. Szavai­nak hitele akkor sem csorbult, érvénye pedig az­óta sem változott.” Ööö… Az lenne az „érték­ala­pon állás”, hogy valaki minden körülmények között „kormányember”? Meglátjuk, miket ír majd Békés a kormányváltás után…

Megny?lt a 26. FeHoVa Nemzetk?zi Ki?ll?t?s a Hungexp?n

 
Miniszterek egy szép vernisszázson élményekkel töltekeznek
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

10.

És miképpen egyugyanazon korszak az 1945–2010 közötti? „[A] kommunizmus–posztkommunizmus közös testének ideológiai gerincoszlopa” a totális sztálini terrorban egyenesedett fel. Majd „[a]z 1953 és 2010 között érvényesülő permanens reformkurzus belső ideológiai magja mindvégig ugyanaz volt. (…) A stratégiai cél e hosszú-hosszú évtizedeken keresztül mindvégig egyértelmű volt: ha valamin változtatni, pontosabban reformálni kell, legyen az akár »kiigazítás«, »mechanizmusreform«, »modellváltás« és »rendszerváltás« vagy »országreform«, azt azért kell kivitelezni, mert a progresszív paradigmának maradnia kell, a fő történelemformáló elitcsoport, azaz az értelmiség és a vele szövetséges technokrácia hatalmi pozíciójával együtt.” (343–344) „Értelmiség” – ezzel a hihetetlenül inadekvát szóval illeti a monolitként és dinasztikusként elgondolt „kommunista-posztkommunista elitet”. Az értelmiség útja a kulturális hatalomhoz c. függelék (306–380) foglalkozik ezzel konkrétan. Egy kis Bourdieu-vel kezdünk, aztán egy kis Gramsci, majd egy kis Foucault – csupa balos értelmiségi, Békés elvi ellenségei, akik azt mondták a Békésnél sokkal balosabb értelmiségieknek, hogy nono, nem vagytok elég balosak – hogy jönnek ezek ide? Hát azt bizonyítandó, hogy „az értelmiségnél” undorítóbb nincs. „Mint [Gramsci] fogalmazott, »szakmáján kívül minden ember kifejt valamilyen értelmiségi tevékenységet«, noha »az újságírók, akik azt tartják magukról, hogy irodalmárok, filozófusok és művészek, magukat tartják az ’igazi’ értelmiségieknek.« Ebből is látszik, hogy az értelmiségi hatalomgyakorlás mélyen antidemokratikus és az elitizmus legvisszataszítóbb formáját valósítja meg.” (309) Az „ebből is látszik” egy következtetést mímel, ám az előző mondat semmilyen módon nem alapozza meg ezt az amúgy is fogalomzavaros általánosítást. Aztán egy Jean Sévillia nevű francia ballibostorozó katolikus konzervatív dörgedelmei jönnek, aki szerint az, hogy Sartre-t mint filozófust, írót stb. a média relevánsnak tartotta politikai ügyekben, olyan abszurdum, mintha egy politikus belgyógyászati műtétet akarna végezni. Aztán. „A Sartre örökébe lépő Bernard-Henri Lévy egyszer a »hatalmát« firtató kérdésre azt mondta: »Nekem nincs hatalmi hálózatom, nekem barátaim vannak.« Ehhez hasonló az ismert városi legenda, amely szerint Kornis Mihály azt vetette oda egy jobboldali újságírónak: »Vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer olyan értelmiségi, akinek a véleményével szemben nem lehet politikát csinálni.«” (311) Mielőtt kiderülne, milyen szempontból hasonló ez a két beszédaktus, rögtön jön Konrád György, TGM stb., demokratikus ellenzék, Lukács, Rákosi, kádergyerekek, -apukák és -feleségek, az ellenséges pártelitek családi, közösségi és pártkapcsolatainak nyomon követése az 1945–2010 közötti permanens „ballib” uralom alatt. Makulátlan MDP–MSZMP–SZDSZ–MSZP-kontinuitás, példák a „versengő reform­klánok azonos progresszív törzshöz való tartozására”. (334) Sok hasonlóan poétikus megfogalmazás, hogy mindenki „jól” értse „az értelmiség” Békés-féle használatát. „Sokszor lehet az a gyanúnk, hogy a baloldal pártjai (MSZMP, MSZP) és a liberális formációk (SZDSZ, DK, Momentum) közötti belső kapcsolat nemzedéki, a két pártcsalád közötti pedig oldalági jellegű.” (372) Mindenképp szóba kerül, hogy Gyurcsány bennfentes haszonélvezője volt a volt KISZ-vagyonok privatizációjának – de jut eszembe! arról nincs, hogy Tiborcz István vej vagy Mészáros Lőrincz szomszéd, vagy a fideszes klientúra hogy s mint van a bennfentességgel és családi-baráti összefonódásokkal. Szó esik arról, hogy a Rákosiban és a Kádárban hogyan osztogatta ki magának a központi elit a legjobb budapesti lakásokat – és egy szó se a Fidesz-elit bámulatos ingatlangyarapodásáról és -machinációiról. (Ez a pszichopata hipokrízis az egész rendszerváltás egyik fő tünete: minden politikai erő természetesnek, „a győztes kapitalizmus” lényegének tartja a privatív önzést, hatalmi aspirációt, eli­tizmust – de ezért jelenti fel minden nap az ellenséget a népnél, a nyilvánosság előtt. Hiába: a nép, a nyilvánosság is szocdarw, „tudja”, hogy „miről szól” „a politika”, „az élet”, a kíméletlen önzésről, és hogy sose volt és sose lesz másképp, és a rendszer vesztesei beletörődtek abba, hogy ők nem voltak „a jó időben a jó helyen”.) A KH szerzője egyetlen dologban különbözik attól, amilyennek az ellenséget látja: ideológiailag. Az ellenség ideológiájának összegzésével zárul a fejezet; nem más, mint Bibó sűrít magába minden rosszat: „a hatalom humanizálásának programjával lépett fel, és összekötötte egymással a moralizáló Gutmensch-attitűdöt, az emberek megváltoztathatóságának elbizakodott antropológiai optimizmusát, a teleologikus történeti haladás hitét, vagy­is a progresszió történetpolitikai paradigmáját, valamint a jogi eszközökkel depolitizálható hatalom kantiánus vágyakozását.” (379)

11.

(Démónia.) Van az az anekdota, hogy Picasso párizsi lakásában megjelenik az SS. Az egyik tiszt szörnyülködve nézi a Guernicát, és kérdi Picassót: „Ezt maga csinálta?”, mire a festő: „Nem, ezt maguk csinálták!”

Kapitalista országokban élő baloldali filozófusoknál régóta fel-felbukkant a gondolat, hogy mi van, ha remek helyzetelemzéseiket és javaslataikat a jobboldali erők tetszésük szerint felhasználják saját rendszerük stabilizálásához és programozásához.

És íme, Békés egy „módszert” vesz át Gramscitól. „Az ellenséget a saját fegyverével győzni le.” „Bátran venni az ellenségtől hatékony ötleteket.” Ez az alapstratégia/taktika egyik legfontosabb jellegzetessége.

És egy mélyebb, kísérteties, ambivalens, paranoid jelenség racionalizációja. Carl Schmitt és Orbán szintén a patologikus változata ezeknek a kísérteties tükörjátékoknak. Nagyon látványosan vannak fixálva politikai ellenségeikre. Olyannyira, hogy a „megszállottság”, a „démónia” a jó kifejezés. Szinte mindent elkövetnek, amivel az ellenséget vádolják. Ami a lényegi dolgokat illeti, nem is jut eszükbe más, mint az ellenség állandóan emlegetett fő bűneit elkövetni. Ha tudatosodik, akkor a „szemet szemért” elv az igazolás. Orbán „a Diktatúra” nagy ellenségeként lépett színre 1989-ben. Ez máig alapvető önmeghatározása, noha csak a szavak szintjén, de következetesen. Cselekedeteiben azonban éppoly következetesen az ellenkezője.

Például a sztálinizmussal való hasonlóságai: személyi kultusszal vegyes egyszemélyi teljhatalom, bölcs vezér szerep. Szigorú, központi vezérlésű bürokratikus pártállami hierarchia. Radikális, a legalsóbb szintekig hatoló káderpolitika. Radikális, kizárólagos központi propaganda. Radikális tulajdonviszony-átrendezés.

(Ez utóbbi persze az egész rendszerváltás, nemcsak Orbán.) Radikálisan ellenségelvű és megosztó. Aki nincs vele, az ellene van. Nem véletlenül kélt a nép ajkán a „Viktátor” elnevezés.

A tulajdonviszonyokat kivéve ugyanezek sorolhatók a fasizmus jellemzéséül, plusz még néhány dolog. Orbán és Békés természetesen közelebb áll a fasizmushoz, amennyiben vad antikommunisták és schmittiánusok. Orbán persze nyíltan aligha hivatkozna Schmittre, de amúgy jól láthatóan a kevés alapvető hatás egyike.

Jó ideje Kádár felé kacsintgat a Vezér. Nem egyszerű ügy, mert a kádárizmus valódi szociáldemokrácia volt, olyan, amilyen(t a helyi erőkkel csinálni lehetett), aminek következtében a magyar történelem legszélesebb néprétegek által támogatott politikai rendszere volt. Ezt a példátlan össznépi legitimációt irigyelte el a Vezér és Békés (ha elismerni nem is fogja). Ha a komcsiknak sikerült ilyen mélyen indoktrinálni a magyarokat, akkor nekik miért ne sikerülne.

12.

(Politikailag.) Azért nem, mert a komcsik ideológiája és gyakorlata a többség uralmát célozta. Orbán gyakorlata a saját uralmát célozza, ideológiája pedig épp annyira zavaros és üres, amennyire gyakorlata lényegét nem vállalhatja teljesen nyíltan. A kádárizmus szociáldemokrata, az orbánizmus szociáldarwinista.

„Illiberális demokrácia” valóban létezett: a kádárizmus. Figyelemre méltó, hogy a KH által leírt (151–152), az emberek, a választók számára érzelmileg a legfontosabb és politikai szimpátiáikat meghatározó tényezőket sorra vevő öt pont – (1) kül- és (2) belbiztonság, (3) gazdasági kiszámíthatóság, biztos munkahelyek, (4) igazságos elosztás, (5) szociális háló, a társadalmi szolidaritás formális és informális intézményei –, mindegyikénél a kádári szocializmus az egyértelmű győztes. Ez valóban végrehajtotta az „aki nincs ellenünk, az velünk van” fordulatát, és mivel az ideológia demokratikus volt, a nagy többség tudott kapcsolódni hozzá, urbánusok és népiek, munkások és parasztok, és így lett a gyakorlat is demokratikus. Ahol pedig nem lett az, az nem a központi ideológia miatt, ellenkezőleg, a helyi despotikus, feudális, antidemokratikus mentalitások és ideológiák miatt. Ez utóbbiakat segítette győzelemre a globális konzervatív-„neoliberális” fordulat a 80-as évektől. A posztsztálini, szociáldemokrata szocializmusra zúdul ma a legsűrűbb hazugságáradat.

És, igen, a szocializmus legkomolyabb fölénye az orbánizmussal szemben az, hogy a kultúrát a legtöbbre becsülte. Sokkal többen művelték, szabadidőben is, hivatásosan is. A művelődés és a műveltség önérték volt. A kultúrá­nak, bizony, döntő politikai befolyása volt.

A rendszerváltás után uralta csak le igazán a terepet a politika, éspedig az anyagiasság, a vadkeleti kapitalista jogállami bűnözés politikája – a kulturális élet és értékeinek folyamatos hátrálásában. A Fidesz mint a tökéletes beteljesítője ennek az anyagias cinizmusnak, végképp nem a kultúra pártja. Akik ezt a politikát csinálják, azoknak sokadlagos jelentőségű (sőt gyakran ellenség) a kultúra. Nem igazán érdekeltek a tömegek minél több szabad­idejében és magasabb kulturális nívójában. Inkább ellenkezőleg.

Orbánt inkább zavarja a kultúra, hiszen az nagyrészt „szoclib”.

Az ő rendszerébe sokkal jobban illenek a bérrabszolga prolik, akik maximum a legalacsonyabb nívójú kultúráig jutnak el, nincs idejük, energiájuk komoly dolgokkal foglalkozni, politikailag semmilyen vizet nem zavarnak, egzisztenciálisan függők, társadalmilag immobilak, manipulálhatók.

Az orbánizmus illiberális, de nem demokrácia. Az alapító és vezér mélyen antidemokrata: mindig is önjelölt elitista volt, politikai cselekvésének első számú motívuma saját hatalmának növelése volt és maradt, és csak ebből a szempontból érdekelte bárki más sorsa. Orbán különlegessége ennek az elvnek színtisztán gyakorlatias, pragmatista, hatékony megvalósításának képessége, a hasonszőrűek fegyelmezett hadseregbe szervezése és totális háborús győzelemre vitele. Ez szigorúan a politikai-jogi hatalom és a közvagyon kisajátításának hatalmas, fáradságos, bürokratikus munkájáról szólt. Szellemi és kulturális értékek nagyon sokadlagos szerepet játszottak ebben. Még a fő ideologémák is a Fidesz-szavazók maximalizálásának praktikus célja alapján választattak ki (amiként az alkotmány vagy a választási törvény is ez alapján íratik át). Az orbánizmus lényege az orbánizmus: vagy Orbán Viktor és jogállampárti magánhadserege, a Fidesz katonája vagy, zsoldosa, önkéntese, fanatikusa, szolgálója, kliense, rajongója (mintegy 2,5 millió szavazó Mo.-n), vagy ellensége, ellenzője, kritikusa, utálója, megvetője, vádlója vagy (legalább dupla annyi szavazóképes ember Mo.-n). Nincs harmadik eset. Orbán politikájának lényege a háborús megosztás, a magyar lakosság szélsőséges polarizációja. Aki nincs vele, az ellene van. A rendszer pedig azért van teljhatalmon, mert a választási törvény a kisebbségi, de szuperegységes Fideszt alkotmányozó istenkirállyá tette, a többségi, de szuperszéttagolt ellenzéket pedig tehetetlen pojácává.

 
Ízletes a kultúrpörkölt (Balog Zoltán és Fazekas Sándor pályájuk csúcsán)
Fotó: hirek.ma

13.

(Kulturálisan.) Mint említettem, a KH szinte semmilyen konkrét, tartalmi utalást nem tartalmaz a folytatandó vagy megteremtendő magyar kulturális hagyományokra nézvést. Formális stratégiákat és taktikákat javasol arra, hogy hogyan kell a fideszeseknek („a konzervatívoknak”) kiszorítani mindenki mást a kultúra különböző területein.

Azt sem szedi össze, hogy ténylegesen mi a fideszesség kulturálisan, eleddig. Amiből következtethetünk arra, milyen is lehet a teljes „győzelem” utáni „hegemón” „konzervatív” kultúra. Nos, igen. Mi lehet a szellemi, filozófiai magja, koncepciója, üzenete, kisugárzása egy mindenekelőtt jogi-bürokratikus pártállami rendszernek, amelynek legfőbb elve a totális hatalomkisajátítás? Mit jelent fideszesnek lenni eszmeileg, amikor ennek első számú tartalma, hogy ha fideszes vagy, kapsz pénzt, állást stb., ha nem, nem? Ha nem fideszes az önkormányzat, nem kap semmit a település: ez a fideszesség. Miféle kultúra tartozik ehhez?

Mi az önálló, pozitív, autentikus eszmei tartalma egy olyan rendszernek, amelynek fő politikai üzenete, hogy miénk a vár, sőt a lekvár is?

A fő kulturális műfajok, termékek, irányvonal: kolbász, pálinka, falusi fesztivál. Ákos. Több most nem jut eszembe. Türkmén–magyar két jó barát.

A fideszes „elit”, klientúra, illetve egyszerű szavazó persze sokféle lehet, de ideológiai kontinuumot képez. És nagy általánosságban szűkös, narcisztikus és kirekesztő a kulturális horizontja, esetleg kulturálatlan vagy kultúra­ellenes. A fideszes stratégia és propaganda kifejezetten az alacsonyabb szellemi és kulturális nívójú emberek elkötelezését célozza. Odafent pedig? Hiába van rajta nyakkendő és használ jogias hangzású mondatokat, nem kommunikál korrekten, mellébeszél, átnéz a partneren, hazudik, elemi kommunikációs, etikai, logikai, polgártársi normákat szeg meg. Ha azt kérdezik tőle, hogyan telik a képviselői fizetéséből heti két magánrepülőútra Eurázsia különböző városaiba, azt feleli, boldog karácsonyt.

A fideszességet tömegkulturálisan jellemző filozófia és ideológia mindenesetre ilyesmi: Erősebb kutya baszik.

Magyar föld, magyar maffia. A komcsik és a libsik magyarellenesek. Migránsokkal akarják elárasztani Magyarországot. Isten-haza-család-gyalázó sátánista terroristák, meg akarják rontani a szűzi, erényes, szent magyar kultúrát. Gyurcsány, Soros takarodj, Orbán a mi Urunk. A ballibek menjenek csak Nyugatra, ha itt nem tetszik, maradjanak is ott. Magyarország a Fideszé, és mindenkinél jobban teljesít mindenben.

Hallod-e, te szelídecske!

Nem kevés ez egy kulturális hegemónia megteremtéséhez?

Nos, valóban: miért csatlakozna a kultúra, a közízlés, a common sense, a józan paraszt ehhez a cinikus alpárisághoz? A tolvajrendszerhez, az ország pártmegszállásához? Az ellenségelvű, polgárháborús mentalitáshoz? A pufogó, inautentikus, felszínes, hamis, primitíven narcisztikus magyarkodáshoz és kereszténykedéshez? Az etikai beszámíthatatlansághoz? Az arrogáns kisebbrendűségi komplexushoz? A gagyi tömegmanipulációhoz? Az ideológiai fundamentalizmushoz, az illiberális „konzervativizmushoz”? A fideszes összeesküvéshez, egyetlen párt/ember hegemóniájához?

Gyertek, művészek, tudósok, tanárok, értelmiségiek, mutassátok meg, milyen ígéretes üdvtörténet, ami ma Mo.-n történik, vagy más pályát kell választanotok? Gyertek, mutassátok meg, hogy az ellenség hogyan próbálja elmismásolni, hogy Magyarország mennyország lett? Gyertek művészek, tudósok, értessétek meg mindenkivel, hogy „a liberális demokrácia korszaka véget ért”? Hogy a baloldal – az esélyegyenlőség elvét vallók, a hatalomnélküliek, kirekesztettek, hátrányos helyzetűek felemelkedését, emancipációját szorgalmazók – mocskos terroristák hada? Gyertek, közgazdászok, mutassátok meg, milyen fontos a tudományotok egy olyan országban, ahol a legnagyobb gazdasági csoda Mészáros Lőrinc szupersuttyó?

14.

„Magyar konzervativizmust csak magyar konzervatívokkal lehet csinálni. Ha tehát Magyarország hagyományainak megvédelmezésére készülnek, akkor a magyar konzervatívoknak elsősorban magyar konzervatívoknak kell lenniük.” (210) Ami a magyar hagyományokat illeti, Békés egyszerűen csak a saját gondolkodásához közel álló mondatokat és szerzőket idézi, és a többitől eltekint. Egyébként bevallottan kevéssé hagyománycentrikus. Valóban kevéssé tekint évszázados távlatokból a magyarság történetére. A távoli múltba egyáltalán nem pillant, történelmi érdeklődése fókuszában a „ballib korszak” áll. Mindenekelőtt jövőbe tekintő és forradalmi konzervatívnak tartja magát. Széchenyit idézi: „Magyarország nem volt, hanem lesz”, „a múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk”. De Békés jövőképe is a ballibellenességre van kihegyezve. Futólag azt is felveti, hogy mit jelent konzervatívnak lenni „egy olyan országban, ahol nincs mit konzerválni” (212), de erről megint csak a „ballib korszak” jut eszébe egyedül a magyar történelemből, amit nem érdemes konzerválni.

Ne feledjük azonban, hogy Széchenyi (Ady, Kosztolányi stb.) alapélménye, hogy el vannak bűvölve a Nyugattól, és roppant szomorúak, hogy Magyarország ilyen posványos minden fronton. Kénytelenek belegondolni, hogy „a” magyar hagyományok mennyiben kultúraellenesek. Mitől van az, hogy a második ezredévben szerte Európában virágzik a kultúra, Mo. pedig egy műveletlen, keleties nomád-rabló eredetű politikai anakronizmus a feudalizmus és a kapitalizmus idején is, ahol a paraszti kultúra is nívósabb és maradandóbb, mint a nemesi. Békés nem gondol bele, hogy a dél- és nyugat-európai kultúra nem egyszerűen csak más, hanem jóval gazdagabb. Mennyiségi és minőségi paraméterek tömege alapján: fejlettebb. Mint Németh László írja: „A nagy irodalmak, a görög, ófrancia, olasz, angol, spanyol, lettek, mint az őserdő, anélkül, hogy abba az akaratnak különös belejátszása lett volna; (…) a mienket csinálták, hogy legyen.” A magyar kultúra a modernizációval (amely nyugatias, másmilyen nincs), a 18. század második felétől kezdve lesz, lassan, a 20. századra gazdag, sokszínű kultúra. Innentől a hagyományok nem kis részben a hagyományok kritikái.

A „konzervativizmus” elsődleges jelentése: a hagyományok folytatója, képviselője – ám a hagyományok, különösen gazdag és virágzó kultúra esetén, túl sokfélék ahhoz, hogy egységes politikai karakterük legyen. „A magyar”, ameddig a történelmi szem ellát, folyamatos interkulturális és interetnikus keveredések eredménye. A konzervativizmus latin eredetű, nyugat-európai közvetítésű szó, ami nélkül nincs miről beszélniük a magyar konzervatívoknak sem. A „konzervativizmus” politikai jelentései azonban (mint Békés búvárlatai is megerősítik) alapvetően antidemokratikus, önjelölt-elitista politikai attitűdöt és ideológiát képviselnek és folytatnak. Szó, mi szó, ez vastagon benne van a magyar politikai hagyományokban, de épp ettől a lúzerség, a kevélység, a korrupció, a kulturális terméketlenség története nem kis részben. A kulturális hagyományok zöme azonban eleve nem politikai természetű (akkor sem, ha mindennek van több-kevesebb politikai relevanciája). És azért a politikai természetű hagyományok is sokfélék.

„A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Emblematikus, hogy a Békés-féle, fidesznyik polgárháborús „konzervativizmus” a két meghatározó 20. századi magyar irodalmi hagyomány, a nyugatos és a népi egyikét sem szereti. Előbbi idegenszívű liberális (vagy balos), utóbbi radikális szocialista (még az is, aki esetleg antiszemita, egészen a 80-as évekig, akkor jön a radikális antiszocializmus minden fronton). Mindkét hagyomány szuperklasszikusai, Ady, vagy Móricz, vagy egyéb klasszikus művek sora a Lúdas Matyitól A falu jegyzőjén és a Noszty fiún át a Puszták népéig annak az „úri”, suttyó és korrupt Mo.-nak a kritikusa, amit a Fidesznek sikerült feltámasztania. Miközben a nagyszerű magyar (de főleg a világ-)irodalmi hagyományok és művek ismerete, közvetítődése a magyarok körében a béka segge alatt van, jelzem, ott, ahol az iskola presztízse és hatékonysága, és a pedagógusok megbecsültsége. Az új kurzusnak nem könnyű „saját” irodalmi klasszikusokra, alternatív kánonra hivatkozni; ami eddig előállt, Wass Albert, Tormay Cécile, Herczeg Ferenc, az a legjobb esetben másodvonalbeli, rosszabb esetben pedig rossz irodalom. Miért nem Esterházy? Minőségi, az egyik legcsillogóbb magyar író, masszív antiszocialista, és sok tekintetben inkább konzervatív, mint liberális… Hát, így nem tudom, hogyan lesz meg a hegemónia…

Sem a magyar, sem a keresztény hagyományokra hivatkozás nem hiteles, sem Békés, sem a Vezér esetében. A kereszténység lényegében nem passzol a politikai „konzervativizmushoz”, és főleg nem ehhez a harcos válfajhoz. Nagyon is újító volt, és lényegileg, legfontosabb tanítása szerint békés. A kereszténység történelmében van ugyan jó pár Orbán, (ál)dogmatikus-bürokratikus hatalmi törekvés és korrupció, ám Jézus, mint tudjuk, gyakorlatilag és elvileg is baloldali, a szegények, kisemmizettek, kirekesztettek, lenézettek, galileaiak, esszénusok szeretik és viszont; a jeruzsálemi központi elit, arisztokrácia, bürokrácia, szadduceusok, farizeusok utálják és viszont.

Jézus azt hirdeti, hogy az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók lesznek, az Orbán/Fidesz-féle államvallás pedig azt, hogy az elsőkből elsők és az utolsókból utolsók lesznek.

Az Újszövetség mindennek a tetejébe még internacionalista is. És ugyan a kereszténység is maszatol, siralomvölgyezik, a világot a Sátán uralma alatt állónak tekinti kétezer évvel „a” „Megváltás” után, de ne feledjük, hogy a kereszthalál-áldozat elvileg megszabadította az emberiséget az eredendő bűntől; az „örömhír” a többi közt azt is jelenti, hogy az antropológiai pesszimizmus többé nem indokolt. (Amúgy a klasszikus, dogmatikus vallásgyakorlást és hitet ma rémisztő anakronizmusnak látom.)

A „konzervatív” ismertetőjegye még, hogy összemossa a baloldalit és a liberálist. Ennyire tagolatlan nézőpontokkal és rezsimjeikkel szemben nem is csoda, ha egy táborban találják magukat. Ám sohasem csak a konzervatívok megtévesztésére játsszák el, hogy különböznek, mint Békés véli. Ami pedig a neoliberalizmust illeti, az minden lényeges definitív jegy szerint durván jobboldali. A globális politikai klíma fordulata 1980 környékén (szociáldemokráciából szociáldarwinizmusba) nem utolsósorban a „neoliberalizmusnak” köszönhető, amelyet nem könnyű megkülönböztetni a „konzervativizmustól”. És lehetetlen lett volna a „posztmodern” fordulat, a klasszikus baloldal eltűnése nélkül. Békés épp annyira zavarja össze ezeket a fogalmakat, amennyire nem értékelvű, hanem ad hominem, egoista-dinasztikus-törzsi-„etnocentrikus” a politikája, ami persze szintén „konzervatív” jegy.

Békés idézetei és definíciós kísérletei is megerősítik, hogy a konzervativizmus nem imaginatív, nem dolgoz ki utópiákat, új eszméket, rendszereket, nem koncepciózus. Inkább esetleges és retrográd, vissza akar térni valamihez, ami eltörlődött, vagy meg akar tartani valamit, amit eltörlés fenyeget. Ezért is oly nehéz a dolga a katonának, aki jövőorientált „forradalmi konzervatív” víziót akarna felvázolni, sőt részletesen kibontani. Különösen, ha ez színmagyar akarna lenni.

Farkas Zsolt esszéjének első része itt olvasható:

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

 

Neked ajánljuk