Próbálom felidézni, hogy hol voltam akkor. Hol lehettem? Hol nem? 2000 őszén kezdtem az egyetemet, de első körben még nem kaptam kollégiumi helyet, úgyhogy nagyjából egy hónapot egy Thököly úti albérletben töltöttem, rögtön a villamos remíz mellett. Nem mondhatnám, hogy szép hely volt, de azt sem, hogy ne lett volna mégis az valamilyen szempontból. Szépen csicseregtek hajnalban a hannoveri villamosok. Vagy ha nem hannoveriek, akkor is. Alighanem ott kellett lennem, abban a második emeleti lakásban, annak is a gangra néző kisszobájában. Viszont ott nem volt tévé, márpedig én emlékszem rá, hogy láttam élőben a gyakorlatot. Akkor mégis hol lehetettem, miért nem bírom felidézni? Kikkel voltam? Nem lehettem egyedül.
2000. szeptember 24-én hajnalban egy olyan sportág döntőjét néztem, ami se előtte, se utána a legkevésbé sem érdekelt. Sőt ami azt illeti, a torna, mint olyan, és azon belül a gyűrű külön is rémséges kínzásnak tűnt inkább, mintsem nemes, már-már művészi mutatványnak. Általános iskolában a felettünk járó osztályból több fiú is gyanús megjegyzéseket tett a gyűrűre, hogy azon bizony mi is hamarosan megszenvedünk majd. Meg hogy náluk volt, akinek rákötözték a kezét, mert nem bírta még csak függeszkedésben sem megtartani magát rajta. A követelmény ugyanakkor, mint mondták, a kézenállás lesz az év végén, és akinek az nem sikerül, azzal bármi rossz megtörténhet utána a szertárban. A szertárban kiosztott kokikról és pofonokról volt már némi fogalmunk, és ahogy ez a tapasztalat a gyűrű képzetével, meg a kézenállással összeolvadt, az enyhén szólva is nyugtalanító volt.
Aztán nem történt semmi mégsem, talán csak elfelejtkezett róla a tornatanárunk, talán felmérte, hogy felesleges próbálkoznia. A bordásfalhoz kötözött gyűrű érintetlen maradt, nem kényszerített senki, hogy a kézen állást gyakoroljuk rajta, és a szertárban sem kaptunk azért külön pofonokat, mert nem sikerült. Már-már el is felejtettem volna, hogy egyáltalán létezik ez a szer, ha nem jön el az a bizonyos nap.
Miért néztem vajon, miért keltem fel miatta hajnalban? Máig sem tudom, és nem is fogom már soha megtudni, ezt így kell elfogadnom, magyarázat nélkül. Azt sem értettem, hogy mi is az valójában, amit látok. Egy hozzáértő a finomságokra figyel, az elemekre külön-külön, az egymásra következő mozdulatok részleteire és az összehangoltságra, a nehézségi szintre. Én egyetlen merőben irracionális eseményt láttam. Hallottam közben, hogy ez egy Szent Péter volt, vagy épp egy lefüggés, tolódás támaszmérlegbe és hasonlók. Mindez nem sokat tett hozzá, sőt, semmit. Egy elemre mégis emlékszem, az ereszkedés keresztfüggésbe megmaradt, azonnal bevésődött valamiért, és a legváratlanabb helyzetekben jutott aztán eszembe a következő néhány évtizedben.
Tehát néztem, hosszú-hosszú ideig néztem ezt a gyakorlatot, mintha órákig tartott volna, holott azt hiszem, alig több, mint egy perc volt az egész. Egyetlen, végtelenül hosszú, tökéletes pillanat. Most már csak erre a pillanatra emlékszem, és magamból is csak annyira, hogy ezt nézem, mondom, már azt sem tudom, hol és kivel.
Azóta egyszer sem néztem gyűrűversenyt, sőt az olimpiákat is legfeljebb megszokásból, egyre távolságtartóbban, egyre hidegebben. Hogy mitől volt ez a pillanat más, nem tudnám megmondani, de más volt, ezt ma is érzem. Sőt ma érzem igazán. Hogy mi történt Csollány Szilveszterrel ezután, kevéssé foglalkoztatott. Talán semennyire sem. Hallottam ugyan történeteket arról, hogy nem megy neki a civil élet, de az ilyesmit mindig gyanakodva kezeltem. A televíziós szerepléseiről lemaradtam, a róla szóló cikkeket a bulvársajtó egészével együtt igyekeztem kerülni.
Aztán jó pár évvel később egy éjjel, egy nem egészen józan társaságban felmerült, hogy menjünk egy bizonyos helyre, mert ott lesz. De ki? Kérdeztem volna, mert nem hallottam, ám a többiek már mentek is, így hát nekem is haladnom kellett velük. Valahonnan a Palotanegyed hátsó fertályából jöttünk, keresztül a Blahán, át az aluljárón, be az Akácfába. Aztán a kocsma nagy kirakatüvegén keresztül kellett nézni, hogy tényleg ott van-e. És ott volt, mondták a többiek, hosszan kellett hunyorognom, mire megértettem, ki. Amolyan látványosság volt alighanem, talán éppen ezért vették fel, ki tudja, ő alighanem tudhatta. A szégyenre is elég jól emlékszem, ahogy nem mondom azt, hogy ne menjünk be, vagy ne ezért, ne ide, ne most.
Az évekkel korábbi tökéletes pillanat párjaként egy ugyancsak hosszú, tökéletlen pillanat is az emlékezetembe ivódott akkor. Vacak csapoltsörök savanyú illata, röhögések, sikkantások, üveghangok, és egy nem evilági keresztfüggés emléke. A kettő egybeért, hosszan gomolygott, és alighanem ezután kell majd leülepednie.
A rideg tény, hogy a Csollány Szilveszter nevű ötvenegy éves férfi hosszú küzdelem után alulmaradt a tüdejét megtámadó vírussal szemben, a maga mozdíthatatlanságában áll végül is előttünk. Hozzátehetünk bármit, nem érünk vele sokat. Olimpiai bajnok volt, de ez önmagában mit jelent ma akármelyikünknek is, jelent még valamit? Jelentett-e valójában valamikor is? Egyszerre lesz tőle több és kevesebb az ember, illetve valami más, nem önmaga, egy szerep, egy cím, egy eleven, esendő szobor. Úgy tudni, megvoltak a maga hibái és erényei, hozott jó döntéseket olykor, máskor meg rosszakat, igyekezett úgy élni, ahogy szeretett volna, vagy ahogy épp sikerült. Minderre nem látunk, mert nem láthatunk rá jól, és nem is kell rálátnunk valójában. A legutóbb azt olvashattuk túl sokszor is róla, hogy vírustagadó volt és oltásszkeptikus. De egy oltásszkeptikus halála épp olyan veszteség, mint bárki másé, ha ezt nem tudjuk így érezni, akkor a vírus a mi bensőnket is alighanem alaposan lepusztította már. És félő, hogy valóban ez a helyzet.
Miután halálának a híre eljutott hozzám, én is, ahogy gyaníthatóan sok ezren még, újranéztem a Sydney-i gyakorlatot. Nem volt szükség rá, mert elég pontosan emlékeztem mindenre. Tökéletes pillant volt, kétségtelenül. Hogy milyen árat fizetett érte, és hogy az megérte-e, csak ő tudhatta, vagy a leginkább ő sem. Általában azok a történetek a legerősebbek az életben, amelyeknek nincs egyértelmű tanulságuk.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
