A tökéletes pillanat - Csollány Szilveszter halálára

Publicisztika

"A rideg tény, hogy a Csollány Szilveszter nevű ötvenegy éves férfi hosszú küzdelem után alulmaradt a tüdejét megtámadó vírussal szemben, a maga mozdíthatatlanságában áll végül is előttünk."

Próbálom felidézni, hogy hol voltam akkor. Hol lehettem? Hol nem? 2000 őszén kezdtem az egyetemet, de első körben még nem kaptam kollégiumi helyet, úgyhogy nagyjából egy hónapot egy Thököly úti albérletben töltöttem, rögtön a villamos remíz mellett. Nem mondhatnám, hogy szép hely volt, de azt sem, hogy ne lett volna mégis az valamilyen szempontból. Szépen csicseregtek hajnalban a hannoveri villamosok. Vagy ha nem hannoveriek, akkor is. Alighanem ott kellett lennem, abban a második emeleti lakásban, annak is a gangra néző kisszobájában. Viszont ott nem volt tévé, márpedig én emlékszem rá, hogy láttam élőben a gyakorlatot. Akkor mégis hol lehetettem, miért nem bírom felidézni? Kikkel voltam? Nem lehettem egyedül.

2000. szeptember 24-én hajnalban egy olyan sportág döntőjét néztem, ami se előtte, se utána a legkevésbé sem érdekelt. Sőt ami azt illeti, a torna, mint olyan, és azon belül a gyűrű külön is rémséges kínzásnak tűnt inkább, mintsem nemes, már-már művészi mutatványnak. Általános iskolában a felettünk járó osztályból több fiú is gyanús megjegyzéseket tett a gyűrűre, hogy azon bizony mi is hamarosan megszenvedünk majd. Meg hogy náluk volt, akinek rákötözték a kezét, mert nem bírta még csak függeszkedésben sem megtartani magát rajta. A követelmény ugyanakkor, mint mondták, a kézenállás lesz az év végén, és akinek az nem sikerül, azzal bármi rossz megtörténhet utána a szertárban. A szertárban kiosztott kokikról és pofonokról volt már némi fogalmunk, és ahogy ez a tapasztalat a gyűrű képzetével, meg a kézenállással összeolvadt, az enyhén szólva is nyugtalanító volt.

Aztán nem történt semmi mégsem, talán csak elfelejtkezett róla a tornatanárunk, talán felmérte, hogy felesleges próbálkoznia. A bordásfalhoz kötözött gyűrű érintetlen maradt, nem kényszerített senki, hogy a kézen állást gyakoroljuk rajta, és a szertárban sem kaptunk azért külön pofonokat, mert nem sikerült. Már-már el is felejtettem volna, hogy egyáltalán létezik ez a szer, ha nem jön el az a bizonyos nap.

Miért néztem vajon, miért keltem fel miatta hajnalban? Máig sem tudom, és nem is fogom már soha megtudni, ezt így kell elfogadnom, magyarázat nélkül. Azt sem értettem, hogy mi is az valójában, amit látok. Egy hozzáértő a finomságokra figyel, az elemekre külön-külön, az egymásra következő mozdulatok részleteire és az összehangoltságra, a nehézségi szintre. Én egyetlen merőben irracionális eseményt láttam. Hallottam közben, hogy ez egy Szent Péter volt, vagy épp egy lefüggés, tolódás támaszmérlegbe és hasonlók. Mindez nem sokat tett hozzá, sőt, semmit. Egy elemre mégis emlékszem, az ereszkedés keresztfüggésbe megmaradt, azonnal bevésődött valamiért, és a legváratlanabb helyzetekben jutott aztán eszembe a következő néhány évtizedben.

Tehát néztem, hosszú-hosszú ideig néztem ezt a gyakorlatot, mintha órákig tartott volna, holott azt hiszem, alig több, mint egy perc volt az egész. Egyetlen, végtelenül hosszú, tökéletes pillanat. Most már csak erre a pillanatra emlékszem, és magamból is csak annyira, hogy ezt nézem, mondom, már azt sem tudom, hol és kivel.

 

Azóta egyszer sem néztem gyűrűversenyt, sőt az olimpiákat is legfeljebb megszokásból, egyre távolságtartóbban, egyre hidegebben. Hogy mitől volt ez a pillanat más, nem tudnám megmondani, de más volt, ezt ma is érzem. Sőt ma érzem igazán. Hogy mi történt Csollány Szilveszterrel ezután, kevéssé foglalkoztatott. Talán semennyire sem. Hallottam ugyan történeteket arról, hogy nem megy neki a civil élet, de az ilyesmit mindig gyanakodva kezeltem. A televíziós szerepléseiről lemaradtam, a róla szóló cikkeket a bulvársajtó egészével együtt igyekeztem kerülni.

Aztán jó pár évvel később egy éjjel, egy nem egészen józan társaságban felmerült, hogy menjünk egy bizonyos helyre, mert ott lesz. De ki? Kérdeztem volna, mert nem hallottam, ám a többiek már mentek is, így hát nekem is haladnom kellett velük. Valahonnan a Palotanegyed hátsó fertályából jöttünk, keresztül a Blahán, át az aluljárón, be az Akácfába. Aztán a kocsma nagy kirakatüvegén keresztül kellett nézni, hogy tényleg ott van-e. És ott volt, mondták a többiek, hosszan kellett hunyorognom, mire megértettem, ki. Amolyan látványosság volt alighanem, talán éppen ezért vették fel, ki tudja, ő alighanem tudhatta. A szégyenre is elég jól emlékszem, ahogy nem mondom azt, hogy ne menjünk be, vagy ne ezért, ne ide, ne most.

Az évekkel korábbi tökéletes pillanat párjaként egy ugyancsak hosszú, tökéletlen pillanat is az emlékezetembe ivódott akkor. Vacak csapoltsörök savanyú illata, röhögések, sikkantások, üveghangok, és egy nem evilági keresztfüggés emléke. A kettő egybeért, hosszan gomolygott, és alighanem ezután kell majd leülepednie.

A rideg tény, hogy a Csollány Szilveszter nevű ötvenegy éves férfi hosszú küzdelem után alulmaradt a tüdejét megtámadó vírussal szemben, a maga mozdíthatatlanságában áll végül is előttünk. Hozzátehetünk bármit, nem érünk vele sokat. Olimpiai bajnok volt, de ez önmagában mit jelent ma akármelyikünknek is, jelent még valamit? Jelentett-e valójában valamikor is? Egyszerre lesz tőle több és kevesebb az ember, illetve valami más, nem önmaga, egy szerep, egy cím, egy eleven, esendő szobor. Úgy tudni, megvoltak a maga hibái és erényei, hozott jó döntéseket olykor, máskor meg rosszakat, igyekezett úgy élni, ahogy szeretett volna, vagy ahogy épp sikerült. Minderre nem látunk, mert nem láthatunk rá jól, és nem is kell rálátnunk valójában. A legutóbb azt olvashattuk túl sokszor is róla, hogy vírustagadó volt és oltásszkeptikus. De egy oltásszkeptikus halála épp olyan veszteség, mint bárki másé, ha ezt nem tudjuk így érezni, akkor a vírus a mi bensőnket is alighanem alaposan lepusztította már. És félő, hogy valóban ez a helyzet.

Miután halálának a híre eljutott hozzám, én is, ahogy gyaníthatóan sok ezren még, újranéztem a Sydney-i gyakorlatot. Nem volt szükség rá, mert elég pontosan emlékeztem mindenre. Tökéletes pillant volt, kétségtelenül. Hogy milyen árat fizetett érte, és hogy az megérte-e, csak ő tudhatta, vagy a leginkább ő sem. Általában azok a történetek a legerősebbek az életben, amelyeknek nincs egyértelmű tanulságuk. 

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezedigitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.