A tökéletes pillanat - Csollány Szilveszter halálára

Publicisztika

"A rideg tény, hogy a Csollány Szilveszter nevű ötvenegy éves férfi hosszú küzdelem után alulmaradt a tüdejét megtámadó vírussal szemben, a maga mozdíthatatlanságában áll végül is előttünk."

Próbálom felidézni, hogy hol voltam akkor. Hol lehettem? Hol nem? 2000 őszén kezdtem az egyetemet, de első körben még nem kaptam kollégiumi helyet, úgyhogy nagyjából egy hónapot egy Thököly úti albérletben töltöttem, rögtön a villamos remíz mellett. Nem mondhatnám, hogy szép hely volt, de azt sem, hogy ne lett volna mégis az valamilyen szempontból. Szépen csicseregtek hajnalban a hannoveri villamosok. Vagy ha nem hannoveriek, akkor is. Alighanem ott kellett lennem, abban a második emeleti lakásban, annak is a gangra néző kisszobájában. Viszont ott nem volt tévé, márpedig én emlékszem rá, hogy láttam élőben a gyakorlatot. Akkor mégis hol lehetettem, miért nem bírom felidézni? Kikkel voltam? Nem lehettem egyedül.

2000. szeptember 24-én hajnalban egy olyan sportág döntőjét néztem, ami se előtte, se utána a legkevésbé sem érdekelt. Sőt ami azt illeti, a torna, mint olyan, és azon belül a gyűrű külön is rémséges kínzásnak tűnt inkább, mintsem nemes, már-már művészi mutatványnak. Általános iskolában a felettünk járó osztályból több fiú is gyanús megjegyzéseket tett a gyűrűre, hogy azon bizony mi is hamarosan megszenvedünk majd. Meg hogy náluk volt, akinek rákötözték a kezét, mert nem bírta még csak függeszkedésben sem megtartani magát rajta. A követelmény ugyanakkor, mint mondták, a kézenállás lesz az év végén, és akinek az nem sikerül, azzal bármi rossz megtörténhet utána a szertárban. A szertárban kiosztott kokikról és pofonokról volt már némi fogalmunk, és ahogy ez a tapasztalat a gyűrű képzetével, meg a kézenállással összeolvadt, az enyhén szólva is nyugtalanító volt.

Aztán nem történt semmi mégsem, talán csak elfelejtkezett róla a tornatanárunk, talán felmérte, hogy felesleges próbálkoznia. A bordásfalhoz kötözött gyűrű érintetlen maradt, nem kényszerített senki, hogy a kézen állást gyakoroljuk rajta, és a szertárban sem kaptunk azért külön pofonokat, mert nem sikerült. Már-már el is felejtettem volna, hogy egyáltalán létezik ez a szer, ha nem jön el az a bizonyos nap.

Miért néztem vajon, miért keltem fel miatta hajnalban? Máig sem tudom, és nem is fogom már soha megtudni, ezt így kell elfogadnom, magyarázat nélkül. Azt sem értettem, hogy mi is az valójában, amit látok. Egy hozzáértő a finomságokra figyel, az elemekre külön-külön, az egymásra következő mozdulatok részleteire és az összehangoltságra, a nehézségi szintre. Én egyetlen merőben irracionális eseményt láttam. Hallottam közben, hogy ez egy Szent Péter volt, vagy épp egy lefüggés, tolódás támaszmérlegbe és hasonlók. Mindez nem sokat tett hozzá, sőt, semmit. Egy elemre mégis emlékszem, az ereszkedés keresztfüggésbe megmaradt, azonnal bevésődött valamiért, és a legváratlanabb helyzetekben jutott aztán eszembe a következő néhány évtizedben.

Tehát néztem, hosszú-hosszú ideig néztem ezt a gyakorlatot, mintha órákig tartott volna, holott azt hiszem, alig több, mint egy perc volt az egész. Egyetlen, végtelenül hosszú, tökéletes pillanat. Most már csak erre a pillanatra emlékszem, és magamból is csak annyira, hogy ezt nézem, mondom, már azt sem tudom, hol és kivel.

 

Azóta egyszer sem néztem gyűrűversenyt, sőt az olimpiákat is legfeljebb megszokásból, egyre távolságtartóbban, egyre hidegebben. Hogy mitől volt ez a pillanat más, nem tudnám megmondani, de más volt, ezt ma is érzem. Sőt ma érzem igazán. Hogy mi történt Csollány Szilveszterrel ezután, kevéssé foglalkoztatott. Talán semennyire sem. Hallottam ugyan történeteket arról, hogy nem megy neki a civil élet, de az ilyesmit mindig gyanakodva kezeltem. A televíziós szerepléseiről lemaradtam, a róla szóló cikkeket a bulvársajtó egészével együtt igyekeztem kerülni.

Aztán jó pár évvel később egy éjjel, egy nem egészen józan társaságban felmerült, hogy menjünk egy bizonyos helyre, mert ott lesz. De ki? Kérdeztem volna, mert nem hallottam, ám a többiek már mentek is, így hát nekem is haladnom kellett velük. Valahonnan a Palotanegyed hátsó fertályából jöttünk, keresztül a Blahán, át az aluljárón, be az Akácfába. Aztán a kocsma nagy kirakatüvegén keresztül kellett nézni, hogy tényleg ott van-e. És ott volt, mondták a többiek, hosszan kellett hunyorognom, mire megértettem, ki. Amolyan látványosság volt alighanem, talán éppen ezért vették fel, ki tudja, ő alighanem tudhatta. A szégyenre is elég jól emlékszem, ahogy nem mondom azt, hogy ne menjünk be, vagy ne ezért, ne ide, ne most.

Az évekkel korábbi tökéletes pillanat párjaként egy ugyancsak hosszú, tökéletlen pillanat is az emlékezetembe ivódott akkor. Vacak csapoltsörök savanyú illata, röhögések, sikkantások, üveghangok, és egy nem evilági keresztfüggés emléke. A kettő egybeért, hosszan gomolygott, és alighanem ezután kell majd leülepednie.

A rideg tény, hogy a Csollány Szilveszter nevű ötvenegy éves férfi hosszú küzdelem után alulmaradt a tüdejét megtámadó vírussal szemben, a maga mozdíthatatlanságában áll végül is előttünk. Hozzátehetünk bármit, nem érünk vele sokat. Olimpiai bajnok volt, de ez önmagában mit jelent ma akármelyikünknek is, jelent még valamit? Jelentett-e valójában valamikor is? Egyszerre lesz tőle több és kevesebb az ember, illetve valami más, nem önmaga, egy szerep, egy cím, egy eleven, esendő szobor. Úgy tudni, megvoltak a maga hibái és erényei, hozott jó döntéseket olykor, máskor meg rosszakat, igyekezett úgy élni, ahogy szeretett volna, vagy ahogy épp sikerült. Minderre nem látunk, mert nem láthatunk rá jól, és nem is kell rálátnunk valójában. A legutóbb azt olvashattuk túl sokszor is róla, hogy vírustagadó volt és oltásszkeptikus. De egy oltásszkeptikus halála épp olyan veszteség, mint bárki másé, ha ezt nem tudjuk így érezni, akkor a vírus a mi bensőnket is alighanem alaposan lepusztította már. És félő, hogy valóban ez a helyzet.

Miután halálának a híre eljutott hozzám, én is, ahogy gyaníthatóan sok ezren még, újranéztem a Sydney-i gyakorlatot. Nem volt szükség rá, mert elég pontosan emlékeztem mindenre. Tökéletes pillant volt, kétségtelenül. Hogy milyen árat fizetett érte, és hogy az megérte-e, csak ő tudhatta, vagy a leginkább ő sem. Általában azok a történetek a legerősebbek az életben, amelyeknek nincs egyértelmű tanulságuk. 

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezedigitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.