A tökéletes pillanat - Csollány Szilveszter halálára

Publicisztika

"A rideg tény, hogy a Csollány Szilveszter nevű ötvenegy éves férfi hosszú küzdelem után alulmaradt a tüdejét megtámadó vírussal szemben, a maga mozdíthatatlanságában áll végül is előttünk."

Próbálom felidézni, hogy hol voltam akkor. Hol lehettem? Hol nem? 2000 őszén kezdtem az egyetemet, de első körben még nem kaptam kollégiumi helyet, úgyhogy nagyjából egy hónapot egy Thököly úti albérletben töltöttem, rögtön a villamos remíz mellett. Nem mondhatnám, hogy szép hely volt, de azt sem, hogy ne lett volna mégis az valamilyen szempontból. Szépen csicseregtek hajnalban a hannoveri villamosok. Vagy ha nem hannoveriek, akkor is. Alighanem ott kellett lennem, abban a második emeleti lakásban, annak is a gangra néző kisszobájában. Viszont ott nem volt tévé, márpedig én emlékszem rá, hogy láttam élőben a gyakorlatot. Akkor mégis hol lehetettem, miért nem bírom felidézni? Kikkel voltam? Nem lehettem egyedül.

2000. szeptember 24-én hajnalban egy olyan sportág döntőjét néztem, ami se előtte, se utána a legkevésbé sem érdekelt. Sőt ami azt illeti, a torna, mint olyan, és azon belül a gyűrű külön is rémséges kínzásnak tűnt inkább, mintsem nemes, már-már művészi mutatványnak. Általános iskolában a felettünk járó osztályból több fiú is gyanús megjegyzéseket tett a gyűrűre, hogy azon bizony mi is hamarosan megszenvedünk majd. Meg hogy náluk volt, akinek rákötözték a kezét, mert nem bírta még csak függeszkedésben sem megtartani magát rajta. A követelmény ugyanakkor, mint mondták, a kézenállás lesz az év végén, és akinek az nem sikerül, azzal bármi rossz megtörténhet utána a szertárban. A szertárban kiosztott kokikról és pofonokról volt már némi fogalmunk, és ahogy ez a tapasztalat a gyűrű képzetével, meg a kézenállással összeolvadt, az enyhén szólva is nyugtalanító volt.

Aztán nem történt semmi mégsem, talán csak elfelejtkezett róla a tornatanárunk, talán felmérte, hogy felesleges próbálkoznia. A bordásfalhoz kötözött gyűrű érintetlen maradt, nem kényszerített senki, hogy a kézen állást gyakoroljuk rajta, és a szertárban sem kaptunk azért külön pofonokat, mert nem sikerült. Már-már el is felejtettem volna, hogy egyáltalán létezik ez a szer, ha nem jön el az a bizonyos nap.

Miért néztem vajon, miért keltem fel miatta hajnalban? Máig sem tudom, és nem is fogom már soha megtudni, ezt így kell elfogadnom, magyarázat nélkül. Azt sem értettem, hogy mi is az valójában, amit látok. Egy hozzáértő a finomságokra figyel, az elemekre külön-külön, az egymásra következő mozdulatok részleteire és az összehangoltságra, a nehézségi szintre. Én egyetlen merőben irracionális eseményt láttam. Hallottam közben, hogy ez egy Szent Péter volt, vagy épp egy lefüggés, tolódás támaszmérlegbe és hasonlók. Mindez nem sokat tett hozzá, sőt, semmit. Egy elemre mégis emlékszem, az ereszkedés keresztfüggésbe megmaradt, azonnal bevésődött valamiért, és a legváratlanabb helyzetekben jutott aztán eszembe a következő néhány évtizedben.

Tehát néztem, hosszú-hosszú ideig néztem ezt a gyakorlatot, mintha órákig tartott volna, holott azt hiszem, alig több, mint egy perc volt az egész. Egyetlen, végtelenül hosszú, tökéletes pillanat. Most már csak erre a pillanatra emlékszem, és magamból is csak annyira, hogy ezt nézem, mondom, már azt sem tudom, hol és kivel.

 

Azóta egyszer sem néztem gyűrűversenyt, sőt az olimpiákat is legfeljebb megszokásból, egyre távolságtartóbban, egyre hidegebben. Hogy mitől volt ez a pillanat más, nem tudnám megmondani, de más volt, ezt ma is érzem. Sőt ma érzem igazán. Hogy mi történt Csollány Szilveszterrel ezután, kevéssé foglalkoztatott. Talán semennyire sem. Hallottam ugyan történeteket arról, hogy nem megy neki a civil élet, de az ilyesmit mindig gyanakodva kezeltem. A televíziós szerepléseiről lemaradtam, a róla szóló cikkeket a bulvársajtó egészével együtt igyekeztem kerülni.

Aztán jó pár évvel később egy éjjel, egy nem egészen józan társaságban felmerült, hogy menjünk egy bizonyos helyre, mert ott lesz. De ki? Kérdeztem volna, mert nem hallottam, ám a többiek már mentek is, így hát nekem is haladnom kellett velük. Valahonnan a Palotanegyed hátsó fertályából jöttünk, keresztül a Blahán, át az aluljárón, be az Akácfába. Aztán a kocsma nagy kirakatüvegén keresztül kellett nézni, hogy tényleg ott van-e. És ott volt, mondták a többiek, hosszan kellett hunyorognom, mire megértettem, ki. Amolyan látványosság volt alighanem, talán éppen ezért vették fel, ki tudja, ő alighanem tudhatta. A szégyenre is elég jól emlékszem, ahogy nem mondom azt, hogy ne menjünk be, vagy ne ezért, ne ide, ne most.

Az évekkel korábbi tökéletes pillanat párjaként egy ugyancsak hosszú, tökéletlen pillanat is az emlékezetembe ivódott akkor. Vacak csapoltsörök savanyú illata, röhögések, sikkantások, üveghangok, és egy nem evilági keresztfüggés emléke. A kettő egybeért, hosszan gomolygott, és alighanem ezután kell majd leülepednie.

A rideg tény, hogy a Csollány Szilveszter nevű ötvenegy éves férfi hosszú küzdelem után alulmaradt a tüdejét megtámadó vírussal szemben, a maga mozdíthatatlanságában áll végül is előttünk. Hozzátehetünk bármit, nem érünk vele sokat. Olimpiai bajnok volt, de ez önmagában mit jelent ma akármelyikünknek is, jelent még valamit? Jelentett-e valójában valamikor is? Egyszerre lesz tőle több és kevesebb az ember, illetve valami más, nem önmaga, egy szerep, egy cím, egy eleven, esendő szobor. Úgy tudni, megvoltak a maga hibái és erényei, hozott jó döntéseket olykor, máskor meg rosszakat, igyekezett úgy élni, ahogy szeretett volna, vagy ahogy épp sikerült. Minderre nem látunk, mert nem láthatunk rá jól, és nem is kell rálátnunk valójában. A legutóbb azt olvashattuk túl sokszor is róla, hogy vírustagadó volt és oltásszkeptikus. De egy oltásszkeptikus halála épp olyan veszteség, mint bárki másé, ha ezt nem tudjuk így érezni, akkor a vírus a mi bensőnket is alighanem alaposan lepusztította már. És félő, hogy valóban ez a helyzet.

Miután halálának a híre eljutott hozzám, én is, ahogy gyaníthatóan sok ezren még, újranéztem a Sydney-i gyakorlatot. Nem volt szükség rá, mert elég pontosan emlékeztem mindenre. Tökéletes pillant volt, kétségtelenül. Hogy milyen árat fizetett érte, és hogy az megérte-e, csak ő tudhatta, vagy a leginkább ő sem. Általában azok a történetek a legerősebbek az életben, amelyeknek nincs egyértelmű tanulságuk. 

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezedigitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.