"Gondolkodása nagyon közel áll Orbánéhoz"

Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata – Kritikai olvasat  

  • Farkas Zsolt
  • 2022. január 19.

Publicisztika

Hogyan kell fideszesíteni a kultúrát? Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója nagyszabású programjavaslatát elemezte Farkas Zsolt irodalomkritikus.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. augusztus 5-i számában jelent meg. Ahogy alább olvasható, egy háromrészes esszé első részét közöljük teljes terjedelmében. A hét folyamán a dolgozat tavaly augusztusi lapszámainkban megjelent folytatásait is ingyenesen hozzáférhetővé tesszük online felületünkön.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Közlemény

Ezúttal a Narancsban szokatlanul hosszú írást teszünk közzé, sőt, még annál is hosszabbat, minthogy ez Farkas Zsolt irodalomkritikus, irodalomteoretikus és író nagyszabású esszéjének csak az első része. Jól meggondoltuk a dolgot: ilyen lélegzetű dolgozatot az Orbán-rezsim szellemi ürességéről még egyet sem forgattunk. A jövő héten jön a folytatás: olvassák el ezt is és a következőt is mindenképp!

A szerk.

1.

A Kulturális hadviselés (Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020, a továbbiakban: KH) hosszú távú politikai program- és stratégiajavaslat a „NER” (Orbán-Fidesz) számára, hogyan kell a magyar közintézményrendszer totális bürokratikus fideszesítését betetőzni a kultúra és az oktatás minden résztvevője, és végső soron mindenki gondolkodásának fideszesítésével.

Nomen non est omen 1. Ahogy Hunfalvi Pál lett a legádázabb hun–magyar rokonságellenes és Németh László a legvadabb németellenes, úgy lett Békés Márton a legelszántabb háborús erő. A KH mintegy harcászati és hadtudományi értekezés is. „A kulturális hadviselés fő támadó eszköze a tüzérség, a védelem gerincét pedig a mélységében tagolt lövészárokrendszer adja.” (110) Ez nem kiragadott példa, és nem költői metaforika, hanem az alapvető módszer, stílus és filozófia. Minden harc, és minden fegyver. „A kultúra házának emeleteit szívós közelharccal veszik be.” (8) „A könyv fegyver, olvasni haditett.” (285) A Szent Háború nélkülözhetetlen eleme „a nyelv fegyvere”, „a nyelvpolitika fegyvertára” (144) stb. A magyar kultúra, a magyarság gondolkodásának totális megszállását hadicselekmények, háborús stratégiák, csatataktikák illusztrálják.

Nomen non est omen 2. A mű címében és alcímében a „hadviselés” és a „hatalom elmélete és gyakorlata” ugyan stimmel, de a „kulturális” nem.

A KH szerzőjét nem igazán érdekli a kultúra. A politikai hatalomszerzés érdekli.

A mű sokszor ismételt alaptétele, hogy a kultúra a legnagyobb hatalom, az istenkirály. E felismerésért dicséret illeti. („Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Schmidt Máriának a könyv megszületéséhez nyújtott felbecsülhetetlen szellemi segítségéért. A gondolat, amely szerint a legfontosabb a kultúra, tőle származik.” 393) De a műből nem derül ki, mit tudhat ez a kultúra, mitől ekkora szám. „A kultúra” egy tagolatlan massza, egy absztraktum a műben. A szerzőnek eszében sincs a végtelen gazdagságú kulturális univerzum bármely szegmentumából rápillantani a világra. A konkrét kulturális értékek csupán arctalan mellékszereplők manipulálandó tömege, háborúba küldendő harcosok, fegyverek; Kultúra egy megszállandó ország.

2.

(Orbán és Békés, „rendszer” és „korszak”.) Orbán Viktornak a jelenlegi kormányzati ciklus elején (2018. május 10.) mondott elvi programadó parlamenti beszédének két részletét emelném ki: „Kormányom a kétharmados alkotmányos többség alapján áll, de mindig a háromharmadot szolgálja majd.” „Majd”! Vagyis eddig nem, innentől fogva viszont „mindig”. Ez komoly fordulatot sejtetett. A jelenlegi kormányzati ciklus harmadik évében kijelenthetjük, semmilyen fordulat nem történt, Orbán és kormánya továbbra is csak a Fidesz további térnyerését, hatalomnövelését, radikális káderpolitikai tisztogatását és kliensrendszer-építését szolgálja, és minden eszközzel szorítja ki a kritikusait és ellenzőit. (És ne feledjük, a szavazók/magyarok minimum kétharmada Fidesz-ellenes.) Például a kultúra alapintézményeiben: korábban megvolt az iskolák KLIKesítése, bürokratikus átrendezése, fideszesítése, most folytatódik az Akadémia és az egyetemek megszállásával. De valamit mégis akarhatott a Kormányfő/Szövegíró ezzel a „háromharmad szolgálata” mondattal. Vö. a másik részlet: „minél sikeresebbek vagyunk mi, annál dühödtebbek a kritikusaink. Ezeket a szellemi természetű vitákat nem lehetett, és a jövőben sem lehet elkerülni. Akkor sem, ha van, aki ezt inkább ballasztnak, a gyakorlatias politikai sikerek elfogadtatását nehezítő akadálynak látja. Tisztelt Ház! Titokban nem lehet megújítani egy egész nemzetet. Fölfogásom szerint az eddigi sikerekhez hozzájárult, hogy nyíltan kimondtuk, a liberális demokrácia korszaka véget ért.” Egyrészt tehát „szellemi természetű vitákkal” számol, és inti övéit, hogy ezt hiába érzik „ballasztnak”, „[n]em lehet elkerülni”. Másrészt szerinte nyíltan kell képviselni az illiberális elveket, ez a siker titka. Igencsak kétséges persze, lehetségesek-e „szellemi természetű viták” a kritikusokkal, a Fidesz-ellenesekkel, akik többnyire liberálisak vagy baloldaliak – azon az alapon, hogy a teljhatalmon levő kijelenti, hogy „a liberális demokrácia korszaka véget ért”. És a szociáldemokrácia (az általános jólét és esélyegyenlőség rendszere) már szóba se jön („szóba se jöhet Skandinávia-a”): a fidesznyikek (és egyéb jobbosok) a „baloldallal” szemben azonnal pufajkásokká lényegülnek át; arról nekik csak a sztálini terror jut eszükbe, ez a szélsőjobboldali fordulat az általános esélyegyenlőséget célzó és mindenféle despotizmus ellen küzdő baloldaliság hosszú, sokféle és az egész újkort mélyen meghatározó történetében.

Akármilyen zavaros és homályos is a fenti idézetek gyakorlati értelmezhetősége, úgy vélem, nagyjából arra vonatkoznak, amire a KH: a kultúra megszállására, az értelmiség fideszesítésére. Ezt jelenti az „egész nemzet” „illiberális”, „konzervatív” „megújítása”. Az Orbán-rendszer a tízes években mindent letarolt jogi-bürokratikus-politikai-gazdasági-hatalmi vonalon, ideje volt hát, hogy a harmadik „kétharmados alkotmányos többségű” ciklusukra észrevegyék, mennyire masszívan nem fideszesedik a kultúra és az értelmiség jelentős része, ami bizony, igaza van Gramscinak és Schmidt Máriának, nem elhanyagolható tényező hatalmi szempontból sem.

Ebbe remekül passzol Békés programja. Gondolkodása nagyon közel áll Orbánéhoz. (Ez a fideszesség definitív jegye.)

Békés a Fejedelem önjelölt Machiavellije. A Vezér önjelölt Carl Schmittje.

„A Kádár-rendszer leginkább az 1945 és 1956 közé eső rendszerekkel együtt értelmezhető, azokkal társulva és kihatásában 2010-ig meghosszabbítva nevezhető egy korszak szerves részének. A Kádár-rendszerre következő és tőle nem függetleníthető posztkommunizmust átmenetnek tekinthetjük a rendszerváltoztatástól a korszakváltásig.” (87) Ami 2010. Ezt Békés elkerülhetetlen világtörténelmi és evolúciós szükségszerűségként mutatja be. Egyfelől. Másfelől viszont csak megelőlegezi, hiszen a másik fontos szlogenje, hogy a „rendszer” nem marad tartós, ha nem válik „korszakká”. És ennek eszköze a kultúra ideológiai megszállása.

A könyv egyik nagy képlete: „KULTÚRA + POLITIKA = TÖRTÉNELEM” (52).

[Csodálatosan megalkottad az Orbán-rendszert, ó, Hégemón! De mennyivel jobban hangzik az Orbán-korszak! Már így is korszakalkotó történelmi személyiség vagy, ó, Nagyvezír, de amíg a kultúrában a szoclibek vannak többségben, addig nem a miénk az ország, a jövő, a történelem! – Jól van, Marci, látom, a Terror Házában rendben mennek a dolgok.]

Új világ született - Időszaki kiállítás a Várkert Bazár

 
Bálványimádók (Schmidt Mária és Békés Márton)
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt 

3.

A KH tartalomjegyzéke:

HARC A KULTÚRÁÉRT 7

MI A CÉL? 15

Eszmék lázadása 16

Rendszer és korszak 48

MIVEL ÉRJÜK EL 97

Gramsci jobbról 98

Az értelmezés 136

MIKOR TEGYÜK? 179

Jobboldali jövő idő 180

A hosszú távú feladatok a legsürgősebbek 215

MIT TEGYÜNK 279

Bibliofil kiáltvány 280

Tihanyi tézisek 293

FÜGGELÉK 305

Az értelmiség útja a kulturális hatalomhoz 306

Szótár 381

JEGYZETEK 393–415

A KH nagy és sokféle forrásanyagra hivatkozik, de kizárólag politikacentrikus művekre. Műfajilag ezek többnyire társadalomtudományi és elméleti írások, esszék, publicisztikák, interjúk, (ön)életrajzok, hébe-hóba művészeti alkotások.

4.

A KH szerzőjének tudathorizontját, érdeklődését és műveltségét a következőképp jellemezhetjük (kifelé halványuló, elmosódó koncentrikus körök):

1. Központi, legfőbb elve a (saját) hatalom/monopólium-szerzés, a végcél a totális „hegemónia”. Nyíltan, „természetesen”. Mindent innen néz, minden egyéb tájékozódása e központi elvet szolgálja. Ennek eminens terepe a politika. Szerinte. (És persze mindenki szerint, aki a szociáldemokráciától jobbra áll vagy mozog.) Arról, hogy a politika egyszerűen csak a közügyek intézése, a különböző érdekek okos összehangolása és menedzselése; és annál jobban végzi feladatát, minél kevésbé szól az élet a politikáról – Békés még nem hallott, vagy ha igen, hallani sem akar. Neki minden politikai. És a politika neki az élet minden területének megszállása. Ő egy vad aktivista, egy „forradalmi konzervatív”, és minden magyart erre akar átnevelni. Politikafogalma (és „filozófiája”) egyébiránt Carl Schmittéhez áll a legközelebb.

2. Minden egyéb, hogy úgy mondjam, katonailag van alárendelve e monopolhatalmi elvnek és politikának.

A történelem is csak „erről szól”, e világkép igazolása. A történelem a szerző kezén oly könnyedén formálódik konzervatív üdvtörténetté, hogy a próféták és apostolok, Hegel, Marx, Fukuyama és Soros csak néznek megigézve.

A politikafilozófiából is csak a politika érdekli Békést, a filozófia nem. Egyrészt „konzervatívokat” olvas, főként 20. századiakat (vagy újkoriakat) és euroatlanti szerzőket (és gyakran magyarokat), a „saját oldal” érveit gyűjtögeti, de nem szisztematikusan. Másrészt baloldaliakat olvas, kizárólag gyakorlati, stratégiai-taktikai szempontból (gerillataktika, hosszú menetelés, Rudi Dutschke, Che Guevara, a 60-as évek diákmozgalmai stb.). Ezek roppantmód érdeklik. Az „ellenség” eszméi nem érintik, ezek automatikusan a naiv tévedések vagy a cinikus hamisságok kategóriájába sorolódnak, ha szóba jönnek nagy ritkán. A szerző nem az eszmék, hanem a gyakorlat embere (ott a büróban, de hát a büró a gyakorlat, a kőkemény reália, ahol a fontos dolgok történnek). Balos filozófiát (amiben nincs stratégia-taktika) nem olvas. Ez a nagy és sokféle hagyomány csak hírből van meg neki, ha egyáltalán; és jól láthatóan harmadlagos művekből igyekszik teljes körű műveltséget és rálátást szimulálni irányzatsorolgatás és néhány, jelzőkkel spékelt névsorolvasás formájában. A filozófusok esetében is mindenekelőtt személyes információk és a politikai káderlap érdeklik Békést. A posztmodernről és szerepéről sincs komoly víziója. Még Nietzsche sem érdekli Békést (pedig ő is mekkora antidemokrata), aminek oka, hogy Nietzsche filozófus, és a politikát hol lenézte, hol megvetette, és amit ő „hatalomnak” hívott, annak semmi köze ahhoz, amit Békés, Orbán vagy Schmidt Mária annak gondol. Nietzsche számára ők tipikus törtető modern kori percemberkék, akik csak hiszik, hogy ők irányítják a történelmet, de csupán a történelmi commedia dell’arte elmaradhatatlan mellékszereplői és „szörnyű véletlenek”. Igazán kellemetlen, amikor Békés belecsúszik a nagy összegző filozófus szerepébe. „Minden, ami filozófiailag értékes volt a »hatvanas években«, végeredményben Heideggerre ment vissza.” (243) Rémisztően korlátolt állítás. Még Gadamerre sem igaz, aki valóban Hei­degger-tanítványnak is mondható, de nagy filozófus nem ettől lett, hanem attól, hogy autonóm gondolkodó volt; sok-sok értékes elemzése és tétele olyasmikkel foglalkozik, amikkel Heidegger (H) soha; sokkal informatívabb, jobb a stílusa, mint H-nak stb. H befolyásos filozófus volt, sokan olvasták, de csak egy volt a nagyon sok befolyásos filozófus és irányzat közül a 60-as években, amikor divat volt filozófiát olvasni (és társadalmilag felelősnek, baloldalinak lenni) a fiatalság körében. Kierkegaard legalább olyan népszerű volt, filozófiailag legalább olyan értékes, és abszolút nem H-ra ment vissza, ahogy a freudizmus, marxizmus, pragmatizmus, logikai pozitivizmus, strukturalizmus stb. sem, nem beszélve a tudományokról és művészetekről, amelyek szintén fantasztikusan gazdag forrásai „a filozófiailag értékesnek”, és enyhén szólva nem „H-re mentek vissza”. H-t gyakran emlegetik Carl Schmitt társaságában, pl. azért is (amiért Békés?), mert a háború után (alatt, előtt) egyszer sem említették, hogy egyszer is hibáztak volna a 30-as években, mondjuk politikailag. De azért nem is mosnám őket annyira egybe, mint (vélhetőleg) Békés. H 1932–1933 táján enyhén szólva elkötelezte magát a Führer mellett (és prezentálta A német egyetem ön[!]megnyilatkozását), de igen gyorsan rájött, mekkorát tévedett: a rezsim a Hitlerjugendnek is jelentősebb filozófiai szerepet szán, mint neki. H tényleg nagyot csalódott a rezsimben és viszonylag hamar, Schmitt később csalódott nagyot, és inkább amiatt, hogy a rezsim ilyen csúfos véget ért. H e fordulata után homlokegyenest az ellenkezőjét képviseli, mint a fasizmus és Schmitt hisztérikus politicizmusa, sőt az egész technológiai-civilizatorikus modernitást szörnyű katasztrófának tartja, mely teljesen elvonja az embert a rendeltetésétől, autentikus lététől; mert „az ember a lét pásztora”. Heidegger számára Békés „a létfeledettség világéjszakájában” bolyong.

3. Békés idéz ugyan íróktól-művészektől is, de csakis direkt politikai és értekező jellegű szövegeiket. Ezzel szemben minimális számú és csupán említésszerű utalás van benne kultúraformáló irodalmi vagy művészeti alkotásokra. Amelyek vannak olyan mélyek és magasak, érdekesek, bölcsek és hatékonyak, mint a politikafilozófiák, pláne az ideológiai brosúrák és a vakhitű komisszárok. Az Édes Anna, a Mario és a varázsló, Az ötödik pecsét, a Holt költők társasága, a Galaxis Útikalauz, Luis Buñuel, a Pink Floyd, Pintér Béla és Társulata és számtalan társuk a kultúra maga, a tartalom, amik nélkül a kultúrafogalom üres, amik háttérbe szorításával a „kultúrharc” kultúraellenes harc.

Ezeket nem tudják megerőszakolni a Narancs Hadsereg katonái, ezek a Békéséhez hasonló mentalitások autentikus kritikái maradnak.

Klasszikus irodalmi és művészeti alkotások nem alakítják a szerző világképét. Egyedül Orwell két regényére van többször utalás (persze szintén határeset, mivel politikai pamfletek). Továbbá a 187–189. oldalon kerül elő némi konkrét kulturális tartalom, ahol megtudjuk, hogy a konzervatív embert C. D. Friedrich Vándor a ködtenger felett c. festménye ábrázolta a legtökéletesebben. Továbbá olvashatunk egy mérsékelten mulatságos, és mértéktelenül zavaros táblázatot, amely a konzervativizmus négy típusát (tradicionalista, ellenforradalmár, reformista, forradalmi konzervatív) jellemzi 22 kulturális vagy szimbolikus jegy révén (mitológiai alak, államforma, történelmi alakzat, történelmi hős, fiktív hős, korstílus, művészeti irányzat, nyelv, tájegység, jelkép, szín, író, irodalmi műfaj, zeneszerző, zenei műfaj, film, autómárka, divat, sportág, ital, dohányzás, dresscode). Ez ígéretesnek tűnik, de sajna a táblázatba felvitt értékek soronként, oszloponként és lóugrásban sem adnak ki értelmes, jellegzetes mintázatokat, avagy hiányosak, felszínesek, semmitmondóak, ellentmondásosak. Ezek különböző variációi. Arra jó a táblázat, hogy bepillantást nyerjünk abba a szűkös és esetleges kulturális érdeklődésbe, műveltségbe, ami a KH szerzőjét jellemzi. Például a „fiktív hősök” sorában a példák: Gandalf / Batman, Piszkos Harry / Dagobert bácsi, James Bond / Cartman, Rambo. Utóbbi kettőn túl a „forradalmi konzervatív” oszlopában a következők vannak még: Jukio Misima, Ernst Jünger, cyberpunk, fantasy, Wagner, indusztriális és hardcore zene, sci-fi, Aston Martin, BMW, abszint, barnasör, acél, fejsze, fogaskerék, fáklya, casual streetwear, Poroszország, Titánok… Az asztrológiai jegyek (nem szerepelnek, de) ennél konzisztensebben vannak összerakva. Mindenesetre ezt kell tekintsük Békés önjellemrajzának. A KH egésze alapján azt mondanám, a szerző szerepideálja valahol félúton van Az ötödik pecsét Latinovits és Nagy Gábor alakította figurái között.

5.

„A 21. század politikai egyenlete a következő: SCHMITT + GRAMSCI = GYŐZELEM.” (117) Nézzük a 21. századi politikai „győzelem” receptjének két összetevőjét közelebbről. (Spoiler alert! Schmitt mint „forradalmi konzervatív” a baráti ideológus és lángoszlop Békésnek. Gramsci mint marxista egy ellenséges ideológus, tőle csak egy stratégiai elv kell Békésnek.)

Carl Schmitt (1888–1985) német jogász, filozófus. Már a 20-as években a képviseleti demokrácia vad ellensége, az egyszemélyi diktatúra hirdetője. Aztán a náci rezsimben jogi tótumfaktum, van módja kidolgozni jogfilozófiai­lag, hogy a Führer diktátorsága miért a legmagasabb rendű politikai forma az emberiség történelmében. Művelt, kreatív és koncepciózus elme, de végső soron a legegyszerűbb szellemi SS lett, a náci gyakorlatot szolgálta nagy erőkkel. 1945 után sem gyakorolt önkritikát. Schmitt fő elve, hogy a politikában csak barát van és ellenség. Irigyli a zsidókat és az angolszászokat, hogy ők világhatalomra tettek szert, és siratja a németeket, hogy mennyire behozhatatlanul le vannak maradva mögöttük. Disraeli (e legnagyobbnak tartott ellensége képe függ íróasztala felett) Tankrédjával együtt vallja, hogy „a kereszténység zsidóság a népnek” (és nem Nietzschével, hogy „a kereszténység platonizmus a népnek”), és nemcsak a kereszténység, de a felvilágosodás, a racionalizmus, a szocializmus, az egyetemesség stb. – ezek mind a zsidó világ-összeesküvés nagy mozgalmai és stratégiai lépései. „Emberiség, szabadság, béke – megannyi zsidó fogalom.” (Mint Werner Sombart mondja Schmittet parafrazálva.) A 19. század lényege, hogy a natív/goj értelmiséget a zsidóság mindenütt a maga pártjára állította. A konzervatív-arisztokrata társaságban, ahova Schmitt járt, „ravasz Karcsinak” hívták, mivel mindig konspiratív ötletei voltak. Igen alacsony növésű, szexuálisan extra frusztrált volt, aki végül a nagy ellentétet a női és férfi princípium közötti harcban látta. És „az embert” reménytelenül bűnösnek és romlottnak tartotta. E rövid jellemzést egészítsék ki saját szavai. A „hosszú kések éjszakáját” (1934, amikor Hitler egy éjszaka alatt az SS-szel és a Gestapóval meggyilkoltatja 90 konzervatív politikai ellenfelét) Schmitt A Vezér megvédi a jogot című tanulmányában a következőképp „legitimálja”: egyedül a Vezérnek van joga „barátot és ellenséget megkülönböztetni. […] A Vezér komolyan veszi a német történelem figyelmeztetését. Ez adja meg neki a jogot és az erőt egy új állam és rend alapítására. […] A Vezér megvédi a jogot a legrosszabb visszaéléstől, amikor a veszély pillanatában, vezérségénél fogva, mint legfőbb bíró közvetlenül jogot szolgáltat. […] A vezéri tisztségből folyik a bírói tisztség. Aki a kettőt el akarja választani egymástól, az az igazságszolgáltatás segítségével az államot akarja sarkaiból kiemelni. […] Egy vétség tartalmát és körét maga a Vezér szabja meg.”

Antonio Gramsci olasz marxista (?) gondolkodó – olvashatjuk a KH Bevezetőjében (10) – levonta a tanulságot abból, hogy Nyugaton nem ismétlődött meg az, ami Oroszországban 1917-ben történt, fölvázolt egy elméletet, mely szerint az állam gyors, közvetlen meghódítása helyett a polgári társadalom időigényes, közvetett befolyás alá vonása a feladat, azaz a közvélemény meggyőzése, ellenlegitimáció létrehozása, széles körű kulturális konszenzus kialakítása. Módszere azonban nemcsak a nevéről és művéről amúgy is elfelejtkezni látszó baloldalon, hanem a jobboldalon is használható!” Logikailag azért ez nem tökéletes. Gramsci egy ellenzéki pozíció számára kínál „módszert”: ahol a baloldal nem tudta megszerezni az államhatalmat, ott hogyan kell az egész kultúrát baloldalivá, ellenzékivé tenni. Akkor ez hogy jön ide? Mert itt az ellenkezője a helyzet, Békés itt a politikailag egyeduralkodó, abszolút hatalmon levő Párt/Vezér, „szuverén” számára kínálja a „módszert”. Amúgy, amire a Gramscit gyakran emlegető szerző pillantást sem vet: Gramsci (1891–1937) a fél életét torinói munkások képzésével, ennek szervezésével töltötte, ez volt számára a gyakorlati és elméleti alfa és ómega, mert csakis a sokoldalúan képzett embe­rek tudják kezükbe venni a sorsukat, élvezni és színessé tenni az életet, maguktól megdönteni az elnyomó és kizsákmányoló fasiszta és kapitalista rezsimet, maguktól megteremteni a valóban demokratikus társadalmat. Amit Gramsci, mint ekkoriban (20-as évek) a legtöbb baloldali, tanácsköztársaságként gondolt el. Röpke felnőtt élete másik felét (11 évet) Mussolini börtönében töltötte, ott írta életműve nagy részét és ment tönkre az egészsége; mire szabadult volna, meghalt. Gramsci elméleti védjegye a marxista mozgalmon belül, hogy ellenzi a szigorú determinista álláspontokat, pl. amelyek szerint a munkásosztály automatikusan forradalmi. Szerinte a hagyományos uralkodó osztályok legalább annyira köszönhetik hatalmukat a kulturális, mint a politikai vagy gazdasági hegemóniájuknak. Gyakran vádolja azon értelmiségieket, akik azt hiszik, hogy képviselhetik a munkásság érdekeit, ha elkülönülnek tőlük, vagy hogy van tudás tapasztalat és megértés nélkül, érzések és szenvedélyek nélkül. Nem marxista elméleteket is olvas, részleteikben felhasznál. Antisztálinista. Kérdőjel nélkül ősmarxista: szerinte is az egyenlőtlenségek, a kizsákmányolás, a tömeges szegénység a legfőbb gátjai az emberek és közösségek fejlődésének, boldogságának, valódi gazdagságuk kibontakozásának. Szerinte is a politikai társadalmat (a felülről szervezett állami intézményrendszert), mely erőszakon alapul, fel kell váltsa a polgári társadalom (az alulról szervezett közösségi intézményrendszer), amely konszenzuson alapul.

6.

A jobb- és baloldal megkülönböztetését Békés a következőképp vázolja (37), a számok (0-5) azt jelzik, hogy szerintem mennyire fontos és pontos az adott ellentét a bal/jobb jellemzésére:

BALOLDAL              JOBBOLDAL

globális horizont        helyi fókusz            5

haladás                     változás                 4

egyenlőség                 hierarchia              5

mobilitás                   stabilitás               3

absztrakt                    konkrét                  0

Továbbá: „A világot egyensúlyi helyzetbe juttatni kívánó [balos] gondolat és a különbségtétel fontosságát erősítő [jobbos] nézet kölcsönösen kizárják egymást. Míg az »örök béke« [a balos] megszüntetné, addig az egyenlőtlen viszonyok [a jobbosok] megszülik a konfliktust, amely hol háborúhoz vezet, hol a politika világán keresztül érvényesül. A baloldal végső szándéka szerint egy olyan utópikus világba akar elérkezni, amelyet az egyenlőség és ezen keresztül az örökké tartó béke határoz meg, a jobboldal viszont elfogadja (ha tragikusnak is tartja [bizony, jó emberek a fasiszták is]) a természet rendje által kialakított egyenlőtlenségeket, különbségeket és az ezek révén folyton-folyvást kialakuló konfliktusokat. Burke és Rousseau kortársa, mindkettejük barátja, David Hume azóta sem cáfolt megállapítása szerint »az emberi természet univerzális és állandó«. [Hm, hm, Békés nyilván az összes cáfolatot megcáfolta már.] A valóság jobboldali, a természet konzervatív.” (47)

Szóval Békés egy igazi szociáldarwinista, igazi antidemokrata, igazi esélyegyenlőtlenség-párti, igazi háborús erő, igazi önjelölt „elit”, akit egyenesen „a természet rendje” választott ki vezetni másokat, hegemóniát szerezni, minden/ki fölött diszponálni.

Az evolúció nagy szelekciós elve eszerint a narcisztikus pöffeszkedés. Tény, hogy ez Orbánnak is jól megy. Lásd még Donald Trump, aki nem is tud más arcot vágni. De a top példány kétségkívül Bayer Zsolt, akiből az önelégültség végtelen delíriuma sugárzik vakítóan. És az is tény, hogy „a természet rendje által kialakított egyenlőtlenségek” „vesztesei”, az ön­kritikára, nézőpontváltásra, holisztikus szemléletre hajlamosak elvesztették az evolúció fonalát, nem igazán értik, mi történik.

7.

Mert úgyis mindenki gyarló, mindenki bűnös. A valóság kegyetlen, és minden idealista képzelgés képtelenség. Aki mást mond, az vagy naiv, vagy ballib manipulátor.

Mert „a politikai élet nem a »szentek köztársaságában« (Rousseau), hanem a valóságban zajlik; amelyet nem az abszolút ideák, hanem a szűkösség, a véletlen és a nem szándékolt következmények határoznak meg. Dönteni kell Kant és Hobbes között, azaz letenni a garast a kényszerűségek közötti Sein lehetségessége, vagy a mégoly kívánatos Sollen képtelensége mellett”. (303)

A Sein lehetségessége mellett letenni a garast azért értelmetlen, mert a Sein az van. A Sollen (vagyis a legyen) pedig nem képtelenség, hanem képesség, és az akarattal, elképzelésekkel, vágyakkal, értelemmel bíró, folyton új dolgokat teremtő ember szükségképpeni illokúciós aktusa. Már csak a Sollenek folyamatos realizálódása miatt sem puszta „szűkösség”, „véletlen” és „kényszerűség” a valóság. Az egocentrikus pragmatizmus (és a téves evolúcióértelmezésen alapuló szociáldarwinizmus) filozófiája kong az ürességtől, hiszen ez nem egyéb, mint a „saját”, az „én”, a „mi” nihilista, minden értékkritériumot megelőző érvényesítése. Azaz mások, a kritika és a kommunikatív értékképződés elfojtása. Egzisztenciális fenyegetése. Én, én / Fidesz, Fidesz / magyar, magyar über Alles, akkor is (főleg akkor), ha a többiek minden műfajban jobbak. Az értékeken a végtelenségig vitatkoznának a lúzerek, ha nem jönne győztes, aki lenyomja az összes többit, és többé nincs min vitatkozni – nagyjából ez a lényege „ravasz Karcsi” „szuverénjének” is. Nietzsche szerint viszont előbb meg kell tudnod szabadulni attól, aki vagy, hogy azzá lehess, aki vagy.

„A konzervativizmus emberrel kapcsolatos felfogásának magját az antropológiai pesszimizmus, pontosabban [!] az emberi lényeggel kapcsolatos realizmus alkotja, akár teológiai, akár szekuláris természetjogi elvekből [akár rosszindulatból, akár saját bűnösségük paranoid projekciójaként] is jutnak erre a következtetésre. Russell Kirk szerint egyenesen »szegény, elbukott emberek« vagyunk.” (186)

Az antropológiai pesszimizmus tudományosan, logikailag és filozófiailag is tarthatatlan. A legevidensebb antropológiai tény „az emberi természet” bámulatos változatossága: kultúránként, történelmi koronként olyan fokú különbségeket látunk az emberek, társadalmaik, életük, világlátásuk stb. között, hogy néhány formális azonosságon túl (van nyelv, technológia, szokásjog stb.) semmit nem tekinthetünk kulturális antropológiai univerzálénak. Az ember történelmi lény, az evolúció különleges szereplője, és sem a történelem, sem az evolúció nem ért még véget, akárhány bűnös és pesszimista dolgozik is rajta. A humántudományos tárgy már csak azért sem írható le végérvényesen, mert minden releváns humántudományos tétel megváltoztatja tárgyát. Már önmagában a világleírás önbeteljesítő jóslat: amit gondolok a világról, aszerint cselekszem, azt valósítom meg. Ez a paranoid és hermeneutikai kör jó és rossz kimenetelekre egyaránt érvényes, tehát jóként a rossz projekciókat kerülöm, rosszként pedig a jókat. Magyarországon az emberek többsége szerint az emberek többsége korrumpálható és a politika szükségképpen korrupt, Finnországban az emberek többségének az ellenkezője a véleménye, és ennek megfelelően különbözik a magyar és a finn társadalom, az intézményrendszer és politika korrupciós foka. Az emberek kölcsönös megbecsülése, együttműködése, a tanárok jövedelme, az oktatás-nevelés minősége stb.

8.

Vér, verejték és könnyek – mást nem ígérhet Békés: „Az időt és energiát nem kímélő módszeresség, szívós következetesség a győzelem recept­je a kultúráért folytatott küzdelemben is. A stratégiát végrehajtó hadművelet természetéhez kell szabni az időzítést, mégpedig egy olyan türelmes ütemezés segítségével, amely a gyors politikai sikerek helyett a hosszú távú kulturális munkában, vagyis az alapos szellemi előkészítésben és a gondos kivitelezésben hisz. Ez egy hosszadalmas, fárasztó, kitartást igénylő küzdelem: törvényeket hozni rövid idő alatt is lehet, de a közgondolkodás átformálása évtizedes feladat. Utóbbihoz elengedhetetlen az intézmények létrehozása, de még inkább működtetése és hálózatba szervezése – ez esetben tehát nem a fegyvertípus határozza meg a harccselekményt, hanem fordítva. Malcolm X-hez kötik a mondást, mely szerint »csak az ostoba hagyja, hogy ellenségei tanítsák a gyermekét«. Az oktatás-nevelés kultúraformáló szerepének felismerésénél itt jóval többről van szó; mégpedig arról, hogy a csatornákon keresztül áramló szavak befolyásolják a tudatot és a gondolkodást. Vagyis a megoldás jelentős részben az intézményekben van = a struktúra maga a tartalom. Az intézmények nemcsak szimbolizálják a hatalmat, hanem képviselik azt, sőt önmagukban az intézmények (is) jelentik a hatalmat. A kulturális hegemóniaépítés elhúzódó lövészárok-háború és nem villámgyors szuronyroham…” (11–12)

A képzavar (hogy az „építést” az „elhúzódó lövészárok-háborúhoz” hasonlítja) remek metaforája az átfogó koncepcionális zavarnak. Itt most egy demokratikus folyamatról van szó? Hát… a „demokráciát” nem vette ki a szótárából Békés (ahogy Orbán és Carl Schmitt sem), de afelől nincs kétség, hogy a nyíltan monopolista Békés-féle (Orbán-Fidesz-féle) óneokonzervatív világnézet indoktrinációjáról van szó, ezek jegyében „kell” évtizedes kíméletlen háborúval végrehajtani „a közgondolkodás átformálását”.

És mi történik azokkal a pedagógusokkal, akik Békés (és gyermekei) „ellenségeinek” minősülnek? Nem tudjuk meg, de őket nehezebb tömegesen leváltani, mint a nem fideszes intézményvezetőket. Persze be lehet vezetni nekik egy alacsonyabb bérkategóriát valamilyen ürüggyel… „Konzervatív forradalmi” jogalkotásunk már eddig is igen találékony volt.

„[A] struktúra maga a tartalom”? A fogalomzavar McLuhannél is fennállt, de az utalás csupán egy eufémizmus álhitelesítése. Azt akarja mondani, hogy ha minden csatornát, forrást és hozzáférést te ellenőrzöl, akkor csak a te tartalmad áramlik rajta. De ez már megtörtént, és pont nem a kultúráról szólt.

És: „a csatornákon keresztül áramló szavak befolyásolják a tudatot és a gondolkodást”?

Hű! Nem ezt hívja úgy a magyar népnyelv, hogy „agymosás”? És ez is megy már jó ideje…

Hát semmi újdonságot nem tartalmaz a Békés Hadművelet, a Korszakalkotó Illiberális Kulturkampf Doktrína?

Túl sokat nem, hiszen a háború, a hadviselés, a stratégiák és taktikák, az ellenségelvű és totális hegemóniára törő politika (szak)embere ő. Ez foglalkoztatja, erről olvas és ír, erről vannak koncepciói. Kulturális koncepciói nincsenek. Semmi tartalmi vízió azokról a drámákról, amelyeket a „konzervatív” beavatkozás jelenthetne az eddigi „szoclib” kultúrába. Miféle hagyományok, művészeti és szellemi alkotások lappanganak a magyar múltban, amelyek átrajzolhatják az eddigi kánonokat. Vagy mely jól ismert művészeti és szellemi alkotások és hagyományok mely aspektusai adnak helyes útmutatást arra nézvést, milyen is lehetne a jövendő konzervatív kultúrá­ja. A koncepció (retorikai és politikafilozófiai) zavarossága mellett kulturálisan meglehetősen üres.

A koncepcionális zavarokhoz egy állandó szerepzavar társul: mire hasonlít leginkább ez a szöveg? Egy sztálinista, de még inkább egy fasiszta brosúrához? De hát ők nem az ellenség?

(Címlapképünkön: Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója és Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság és a XX. Század Intézet Új világ született című időszaki kiállításának sajtóbejárásán a Várkert Bazárban 2018. november 22-én. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

 

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.