Hipnotizőr vagy vakmerő géniusz? – Sam Altman, az ember a ChatGPT mögött

Tudomány

Az informatikánál is jobban ért ahhoz, hogy befektetőket édesgessen magához, rendíthetetlen optimista és hisz a technológiai fejlődésben. De saját mérnökeivel viharos a kapcsolata, egyszer kitették az OpenAI-tól, a ChatGPT legújabb modellje után pedig tovább dolgozik a szuperintelligencia létrehozásán. Mit tudunk a jövő legbefolyásosabb techmoguljáról?

„Azt hiszem, hogy a GPT-5 gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna korábban az emberiség történetében” – mondta Sam Altman, az OpenAI vezérigazgatója augusztus 7-én, amikor egy tágas, modern szalonban bemutatta a ChatGPT legújabb modelljét. „A GPT-3 olyan volt, mintha egy középiskolás diákkal beszélgetnél, a 4-es verzió pedig, mintha egy egyetemistával. A GPT-5 az első olyan verzió, ahol tényleg úgy érzed, hogy egy szakértővel beszélgetsz bármilyen témában, akár egy PhD-fokozatú szakértővel.” Ez a nagyotmondás nem idegen tőle, pedig a GPT-5-öt némi szkepszissel várta a szakma. Az elmúlt hónapokban már arról beszéltek szakértők, hogy a mesterséges intelligencia fejlesztése megtorpanhatott, a technológia végső határai pedig sokkal közelebb vannak, mint korábban gondoltuk.

Sam Altman azonban nem az a techmogul, aki örömest átengedi a pályát a vetélytársainak. A ChatGPT a köznyelvben éppúgy a mesterséges intelligencia szinonimájává vált, ahogy egy időben a Google, később pedig a Facebook egyet jelentett az internettel. Az OpenAI rendre úgy időzíti a fejlesztéseinek közzétételét, hogy túlharsogja a versenytársakról szóló híradásokat: pár hónapja, amikor az xAI bemutatta a Grok 3-at, az Anthropic pedig a Claude 3.7-et, az OpenAI napokon belül piacra dobta a GPT 4.5-ös verzióját, amit a legtöbben jelentéktelen frissítésnek neveztek. Amikor megjelent a kínai versenytárs gazdaságosabb DeepSeek nevű szoftvere, az OpenAI elindította a képszolgáltatását. Ez volt az, amikor Mijazaki-stílusú képek tömege árasztotta el a közösségi médiát, és mindenki a ChatGPT-ről beszélt. Mára az OpenAI piaci értéke meghaladja a 300 milliárd dollárt, de a Reuters éppen arról ír, hogy a cég olyan részvényeladási ügyletről tárgyal, amiben a dolgozók készpénzre válthatják részesedésüket. A tervezett ügyletben a vállalat értékét immár mintegy 500 milliárd dollárra becsülnék.

Lehetetlen megállapítani, hogy az OpenAI valóban megéri-e ezt a pénzt, abban azonban biztosak lehetünk, hogy a cég sikere Sam Altman tehetségét bizonyítja, aki nem egyszerűen részvényeket árul, hanem álmokat és jövőt, és mindenkinek azt suttogja a fülébe, amit hallani szeretne.

Az OpenAI vezérigazgatójáról a közelmúltban két, egymástól különböző könyv is megjelent. Karen Hao oknyomozó újságíró Empire of AI című könyve sötét tónusú képet fest: az OpenAI-t és más technológiai óriásokat „modern kori gyarmatosítóként” írja le, amelyek – akárcsak a 18–19. századi európai hatalmak – energiát, ásványkincseket és emberi munkaerőt vonnak el, hogy életben tartsák álmukat a mesterséges szuperintelligenciáról. A szerző egészen Kenyáig és Chiléig ment azért, hogy megmutassa, milyen messzire hatnak azok az elképzelések, amik a Szilícium-völgyben születnek. Mindeközben Keach Hagey, a The Optimist című könyvvel klasszikusabb életrajzot tár elénk: Altman életútjára és felemelkedésére koncentrál, aki az elmúlt években a kaliforniai befektetők kedvence, kígyónyelvű, mégis bájos és intelligens innovátor lett – és a világ egyik legígéretesebb techcégének arca, akinek bőven vannak sötét foltjai.

Az 1985-ös, chicagói születésű fiút akár csodagyereknek is mondhatnánk: nyolcévesen kapta meg első számítógépét, egy Apple Macintosht, amin hamarosan programozni is megtanult, és gyerekjáték volt szétszerelni és összerakni a gép hardverét. Tizenhat éves korában jött rá, hogy meleg. A magányos tinédzser a Mac laptopja előtt, AOL chatszobákban találta meg a társaságát. Amikor egy keresztény szervezet kampányt indított a gimnáziumában a „normálistól eltérő” szexualitás ellen, a tinédzser Altman az egész iskola előtt coming outolt.

Két év után, alig húszévesen otthagyta a Stanford Egyetemet, hogy elindítsa első startupját: egy alkalmazást, amely lehetővé tette a felhasználók számára, hogy megosszák földrajzi helyzetüket – ma ez magától értetődő funkció az okostelefonokon, de akkoriban újdonságnak számított. A Loopt végül nem lett nagy siker, de arra jó volt, hogy alapítóját feltegye a térképre, ráadásul 2012-ben csekély 43,4 millió dollárért megvásárolta a Green Dot Corporation.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.