Dunajcsik Mátyás

Képzeljünk el egy országot, ami nagyjából úgy néz ki, mintha Mordort úgy ezer évvel ezelőtt hobbitlelkű tündék vették volna kezelésbe, és ugyan a füvesítésnél még nem nagyon jutottak tovább, ellenben annyi szépséggel, szeretettel, művészettel és cukisággal hintették be az egész szigetet, hogy a híresen mostoha időjárás és a fél évig tartó éjszakák ellenére a világ bármely táján tízből kilenc megkérdezett egyszer szeretne eljutni ide életében.

Az irodalmi életben régóta ismert, kritikusként és irodalomtudósként tekintélyes nevet szerzett Szilasi László az idei könyvhéten jelentkezik első regényével, mely ebben az értelemben első regény is meg nem is. Bár de facto a szerző első (önálló) szépirodalmi kötetéről beszélünk (2000-ben Németh Gáborral közösen adták ki a Kész regény c. kötetet), hasonlóan a szintén nemrég színre lépett, kritikusból lett prózaíró, Bán Zoltán András bemutatkozó regényéhez, itt is teljesen felesleges dolog gyermekbetegségekről, ígéretes pályakezdésről és hasonlókról hadoválnunk. Nem, itt egy tapasztalt szövegművessel van dolgunk, akinek nemcsak ötletei, hanem határozott elképzelései vannak a próza működéséről, elbeszélői nyelve (illetve mint később látni fogjuk: nyelvei) már a végső kidolgozottság állapotában kerülnek elénk, a regény felépítésébe és a hozzá szükséges kutatómunkába ölt energia és merészség pedig első nekifutásra is tiszteletet parancsol - ami persze önmagában még nem szavatolja, hogy a végeredmény hibátlan és tökéletes lenne.

Kertész Imre életműve úgy épül föl, akár a gyöngykagyló: közepébe a makulátlan remekmű, a Sorstalanság van beágyazva, melyet a többi fontos, többnyire a főmű továbbgondolásaként, ahhoz fűzött regénykommentárként olvasható fikciós mű vesz körül, mint A kudarc vagy a Kaddis; aztán jön a szerző szintén figyelemre méltó esszéisztikája, naplóregényei: a Gályanapló és a Valaki más, végül pedig az életmű külső burka következik, azok a szükségszerűen megszülető szövegek és könyvek, melyek minden élő és alkotó szerző működését kísérik: a különböző interjúk, nyilatkozatok és életrajzi töredékek, melyekből immár csak nehezen kiszoríthatók a Kertész által olyannyira megvetett "anekdotikus" elemek, a művészi megformálásra nem kerülő (vagy arra nem alkalmas) életanyag, melynek ismeretére mégis igényt tart az utókor és a kortárs közönség, amely hálás minden olyan nyomért és információért, mely a nagy művészi alkotások keletkezését, működésének titkát, szerzőjük gondolkodásmódját segíthet jobban megérteni.

Dőljünk hátra, kedves olvasók: ez a könyv a szerelemről szól. Meg a magányról, a felnőni nem tudó, gyökértelen lelkek elveszettségéről. És a művészetről. Harkányban vagyunk, a gyógyszálló egyik régi fürdőkabinjában, az éjszaka közepén: ide szökik be, megelőzvén a többi beteget, a regény főhőse, akiről barátai a következő tréfás apróhirdetést fogalmazták meg egy távoli házibuli közepén, hogy aztán a telefonba olvassák fel neki az eredményt: "Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény - atyai ágon galíciai zsidó - súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat 'Vidékre is elmennék' jeligére." Hősünk éppen aktuális szerelmére vár, aki negyvennegyedik születésnapján vagy meglátogatja, vagy nem látogatja meg, s e feszült várakozással teli órák alatt úgy lepik el életének és szerelmének meghatározó emlékei, akár a forrón zubogó gyógyvíz a fürdőkádban; mire pedig a kabin katedrálüvegén beköszönnek a hajnal első sugarai, már egyben látja az életét, s valami keserű megbékéléssel veszi tudomásul a sorsát - melybe akár még a mániákusan hajszolt szerelem elvesztése is belefér. A karcsú kis kötet százharminc oldalán költői szépségű mondatokban, elképesztően szuggesztív képek, emléktöredékek és anekdoták során át tárul elénk ez az élet és ez a szerelem, melynek elbeszélése lehet, hogy kissé túlságosan is csapongó, töredékes, helyenként túl bőbeszédű, néha meg túlontúl szűkszavú, idővel mégis a bőrünk alá szivárog, s az olvasással töltött néhány óra hatása napokig, hetekig is képes eltartani.

"- Mintha azt hallottam volna, hogy Mr. Bingley nemigen szándékozik visszatérni Netherfieldbe. - Nekem nem mondott ilyet, de valószínű, hogy a jövőben igen kevés időt fog netherfieldi birtokán tölteni. Eléggé fél a zombiktól, és az önök vidékén folyamatosan gyarapszik a számuk" - ilyen és ehhez hasonló dialógusokat olvashatunk a Büszkeség és balítélet meg a zombik című könyvben, mely nem több és nem kevesebb annál, mint amit a cím ígér: Jane Austen örökbecsű klasszikusának feldúsítása némi "durván erőszakos zombidúlással", ahogy a fülszöveg mondja. Angliát ötvenöt éve "különös ragály" sújtja, melynek következtében a holtak előmásznak sírjaikból, s egyre nagyobb és nagyobb tömegekben szomjaznak az ízletes angol agyvelőre, miközben a Haza védelmére felesküdött finom urak és hölgyek a legkülönbözőbb távol-keleti harci módszerekkel küzdenek ellenük két vidéki bál és házassági ajánlat között.

A magyarul is megjelent regény hét CD-s audiováltozatában Cave maga olvassa fel a könyv teljes szövegét, amelyhez Warren Ellisszel közösen komponált aláfestő zenéket. Ellis Cave hűséges alkotótársa: nemcsak a Bad Seeds és a Grinderman nevű formációkban játszanak együtt, de több filmzenét is írtak közösen.

Karafiáth Orsolya új könyve - mely egyébként még csak a harmadik versgyűjteménye a (verset) keveset publikáló, ám annál ismertebb költőnőnek - maga is olyan, mint ahogy időnként a versekből kibontakozó különböző nőfigurákat elképzeljük: finom érzelmek, megkapó szeretetvágy, elegáns önirónia és nem kevés rezignált fájdalom, melyek azonban alig látszanak ki a fölöslegesen túlbonyolított körítések, pózok, koncepciók és maszkok mögül. Viszont amikor az ember már épp lemondana róluk, mert csak tollboában hajlandók kocsmába menni, összehányják a fürdőszobát, és viccből megengedhetetlen otrombaságokat sugdosnak legjobb barátaink fülébe, akkor hirtelen van két olyan őszinte mondatuk vagy gesztusuk, ami miatt megáll az ember keze a kilincsen, és ahelyett, hogy kihajítaná őket, inkább tartja a fejüket a nehéz pillanatokban, sőt még a saját vállát is odanyújtja a még nehezebbekben.

Ha van olyan, hogy trendszag, akkor Fabricius Gábor könyve egyenesen bűzlik. A 2009-es könyvfesztiválra piacra dobott könyvtárgy szinte minden tekintetben példamutató alkotás lehet a könyvszakma számára: profin megtervezett kötet, jól olvasható tördelés, igényes papír, szépen a szöveg közé szerkesztett illusztrációk, lekerekített lapélek. Jó kézbe fogni, forgatni, ráadásul, ahogy az egy média- és marketingterületen hírnevet szerzett alkotóhoz illik, a könyvhöz gondosan megtervezett weboldal tartozik, vonatkozó MySpace- és Facebook-profilokkal és a lelkesedéstől ájuldozó rajongói bejegyzésekkel. A kötet vizuális megjelenése szigorúan a két legdivatosabb színen, a feketén és a rózsaszínen alapul, amit a két, vonatkozó színű könyvjelző is megerősít. De várjunk csak:

Nabokov egy korábbi könyvének fiktív költője, John Shade a következőket írja Gyér világ című, nagy költeményében: "A motelben halódó száműzött / Se jobb eset: ventilátor pörög / ... / Fullad, két nyelven űz ki ördögöt, / Tüdőben táguló csillagködöt." (609-616. sorok, Tótfalusi István fordítása); a vers regénybeli kommentátora pedig, Charles Kinbote (maga is száműzött) rögtön felsorolja az összes lehetséges kelet-európai nyelvet (köztük, az orosz és a zemblán mellett, a magyart), természetesen mind az angollal párosítva. Mondanunk sem kell, hogy az orosz-amerikai Nabokov igencsak belülről ismerte ezt a helyzetet; az 1962-es Gyér világ után, 1969-ben megjelent Ada avagy Ardisi tüzek című nagyregényében pedig mintha éppen egy ilyen, több világ és több kultúra között megrekedt, haldokló emigráns fantáziavilágát látnánk kibontakozni, melyet az általa ismert legkülönbözőbb kultúrák és nyelvek szövetéből álmodott össze magának. Dunajcsik Mátyás