Utazás Nabokoviába - Vladimir Nabokov: Ada avagy Ardisi tüzek. Családi krónika

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2009. március 5.

Könyv

Nabokov egy korábbi könyvének fiktív költője, John Shade a következőket írja Gyér világ című, nagy költeményében: "A motelben halódó száműzött / Se jobb eset: ventilátor pörög / ... / Fullad, két nyelven űz ki ördögöt, / Tüdőben táguló csillagködöt." (609-616. sorok, Tótfalusi István fordítása); a vers regénybeli kommentátora pedig, Charles Kinbote (maga is száműzött) rögtön felsorolja az összes lehetséges kelet-európai nyelvet (köztük, az orosz és a zemblán mellett, a magyart), természetesen mind az angollal párosítva. Mondanunk sem kell, hogy az orosz-amerikai Nabokov igencsak belülről ismerte ezt a helyzetet; az 1962-es Gyér világ után, 1969-ben megjelent Ada avagy Ardisi tüzek című nagyregényében pedig mintha éppen egy ilyen, több világ és több kultúra között megrekedt, haldokló emigráns fantáziavilágát látnánk kibontakozni, melyet az általa ismert legkülönbözőbb kultúrák és nyelvek szövetéből álmodott össze magának. Dunajcsik Mátyás

Nabokov egy korábbi könyvének fiktív költője, John Shade a következőket írja Gyér világ című, nagy költeményében: "A motelben halódó száműzött / Se jobb eset: ventilátor pörög / ... / Fullad, két nyelven űz ki ördögöt, / Tüdőben táguló csillagködöt." (609-616. sorok, Tótfalusi István fordítása); a vers regénybeli kommentátora pedig, Charles Kinbote (maga is száműzött) rögtön felsorolja az összes lehetséges kelet-európai nyelvet (köztük, az orosz és a zemblán mellett, a magyart), természetesen mind az angollal párosítva. Mondanunk sem kell, hogy az orosz-amerikai Nabokov igencsak belülről ismerte ezt a helyzetet; az 1962-es Gyér világ után, 1969-ben megjelent Ada avagy Ardisi tüzek című nagyregényében pedig mintha éppen egy ilyen, több világ és több kultúra között megrekedt, haldokló emigráns fantáziavilágát látnánk kibontakozni, melyet az általa ismert legkülönbözőbb kultúrák és nyelvek szövetéből álmodott össze magának.

Mert az Ada nem a mi földünkön játszódik, hanem annak titokzatos és zavarbaejtő "ikerbolygóján", Antiterrán, mely minden szempontból egy olyan párhuzamos világnak tűnik, ahol az 1899-ben született s a könyv megjelenésekor épp hetvenéves Nabokov (ellentétben terrai helyzetével) otthon érezhetné magát. A nyugati világ három, szerzőnk számára legfontosabb kultúrája, az angolszász, a francia és az orosz itt ugyanis egyetlen hatalmas, angol-amerikai uralom alatt álló, békés birodalomban egyesült, melynek technológiája és társadalmi viszonyai egyszerre idézik a XIX. és a XX. századot (még vannak alkirályok, de már van moziipar), és amelynek arisztokratái a legtermészetesebb módon keverik a három nyelvet, napjaik nagy részét pedig főként erotikus játszadozásokkal, szellemes szójátékok kiagyalásával, valamint lepkészéssel töltik. Körülbelül mintha a mi San Diegóban letelepedett Márai Sándorunk olyan világot alkotna magának, ahol a felsőbb osztályok hol magyarul, hol németül, hol angolul csevegnek egymással, a texasi ranchokon pedig pusztai csikósok vágtatnak a grófkisasszonyok és iparmágnások nagy örömére.

Mivel pedig a könyv főszövege nem más, mint egy Antiterra-lakó, időnként a tébolyodásig csavaros észjárású, művelt és gazdag világfi és pszichológus, Van Veen fiktív memoárja, mi sem természetesebb annál, hogy a regény bonyolult stílus- és szójátékain, parafrázisain és irodalmi utalásain keresztül hol Csehov, Tolsztoj és Puskin hangján szólal meg, hol Bergson, Proust és Flaubert gondolatait, mondatait vagy stílusát veszi kölcsön, hol pedig Jane Austen és más angolszász szerzők fordulataival és szereplőivel játszadozik, időnként alaposan megkeverve a kulturális utalások kártyalapjait, lásd például Bosch Részeg hajó című festményét, vagy a Jolls-Joyce márkájú automobilt. (S ez az orosz-euroamerikai turmix időnként arra a viccre emlékezteti az embert, amikor az amerikai turista elkiáltja magát a weimari Goethe-szobor előtt: "Ah, Friedrich Nietzsche! Eine kleine Nachtmusik! - majd elkezdi lelkesen dúdolni a Sorsszimfónia bevezető taktusait; ám Nabokovnál nem a tudatlanság, hanem épp az ellenkezője az, ami ilyen bakugrásokat eredményez.)

Aligha elképzelhető nehezebb fordítói feladat, mint egy ilyen mű átültetése - amit külön súlyosbít a szövegnek az az önreflexív mozzanata, hogy a szereplők, már a regény első mondatától kezdve, előszeretettel gúnyolódnak a legkülönbözőbb félrefordításokon -, ám a magyar változatot jegyző M. Nagy Miklós hősiesen küzd az ellenféllel, s csak a valóban reménytelen eseteknél nyúl a lábjegyzetelés eszközéhez. Az pedig igazán nem az ő hibája, ha a könyvet olvasva mégis úgy érezzük, teljes egészében csak eredetiben, és csak egy olyan olvasó élvezhetné maradéktalanul ezt a művet, aki épp olyan tökéletesen ért angolul, mint amennyire oroszul és franciául. (És hogy emellett felmerül bennünk a kérdés: vajon a szerzőn és szűkebb családján kívül van-e ilyen olvasó?)

Valóban szédítő és időnként meglehetősen fárasztó ez a gazdagság. Főleg, mivel úgy tűnik, a nabokovi stílus ebben a könyvben éri el végső paroxizmusát, a játékok pedig sokszor öncélú, funkcióvesztett poénkodásba fulladnak; s mintha a narráció is terjengősebben, céltalanabbul és szeszélyesebben kanyarogna, mint az igazán nagy (és az Adánál jóval kisebb terjedelmű), szigorúan szerkesztett Nabokov-művek esetében. Sem Antiterra, sem a regény világában afféle kollektív hallucinációként vagy hagymázos túlvilágvariánsként értelmezett Terra világa nem áll össze igazán, ahogyan más, kidolgozottabb sci-fi vagy fantasyregények ismeretében elvárhatná az ember, és a két világ közötti lehetséges kapcsolatok kutatása is - ami pedig elvileg a főhős, Van Veen egyik szakterülete - mintegy elvarratlan szálként lebeg a könyv fölött.

Annál részletesebben, barokkos finomságokkal telten van azonban kifejtve a regény fő történetszála, a látszólag unokatestvér-, valójában azonban igazi testvérpár, Van Veen és Ada Veen kamaszkortól aggkorig ívelő dekadens és fordulatos szerelmi története, amiről mind ez idáig semmit sem mondtunk (mert az: maga a regény) - a kötet fülszövege szerint ez a történet "merész témáját, az erotika finom ábrázolását és a próza szövetének gazdagságát tekintve" a Lolita párja; én mégis inkább a méltán elhíresült remekmű ellenpárjának nevezném, nem utolsósorban azért, mert itt, ellentétben a Terrán játszódó Lolitával, a szerelem, bár rengeteg fordulat, féltékenység és egyéb bonyodalom hátráltatja végső kiteljesedését, mégis lehetséges. Az emlékiratokat ugyanis Van Veen élete alkonyán, kilencvenévesen írja meg, mikor már jó ideje boldogan él a kamaszkora óta szeretett Adával, aki, mintegy átpislantva a válla fölött, időnként maga is odafirkant egy-egy érzelmes megjegyzést kedvese mondatai közé...

Semmi kétség tehát, afféle "írói vakációval" állunk szemben (Virginia Woolf nevezte így a maga hasonlóan szeszélyes Orlandóját), ahol Nabokov nemcsak féktelen nyelvi fantáziáját, csavaros észjárását és áradó mesélőkedvét eresztette szabadjára, hanem a maga kissé körülményes, de mélyen emberi érzelmességét is - ezt pedig, tekintve, hogy szerzőnket gyakran vádolják sebészi hidegséggel és steril kiszámítottsággal, a regény minden hiányossága ellenére is a tiszta nyereség oldalán kell elkönyvelnünk.

Fordította M. Nagy Miklós. Európa, 2008, 712 oldal, 3800 Ft

Neked ajánljuk