A most megjelent Haldimann-levelek kétségtelenül ehhez a külső burokhoz tartozik: Kertésznek azon leveleit tartalmazza, melyeket 1977 és 2002 között írt Eva Haldimann svájci irodalomkritikushoz, aki 1977 márciusában először írt a nyugati sajtóban, a Neue Zürcher Zeitung hasábjain a Sorstalanságról, alapos elemzésével némileg megelőzve a magyar kritikát is, ahol igazán csak a nyolcvanas évek végén indul be a regény valódi recepciója. Kertész kalandos úton értesül a cikkről, ami Londonon keresztül el is jut hozzá: ekkor írja meg Haldimannhoz az első levelet, melyben mély hálával és elismeréssel köszöni meg az itthon meglehetős elszigeteltségben élő író a külföldi szemlélő értő olvasatát. Mint a kötet bőséges jegyzetanyagából kiderül, Eva Haldimann múlhatatlan érdemeket szerzett abban, hogy a magyar irodalom az utóbbi ötven évben szervesen bekapcsolódott a német könyvpiac és köztudat áramlásába: 1963 és 1994 között folyamatosan publikált ismertetőket és elemzéseket a kortárs magyar irodalom teljesítményeiről és eseményeiről, többnyire úgy, hogy a könyvek eleinte csak magyarul voltak elérhetőek. (Hogy egy német nyelvű világlapban ez annak idején lehetséges volt, ez még a mai magyar kritikust is megdöbbenti, hiszen jelenleg nemhogy a magyarhoz hasonló kisebb népek - köztük közvetlen szomszédaink! - kortárs irodalmi fejleményei esnek ki a magyar nyelvű kulturális sajtó érdeklődési köréből, de még az angolul, németül, franciául megjelent irodalmi szenzációkról is csak akkor lehetséges valódi kritikát közölni, ha azok magyarul is megjelentek már - nemegyszer többéves késéssel az eredetihez képest.)
Az Eva Haldimannhoz intézett levelekben - melyeknek többsége, 54 levél az 1990 és 1997 közötti időszakot öleli fel - két meghatározó hangulati áramlat folytat egymással szüntelen küzdelmet: egyfelől Kertésznek a Haldimann iránt érzett hálája és megbecsülése, az újabb és újabb elemzések és a közben születő Kertész-művek és fordítások keletkezése körüli örömteli események megvitatása - publikációk, kitüntetések, felolvasó körutak és meghívások, melyeknek köszönhetően ez időszak alatt Kertész szinte folyamatosan úton van, s műveivel csaknem az egész német nyelvterületet bejárja -, másfelől pedig az éppen aktuális magyarországi helyzetre vonatkozó reflexiók, ahol az 1989 körüli tétova reményteljességet hamar fölváltják a rendszerváltás előtti időszakéhoz hasonló, végletesen borúlátó megjegyzések és helyzetelemzések, melyekre ezúttal azonban nem a szocialista diktatúra, hanem a rendszerváltás után újraéledő antiszemitizmus és jobboldali politikai előretörés ad nem kevés okot Kertésznek. A kötetben részletesen leírt vagy csak megemlített különböző, mai szemmel is hajmeresztő botrányok (Csoóri Nappali ház című cikke 1990-ben, a Magyar Rádió és Televízió körüli botrányok és főleg a tutzingi Evangélikus Akadémián tartott beszélgetés körüli események 1993-ban), az ország általános légköre és a kifejezetten Kertész személye elleni támadások (miközben Európában már jelentős íróként tartják számon, és melyeket, szégyenteljes módon, később még a Nobel-díj sem szüntetett meg, sőt) időnként egészen apokaliptikus víziókba lovallják a szerzőt - ezeket ma olvasva viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy valakinek, akinek Auschwitz tapasztalata van a háta mögött, egészen másként működik a veszélyérzete is, mint a később, békeidőben szocializálódott olvasónak. De még ezeken a sötét gondolatokon is átsüt Kertész rendíthetetlen optimizmusa ha nem is az ország, de a saját életével, munkájával kapcsolatban; mint írja, "míg van füldugó, addig regényírás is lesz e földön!" - és végső soron ez a lényeg, az a kivételes elszántság és bátorság, mely a mégoly kétségbeejtő körülményeknek sem engedi, hogy eltántorítsák Kertészt hivatásának gyakorlásától.
Az olvasót többféle hiányérzet is kínozza ennek a kötetnek az olvasásakor: hiányolja Eva Haldimann saját leveleit (melyek kettő kivételével nem maradtak fenn, s így nem kerülhettek bele a kötetbe), hiányolja a sokszor emlegetett telefonbeszélgetésekben elhangzottakat, melyek miatt Kertész és Haldimann barátságának történetében sok üres folt marad, és kevesli a könyv végére illesztett részleteket is Eva Haldimann recenzióiból és elemzéseiből, melyeket szeretne teljes terjedelmükben olvasni, ha már a levelezés-rész ilyen egyoldalúra sikerült - ezeket azonban olvasás közben mégis fölülírja egy másik, jóval erősebb hiányérzet: a vágy, hogy megint elő kéne venni, újra kellene olvasni magukat a Kertész-műveket, melyekről annyi szó esik ezeken az oldalakon.
Magvető, 2010, 232 oldal, 2690 Ft
