Könyv - "Míg van füldugó" - Kertész Imre: Haldimann-levelek

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2010. április 1.

Könyv

Kertész Imre életműve úgy épül föl, akár a gyöngykagyló: közepébe a makulátlan remekmű, a Sorstalanság van beágyazva, melyet a többi fontos, többnyire a főmű továbbgondolásaként, ahhoz fűzött regénykommentárként olvasható fikciós mű vesz körül, mint A kudarc vagy a Kaddis; aztán jön a szerző szintén figyelemre méltó esszéisztikája, naplóregényei: a Gályanapló és a Valaki más, végül pedig az életmű külső burka következik, azok a szükségszerűen megszülető szövegek és könyvek, melyek minden élő és alkotó szerző működését kísérik: a különböző interjúk, nyilatkozatok és életrajzi töredékek, melyekből immár csak nehezen kiszoríthatók a Kertész által olyannyira megvetett "anekdotikus" elemek, a művészi megformálásra nem kerülő (vagy arra nem alkalmas) életanyag, melynek ismeretére mégis igényt tart az utókor és a kortárs közönség, amely hálás minden olyan nyomért és információért, mely a nagy művészi alkotások keletkezését, működésének titkát, szerzőjük gondolkodásmódját segíthet jobban megérteni.

A most megjelent Haldimann-levelek kétségtelenül ehhez a külső burokhoz tartozik: Kertésznek azon leveleit tartalmazza, melyeket 1977 és 2002 között írt Eva Haldimann svájci irodalomkritikushoz, aki 1977 márciusában először írt a nyugati sajtóban, a Neue Zürcher Zeitung hasábjain a Sorstalanságról, alapos elemzésével némileg megelőzve a magyar kritikát is, ahol igazán csak a nyolcvanas évek végén indul be a regény valódi recepciója. Kertész kalandos úton értesül a cikkről, ami Londonon keresztül el is jut hozzá: ekkor írja meg Haldimannhoz az első levelet, melyben mély hálával és elismeréssel köszöni meg az itthon meglehetős elszigeteltségben élő író a külföldi szemlélő értő olvasatát. Mint a kötet bőséges jegyzetanyagából kiderül, Eva Haldimann múlhatatlan érdemeket szerzett abban, hogy a magyar irodalom az utóbbi ötven évben szervesen bekapcsolódott a német könyvpiac és köztudat áramlásába: 1963 és 1994 között folyamatosan publikált ismertetőket és elemzéseket a kortárs magyar irodalom teljesítményeiről és eseményeiről, többnyire úgy, hogy a könyvek eleinte csak magyarul voltak elérhetőek. (Hogy egy német nyelvű világlapban ez annak idején lehetséges volt, ez még a mai magyar kritikust is megdöbbenti, hiszen jelenleg nemhogy a magyarhoz hasonló kisebb népek - köztük közvetlen szomszédaink! - kortárs irodalmi fejleményei esnek ki a magyar nyelvű kulturális sajtó érdeklődési köréből, de még az angolul, németül, franciául megjelent irodalmi szenzációkról is csak akkor lehetséges valódi kritikát közölni, ha azok magyarul is megjelentek már - nemegyszer többéves késéssel az eredetihez képest.)

Az Eva Haldimannhoz intézett levelekben - melyeknek többsége, 54 levél az 1990 és 1997 közötti időszakot öleli fel - két meghatározó hangulati áramlat folytat egymással szüntelen küzdelmet: egyfelől Kertésznek a Haldimann iránt érzett hálája és megbecsülése, az újabb és újabb elemzések és a közben születő Kertész-művek és fordítások keletkezése körüli örömteli események megvitatása - publikációk, kitüntetések, felolvasó körutak és meghívások, melyeknek köszönhetően ez időszak alatt Kertész szinte folyamatosan úton van, s műveivel csaknem az egész német nyelvterületet bejárja -, másfelől pedig az éppen aktuális magyarországi helyzetre vonatkozó reflexiók, ahol az 1989 körüli tétova reményteljességet hamar fölváltják a rendszerváltás előtti időszakéhoz hasonló, végletesen borúlátó megjegyzések és helyzetelemzések, melyekre ezúttal azonban nem a szocialista diktatúra, hanem a rendszerváltás után újraéledő antiszemitizmus és jobboldali politikai előretörés ad nem kevés okot Kertésznek. A kötetben részletesen leírt vagy csak megemlített különböző, mai szemmel is hajmeresztő botrányok (Csoóri Nappali ház című cikke 1990-ben, a Magyar Rádió és Televízió körüli botrányok és főleg a tutzingi Evangélikus Akadémián tartott beszélgetés körüli események 1993-ban), az ország általános légköre és a kifejezetten Kertész személye elleni támadások (miközben Európában már jelentős íróként tartják számon, és melyeket, szégyenteljes módon, később még a Nobel-díj sem szüntetett meg, sőt) időnként egészen apokaliptikus víziókba lovallják a szerzőt - ezeket ma olvasva viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy valakinek, akinek Auschwitz tapasztalata van a háta mögött, egészen másként működik a veszélyérzete is, mint a később, békeidőben szocializálódott olvasónak. De még ezeken a sötét gondolatokon is átsüt Kertész rendíthetetlen optimizmusa ha nem is az ország, de a saját életével, munkájával kapcsolatban; mint írja, "míg van füldugó, addig regényírás is lesz e földön!" - és végső soron ez a lényeg, az a kivételes elszántság és bátorság, mely a mégoly kétségbeejtő körülményeknek sem engedi, hogy eltántorítsák Kertészt hivatásának gyakorlásától.

Az olvasót többféle hiányérzet is kínozza ennek a kötetnek az olvasásakor: hiányolja Eva Haldimann saját leveleit (melyek kettő kivételével nem maradtak fenn, s így nem kerülhettek bele a kötetbe), hiányolja a sokszor emlegetett telefonbeszélgetésekben elhangzottakat, melyek miatt Kertész és Haldimann barátságának történetében sok üres folt marad, és kevesli a könyv végére illesztett részleteket is Eva Haldimann recenzióiból és elemzéseiből, melyeket szeretne teljes terjedelmükben olvasni, ha már a levelezés-rész ilyen egyoldalúra sikerült - ezeket azonban olvasás közben mégis fölülírja egy másik, jóval erősebb hiányérzet: a vágy, hogy megint elő kéne venni, újra kellene olvasni magukat a Kertész-műveket, melyekről annyi szó esik ezeken az oldalakon.

Magvető, 2010, 232 oldal, 2690 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.