Könyv - "Míg van füldugó" - Kertész Imre: Haldimann-levelek

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2010. április 1.

Könyv

Kertész Imre életműve úgy épül föl, akár a gyöngykagyló: közepébe a makulátlan remekmű, a Sorstalanság van beágyazva, melyet a többi fontos, többnyire a főmű továbbgondolásaként, ahhoz fűzött regénykommentárként olvasható fikciós mű vesz körül, mint A kudarc vagy a Kaddis; aztán jön a szerző szintén figyelemre méltó esszéisztikája, naplóregényei: a Gályanapló és a Valaki más, végül pedig az életmű külső burka következik, azok a szükségszerűen megszülető szövegek és könyvek, melyek minden élő és alkotó szerző működését kísérik: a különböző interjúk, nyilatkozatok és életrajzi töredékek, melyekből immár csak nehezen kiszoríthatók a Kertész által olyannyira megvetett "anekdotikus" elemek, a művészi megformálásra nem kerülő (vagy arra nem alkalmas) életanyag, melynek ismeretére mégis igényt tart az utókor és a kortárs közönség, amely hálás minden olyan nyomért és információért, mely a nagy művészi alkotások keletkezését, működésének titkát, szerzőjük gondolkodásmódját segíthet jobban megérteni.

A most megjelent Haldimann-levelek kétségtelenül ehhez a külső burokhoz tartozik: Kertésznek azon leveleit tartalmazza, melyeket 1977 és 2002 között írt Eva Haldimann svájci irodalomkritikushoz, aki 1977 márciusában először írt a nyugati sajtóban, a Neue Zürcher Zeitung hasábjain a Sorstalanságról, alapos elemzésével némileg megelőzve a magyar kritikát is, ahol igazán csak a nyolcvanas évek végén indul be a regény valódi recepciója. Kertész kalandos úton értesül a cikkről, ami Londonon keresztül el is jut hozzá: ekkor írja meg Haldimannhoz az első levelet, melyben mély hálával és elismeréssel köszöni meg az itthon meglehetős elszigeteltségben élő író a külföldi szemlélő értő olvasatát. Mint a kötet bőséges jegyzetanyagából kiderül, Eva Haldimann múlhatatlan érdemeket szerzett abban, hogy a magyar irodalom az utóbbi ötven évben szervesen bekapcsolódott a német könyvpiac és köztudat áramlásába: 1963 és 1994 között folyamatosan publikált ismertetőket és elemzéseket a kortárs magyar irodalom teljesítményeiről és eseményeiről, többnyire úgy, hogy a könyvek eleinte csak magyarul voltak elérhetőek. (Hogy egy német nyelvű világlapban ez annak idején lehetséges volt, ez még a mai magyar kritikust is megdöbbenti, hiszen jelenleg nemhogy a magyarhoz hasonló kisebb népek - köztük közvetlen szomszédaink! - kortárs irodalmi fejleményei esnek ki a magyar nyelvű kulturális sajtó érdeklődési köréből, de még az angolul, németül, franciául megjelent irodalmi szenzációkról is csak akkor lehetséges valódi kritikát közölni, ha azok magyarul is megjelentek már - nemegyszer többéves késéssel az eredetihez képest.)

Az Eva Haldimannhoz intézett levelekben - melyeknek többsége, 54 levél az 1990 és 1997 közötti időszakot öleli fel - két meghatározó hangulati áramlat folytat egymással szüntelen küzdelmet: egyfelől Kertésznek a Haldimann iránt érzett hálája és megbecsülése, az újabb és újabb elemzések és a közben születő Kertész-művek és fordítások keletkezése körüli örömteli események megvitatása - publikációk, kitüntetések, felolvasó körutak és meghívások, melyeknek köszönhetően ez időszak alatt Kertész szinte folyamatosan úton van, s műveivel csaknem az egész német nyelvterületet bejárja -, másfelől pedig az éppen aktuális magyarországi helyzetre vonatkozó reflexiók, ahol az 1989 körüli tétova reményteljességet hamar fölváltják a rendszerváltás előtti időszakéhoz hasonló, végletesen borúlátó megjegyzések és helyzetelemzések, melyekre ezúttal azonban nem a szocialista diktatúra, hanem a rendszerváltás után újraéledő antiszemitizmus és jobboldali politikai előretörés ad nem kevés okot Kertésznek. A kötetben részletesen leírt vagy csak megemlített különböző, mai szemmel is hajmeresztő botrányok (Csoóri Nappali ház című cikke 1990-ben, a Magyar Rádió és Televízió körüli botrányok és főleg a tutzingi Evangélikus Akadémián tartott beszélgetés körüli események 1993-ban), az ország általános légköre és a kifejezetten Kertész személye elleni támadások (miközben Európában már jelentős íróként tartják számon, és melyeket, szégyenteljes módon, később még a Nobel-díj sem szüntetett meg, sőt) időnként egészen apokaliptikus víziókba lovallják a szerzőt - ezeket ma olvasva viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy valakinek, akinek Auschwitz tapasztalata van a háta mögött, egészen másként működik a veszélyérzete is, mint a később, békeidőben szocializálódott olvasónak. De még ezeken a sötét gondolatokon is átsüt Kertész rendíthetetlen optimizmusa ha nem is az ország, de a saját életével, munkájával kapcsolatban; mint írja, "míg van füldugó, addig regényírás is lesz e földön!" - és végső soron ez a lényeg, az a kivételes elszántság és bátorság, mely a mégoly kétségbeejtő körülményeknek sem engedi, hogy eltántorítsák Kertészt hivatásának gyakorlásától.

Az olvasót többféle hiányérzet is kínozza ennek a kötetnek az olvasásakor: hiányolja Eva Haldimann saját leveleit (melyek kettő kivételével nem maradtak fenn, s így nem kerülhettek bele a kötetbe), hiányolja a sokszor emlegetett telefonbeszélgetésekben elhangzottakat, melyek miatt Kertész és Haldimann barátságának történetében sok üres folt marad, és kevesli a könyv végére illesztett részleteket is Eva Haldimann recenzióiból és elemzéseiből, melyeket szeretne teljes terjedelmükben olvasni, ha már a levelezés-rész ilyen egyoldalúra sikerült - ezeket azonban olvasás közben mégis fölülírja egy másik, jóval erősebb hiányérzet: a vágy, hogy megint elő kéne venni, újra kellene olvasni magukat a Kertész-műveket, melyekről annyi szó esik ezeken az oldalakon.

Magvető, 2010, 232 oldal, 2690 Ft

Neked ajánljuk