"- Mintha azt hallottam volna, hogy Mr. Bingley nemigen szándékozik visszatérni Netherfieldbe. - Nekem nem mondott ilyet, de valószínű, hogy a jövőben igen kevés időt fog netherfieldi birtokán tölteni. Eléggé fél a zombiktól, és az önök vidékén folyamatosan gyarapszik a számuk" - ilyen és ehhez hasonló dialógusokat olvashatunk a Büszkeség és balítélet meg a zombik című könyvben, mely nem több és nem kevesebb annál, mint amit a cím ígér: Jane Austen örökbecsű klasszikusának feldúsítása némi "durván erőszakos zombidúlással", ahogy a fülszöveg mondja. Angliát ötvenöt éve "különös ragály" sújtja, melynek következtében a holtak előmásznak sírjaikból, s egyre nagyobb és nagyobb tömegekben szomjaznak az ízletes angol agyvelőre, miközben a Haza védelmére felesküdött finom urak és hölgyek a legkülönbözőbb távol-keleti harci módszerekkel küzdenek ellenük két vidéki bál és házassági ajánlat között.
A történet két listával kezdődött, mely Jason Rekulak, a philadelphiai székhelyű Quirk Books szerkesztőjének asztalán hevert: az egyik listán a világirodalom már lejárt szerzői jogú klasszikusai voltak felsorolva a Háború és békétől kezdve az Üvöltő szelekig; a másik oldalon pedig azok a szereplőtípusok - nindzsák, vámpírok, zombik, vérfarkasok -, melyek egy felmérés szerint jelenleg a legnépszerűbbek a fiatal olvasók körében. Mikor a szerkesztő a két listát próbálta valahogyan összeboronálni, nem volt kétséges számára, hogy Austen és a zombik különös házassága az égben köttetett, ezért gyorsan felhívta barátját, Seth Grahame-Smitht - akinek akkor már egy pornótörténeti munka, egy Pókember-kézikönyv és egy Hogyan éljünk túl horrorfilmeket? című útmutató száradt a lelkén -, és gyorsan rávette, hogy írja meg ezt a regényt, mely a szerző állítása szerint az eredeti Austen-szöveg nyolcvanöt százalékát érintetlenül hagyva készült el. A kiadó eleinte nem sok bizalmat szavazott az ötletnek, később azonban, mikor a kötetről szóló hírek és a borító - egy tizennyolcadik századi női portréfestmény "zombifikációja" - elkezdett keringeni az interneten, már nem volt kétséges, hogy valódi sikerkönyv van születőben. Az eredeti ötlet azóta valóságos branddé lett: a Quirk Books még ugyanebben az évben megjelentetett egy hasonló típusú könyvet Értelem és érzelem és vízi szörnyek címen; a hírek szerint készül a most tárgyalt kötet előzménye is, mely főleg az angliai zombijárvány kitöréséről és Lizzy Bennet Shaolin-kolostorban töltött tanulóéveiről fog szólni; a Büszkeség és balítélet meg a zombik pedig hamarosan képregényként és mozifilmként is elérhető lesz.
A recept valóban telitalálat, hiszen Austen klasszikus szövege a mai napig része nemcsak az általános műveltségnek, de a populáris kultúrának is - csak televízióra és filmre legalább tíz különböző feldolgozás (a kosztümös filmek mellett modern kori adaptáció és bollywoodi musicalfilm is) született belőle, a könyv alternatív irodalmi folytatásait listázó Wikipedia-oldal több mint negyven (!) címet tartalmaz (ezek közül néhány magyarul is olvasható), de például az utóbbi évek egyik legnagyobb port kavart vámpíros románcsorozata, az Alkonyat-széria azonos című nyitókötete is a Büszkeség és balítéleten alapul a szerző, Stephanie Meyer bevallása szerint - a zombikultusz pedig szinte egyidős a popkultúrával (az első zombifilmet 1932-ben rendezte Victor Halperin White Zombie címen, ki más, mint Lugosi Béla főszereplésével). Arról nem is beszélve, hogy az élőholtak valójában nem is annyira tájidegen elemek a birkákkal ízlésesen berendezett angol legelőkön, mint gondolnánk. Hiszen Anglia nemcsak a finom humorú, szellemes társasági regények hazája, hanem a teljes kortárs fantasy- és horrorkultúra alapjait megteremtő gótikus irodalomé is, mely éppen az 1813-ban megjelent Büszkeség és balítélet idején kap szárnyra igazán. Hogy mást ne mondjunk, öt évvel később, 1818-ban jelenik meg Mary Shelley Frankensteinje, egyébként épp egy időben Austen kéziratban maradt, majd posztumusz kiadott első regényével (A klastrom titka), mely nem más, mint a gótikus műfaj egyik első paródiája.
Persze Grahame-Smith zombijai sokkal kevésbé gótikus elődeikre, mint inkább az első modern kori zombiopus, George Romero 1968-as Night of the Living Dead című filmjében színre lépő élőhalottakra hasonlítanak. Immár vajmi kevés közük van a zombimitológia eredetéhez (a Haitiről Amerikába származó vudu valláshoz), lassúak, harapással fertőznek, és olyan végtelenül ostobák, hogy a regény szereplői vadászatkor termetes karfiolfejeket használnak csaliként, mert a hülye hullák rendre laktató emberi agyvelőnek nézik szegény zöldségeket. Ettől függetlenül az egész zombiharcos dolog meglepően jól képes beépülni Austen művébe, hiszen Lizzy Bennet és Mr. Darcy öntudatos, konok és független jelleme, valamint a kölcsönös ellenszenvtől a lángoló szerelemig ívelő történetük mintha csak a modern amerikai akcióhőspárosok jól ismert képletét vetítené előre, s a merev, önuralomra és becsületre épülő tizenkilencedik századi viselkedéskódex is könynyen konvertálható át afféle véres szamurájerkölccsé - azzal a különbséggel, hogy bizonyos sértéseket itt valóban fejlevágással és más brutális büntetésekkel honorálnak. Ráadásul a hosszú, nemegyszer magányos séták vagy kocsiutak két vidéki kastély között különösen alkalmasak arra, hogy egy-egy váratlan zombitámadással legyenek megfűszerezve.
Mivel paródiáról van szó, a könyvet természetesen olvashatjuk az Austen-mű kritikájaként is (az irodalomtudományi elemzést az angol nyelvű kiadás függelékében tíz szellemes vitakérdés segíti, melyek a magyar változatból érthetetlen módon kimaradtak), s kétségtelen, hogy az eredeti regény vagyonos szereplőinek valóságidegensége, a házasodási mánia és az arisztokratikus tétlenkedés, melyeket Austen bírálói az efféle művek legidegesítőbb vonásainak tartanak, a bálokat meg-megszakító zombitámadásokkal kontrasztba állítva leleplezően viccesnek bizonyulnak. A könyvet befejezve mégis az a benyomásunk támad, mintha ez a posztmodern átirat kissé túlságosan is hű lenne az eredetihez. A szatirikus ellenpontként beépített zombivilág hamar hétköznapi részévé válik a Bennet család és az olvasó életének, az angol alattvalókat próbára tévő járványban pedig nem áll be számottevő változás a cselekmény ideje alatt, bármennyire is megkövetelnék ezt a zombi-apokalipszisek bevett narratív szabályai (és az olvasói várakozás, hogy a végén valami minden korábbinál radikálisabb fordulat álljon be a könyv világában az eredetihez képest). Az austeni cselekmény és viszonyrendszer ugyanis nagyjában-egészében végig érintetlenül marad, s a fő kérdés - akárhány liter vér és agyvelő csordul is ki közben - mégis az marad, hogy vajon sikerül-e Lizzy Bennetnek Pemberley úrnőjévé válnia a történet végére. Lehetséges volna, hogy a fiatal társszerző, Seth Grahame-Smith modern szörnyetegeivel szemben mégis a csaknem kétszáz éve halott Jane Austen kerekedett felül?
Fordította: Berta Ádám. Athenaeum, 2009, 307 oldal, 2990 Ft
