Karafiáth Orsolya új könyve - mely egyébként még csak a harmadik versgyűjteménye a (verset) keveset publikáló, ám annál ismertebb költőnőnek - maga is olyan, mint ahogy időnként a versekből kibontakozó különböző nőfigurákat elképzeljük: finom érzelmek, megkapó szeretetvágy, elegáns önirónia és nem kevés rezignált fájdalom, melyek azonban alig látszanak ki a fölöslegesen túlbonyolított körítések, pózok, koncepciók és maszkok mögül. Viszont amikor az ember már épp lemondana róluk, mert csak tollboában hajlandók kocsmába menni, összehányják a fürdőszobát, és viccből megengedhetetlen otrombaságokat sugdosnak legjobb barátaink fülébe, akkor hirtelen van két olyan őszinte mondatuk vagy gesztusuk, ami miatt megáll az ember keze a kilincsen, és ahelyett, hogy kihajítaná őket, inkább tartja a fejüket a nehéz pillanatokban, sőt még a saját vállát is odanyújtja a még nehezebbekben.
Az új könyv ugyanis afféle alternatív, személyes jóskészletként kínálja magát az olvasónak (a kötet mellé egyedileg készített kártyapaklit is kapunk a díszdobozban), ahol a negyven számozott kártyalaphoz tartozik a ciklusok nélkül betűrendbe rendezett negyven vers, s a használati utasítás szerint a befogadó e kártyákat kivetve alakíthatja ki magának a szövegek sorrendjét, sőt egy másik módszert követve akár még jósolhat is magának. Ami kötetkoncepciónak (kompozíció helyett) elég kacifántos megoldás, de akár még izgalmas is lehetne, ha valóban komolyan lenne véve, s ez az egész cigánykártyadolog nem tűnne (az első, betűrendes és a második, kártyavetéses olvasás után is) afféle utólagosan ráaggatott jelmeznek, fölöslegesen stilizáló látványosságnak az egyébként színvonalas és szerethető versanyagon.
Ahhoz képest, hogy a bevezető szerint a két alkotó - a költő Karafiáth és a rajzoló Filó Vera - a tarot és a cigánykártya évszázados hagyományaiból kiindulva alkotta meg a maga verzióját, nehéz nem megmosolyogni egy olyan jóskártyacsomagot, amelyből hiányzik a Halál mindkét eredeti csomagban meghatározó fontosságú figurája (a szerelemhez persze annál több kártyalap és vers tartozik, úgymint: Remény, Szerelem, Jegyesség, Szív, Vágy, Szenvedély, Szívkirály), ahogyan arra sem kapunk magyarázatot, miért épp negyven lapból áll (a vízözön napjai? negyven nap a pusztában? Románia nemzetközi hívószáma?), szemben a Tarot huszonkettő plusz ötvenhat vagy a cigánykártya harminchat lapjával, vagy hogy jósláskor mégis hogyan kellene értelmeznünk a Fennsík vagy az Árkád nevű kártyákat, és hogy a Macskák című kártyához tartozó tizenhárom részes verskoszorú miért épp a tizenkettes számot kapta - és még sorolhatnánk. És ha lemondunk nemcsak a kultúrtörténeti hitelességről, de még az arra való komoly reflexióról is (kérdés: anélkül mi értelme van egy ilyen játéknak?), még mindig maradnak problémák. Hiszen az efféle kártyacsomagok a maguk túltelített, ódon szimbólumaikkal az emberi élet és sors teljességének lefedését kísérlik meg a lehető legáltalánosabb szinten - ehhez képest a Cigánykártya versei nagyon is konkrétak, s a szövegekből megismerhető lírai én életének is csak egy meglehetősen szűk, nagyjából a szerelem-szakítás-magány-utazás fogalmaival körülírható területét járják be, ráadásul a kötet szövegei hangulatilag is meglehetősen egységesek, így a könyvajánló "negyven kép - negyven hangulat" kitétele is beváltatlan ígéret marad. (Abba meg végképp nem mennék bele, hogy az adott vers, a hozzá tartozó kártyalap neve és a név fölött látható illusztráció közötti összefüggések is időnként szintén esetlegesnek, erőltetettnek vagy szimplán ötlettelennek tűnnek: az Újrakezdés című kártyához például miért egy hintázó kislány képe társul?)
Mindez pedig azért elszomorító, mert mindeme szedett-vedett hókuszpókusz mögött egy teljesen rendben lévő, érdekes és szép versanyag lapul, amelynek semmi szüksége nem lenne arra, hogy ilyen harsány ötletekkel legyen "megbolondítva", sőt még az sem lenne kötelező, hogy az ajánlott véletlenszerű olvasásmód helyett ciklusokba legyen rendezve az a negyven vers, mely a kötet anyagát adja. A ciklusban, de főleg "kötetben" való gondolkozás egyébként ugyanolyan hamis kényszere és elvárása a mai kritikának, mint az, hogy egy jó novelláskötetet csakis novellaciklusként, vagy "már-már regény"-ként képes értelmezni. (A költőkkel szembeni regénykényszerről már nem is beszélve, aminek sajnos épp Karafiáth az egyik kárvallottja.) Én legalábbis úgy gondolom, hogy semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az ember ciklus vagy kötet helyett az egyes versek (vagy novellák) kidolgozására helyezi a hangsúlyt. Márpedig Karafiáth igazi mestere a maga által választott, s azóta védjegyévé vált formának: a dalszerű, rímes-jambikus, andalító ritmusú versek hozzák a Café X-ben megszokott és megszeretett stílust és színvonalat, melyeket afféle írott sanzonokként (melyeket Karafiáth nemegyszer profi zenészekkel és énekesekkel együttműködve meg is zenésít, ahogy ennek a kötetnek is néhány darabját a könyvvel egy időben megjelenő CD-n) jólesik olvasni, sőt időről időre visszatérni hozzájuk. Berlini és budapesti éjszakák, vágyott és meg nem valósult szerelmek, éppen véget érő vagy csak túl régóta tartó kapcsolatok bomlanak ki előttünk keserédes, ezredvégi melankóliában, időnként egy-egy macska és tündér vagy berlini angyal is végigvonul a színen, hol baljósan, hol megnyugtatóan, s mindez könnyen fogyasztható, mégis igényes verskoktéllá áll össze a végére. De hogy miért kellett mindennek ilyen csomagolást adni, az valódi és meglehetősen zavaró rejtély marad.
Ulpius-ház, 2009, 160 oldal, 3999 Ft
