Dőljünk hátra, kedves olvasók: ez a könyv a szerelemről szól. Meg a magányról, a felnőni nem tudó, gyökértelen lelkek elveszettségéről. És a művészetről. Harkányban vagyunk, a gyógyszálló egyik régi fürdőkabinjában, az éjszaka közepén: ide szökik be, megelőzvén a többi beteget, a regény főhőse, akiről barátai a következő tréfás apróhirdetést fogalmazták meg egy távoli házibuli közepén, hogy aztán a telefonba olvassák fel neki az eredményt: "Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény - atyai ágon galíciai zsidó - súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat 'Vidékre is elmennék' jeligére." Hősünk éppen aktuális szerelmére vár, aki negyvennegyedik születésnapján vagy meglátogatja, vagy nem látogatja meg, s e feszült várakozással teli órák alatt úgy lepik el életének és szerelmének meghatározó emlékei, akár a forrón zubogó gyógyvíz a fürdőkádban; mire pedig a kabin katedrálüvegén beköszönnek a hajnal első sugarai, már egyben látja az életét, s valami keserű megbékéléssel veszi tudomásul a sorsát - melybe akár még a mániákusan hajszolt szerelem elvesztése is belefér. A karcsú kis kötet százharminc oldalán költői szépségű mondatokban, elképesztően szuggesztív képek, emléktöredékek és anekdoták során át tárul elénk ez az élet és ez a szerelem, melynek elbeszélése lehet, hogy kissé túlságosan is csapongó, töredékes, helyenként túl bőbeszédű, néha meg túlontúl szűkszavú, idővel mégis a bőrünk alá szivárog, s az olvasással töltött néhány óra hatása napokig, hetekig is képes eltartani.
Ki tudja, talán ez az első eset, hogy a Magyar Narancs hasábjain korábban az Elsüllyedt szerzők sorozatban megemlített alkotó könyvéről újra szó esik itt, s örömünket az sem kisebbítheti, hogy nem egy új Rubin Szilárd-művet tartunk a kezünkben, hanem az 1963-ban, később 2004-ben is kiadott Csirkejáték után Rubin "második főművét", az eredetileg 1985-ös Római egyest, melyet - feltehetően a szerző új keletű németországi sikertörténetének hatására is - most újból elérhetővé tett a Magvető, Pintér József káprázatosan szép borítójával. Keresztesi József a szerzőről írt, James Dean és a fényes szelek (MaNcs, 2006. július 20.) című cikkében is azzal kezdi, hogy a sorozatcím "nem feltétlenül méltányos" Rubinnal szemben, hiszen élő, bár régóta nem publikáló szerzőről van szó, a sorozatban való szerepeltetése azonban mégsem volt minden ok nélkül való. Az 1927-es születésű Rubin akkor is, ma is a magyar irodalom afféle "titkos favoritja", akire bár időről időre nagy olvasók hívják fel a figyelmet (Keresztesi előtt például Földényi F. László, 1997-ben pedig Esterházy Péter), valahogy mégsem sikerült szervesen ízesülnie a magyar irodalom kánonjaihoz, s mindig a kifinomult kevesek csemegéje maradt. E sorok írója erősen szurkol, hogy most másként legyen, s reményei talán nem is alaptalanok.
Hiszen, hasonlóan a csodálatos Csirkejátékhoz, ezen a késői hattyúdalon sem fogott az idő vasfoga, sőt: a Rubin-művek korai visszhangtalanságának talán éppen az lehetett az egyik oka - a szerző visszavonultsága, publikációs és személyes jelenlétének hiánya mellett -, hogy túlságosan is előremutató művek voltak a maguk korában; ma viszont olyan frissnek, olyan kortársnak hatnak, hogy ha nem tudnánk: a Csirkejáték először negyvenhét, a Római egyes huszonöt évvel ezelőtt jelent meg, probléma nélkül elhinnénk, hogy ma íródtak. Ami nem jelenti azt, hogy olyan sok mű lenne ma, ami Rubinnak e két regényéhez hasonlítható volna, mert az irracionális szenvedélyeket elismerő, ám azokat illúziótlan, hideg fanyarsággal figyelő látásmódja, meglepő hasonlatai, elbeszélői és szerkesztési módszerei továbbra is teljesen unikális színfoltjává teszik a magyar irodalmi palettának. Ez utóbbi egyik oka egyébként az lehet, hogy Déry, Szentkuthy, Simon Balázs és Nádas mellett (akik közül egyedül Nádas került be igazán a mai irodalmi kánonok fősodrába) Rubin azon kevés magyar szerzők egyike, aki írásmódjában jól látható, ugyanakkor szuverén módon használja fel Marcel Proust hatását, akinek műve, Az eltűnt idő nyomában utolsó kötetének tavalyi megjelenéséig szintén csak afféle búvópatakként volt jelen a magyar kultúrában.
De érdekes módon amíg Dérynél, Simonnál, Szentkuthynál és Nádasnál is más-más formában, de a Proust-hatásból egyenesen következik valamiféle terjengősség, addig Rubinnál ez épp hogy a visszájára fordul, s a prousti emlékezettechnika és érzéki világszemlélet meglepően kompakt, elegánsan kis terjedelmű munkákban csapódik le. Ahogy pedig az alig több mint kétszáz oldalas Csirkejáték szigorú szerkesztésével és a cselekmény hibátlan ívével Proust mellett erős flaubert-i hatásokat mutat, úgy a Római egyes bizonyos oldalain nem más, mint Franz Kafka emléke tűnik fel olvasói tudatunk horizontján. Ilyen például a frissen kitisztított és kimeszelt családi árnyékszéknek az a döbbenetes leírása is, amiben az elbeszélő saját lelkének szimbólumát, az íráshoz számára legmegfelelőbb helyet ismeri fel, vagy a második fejezet végére római számokkal beékelt három apró történet, melyeknek mindegyike vígan megférne Kafka hideglelős kisprózáinak társaságában. Ami nem azt jelenti, hogy a Rubin-regények innen-onnan összefércelt művek volnának, hanem hogy világirodalmi léptékben is lehet és érdemes gondolkodni róluk (ahogy ezt a Csirkejáték német kritikusai például nemrég meg is tették) - az meg, hogy a Római egyes főhősének barátai, a költő Martinszky és a filmrendező Czakó mögött még Pilinszky János és Jancsó Miklós regényesített alakját is felismerhetjük, már csak hab a tortán.
Magvető, 2010, 130 oldal, 2290 Ft
