"A regény a 80-as évek Budapestjén játszódik, főszereplője az ifjúság." Ez a mondat Kemény István első prózakötetének (Az ellenség művészete, 1989) fülszövegében található, de egész jól illene a mostanira is. A közben eltelt húsz évről csak annyit, hogy az új könyv ára majdnem pontosan százszorosa lett az előbbiének, és a terjedelem is közel háromszorosra nőtt. De vannak azért persze fontosabb különbségek is. Például az, hogy amíg - megint a fülszöveg szerint - Az ellenség művészete bevallott (és maradéktalanul teljesített!) célja volt, hogy "az érzelmeket olyan erővel fejezze ki, ahogy csak versek képesek", vagyis Kemény mára már megkerülhetetlenné vált költészetének afféle prózai folytatásaként volt olvasható, mely éppen csak kacérkodik a regényformával, sűrítettség és enigmatikusság szempontjából azonban inkább a Baudelaire-féle Fájó Párizs prózaverseinek világát idézi, a most megjelent Kedves Ismeretlen immár valódi, hamisítatlan próza, "egy tisztességes regény", amit manapság már minden tollforgatótól elvár a magyar irodalom közvéleménye afféle nagykorúsági (és piacképességi) bizonyítványként.
Hogy az új, minden eddiginél nagyobb szabású prózai mű menynyiben ennek az erősen jelen lévő elvárásnak és mennyiben az alkotó belső szükségszerűségeinek köszönheti létét, afelől kevés kétsége marad annak, aki a könyvet elolvassa. Hiszen a Kedves Ismeretlen valóban nagykorúsági könyv, következetes búcsú az ifjúkortól, egy olyan (idén negyvennyolc éves) férfi és apa elszámolása korai éveivel, akinek ezek az évei történetesen egy világkorszak végének idejére estek. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy önéletrajzi kötetről lenne szó: Keménynek láthatólag jóval fontosabb e félhomályos évek atmoszférájának, jellegzetes alakjainak és egész hangoltságának átmentése, mint a saját vagy akár főszereplője személyes emlékei, s ennek érdekében (a mesterség szabályait némileg kikerülve) attól sem riad vissza, hogy alkalmanként hosszú fejezetek idejére megfeledkezzen a Krizsán Tamás nevű énelbeszélőről, aki afféle sodródó, bizonytalan alakként talán épp e félig jelenlétével válik a korszak szimbólumává. De szimbolikus a regény fő helyszíne, a budai Várban székelő, előbb Korvin, majd Széchényi nevet viselő óriáskönyvtár is, hiszen a történelmi sorskérdésekhez szokott falak közé egy tipikus szocialista nagyintézmény fészkeli be magát, mely félúton van a sokat (és általában sírva-röhögve) megénekelt kisszerű csinovnyikvilág és egy, a teljes foglalkoztatás fantazmájának örve alatt működtetett léhűtő kommuna között. Különálló, teljes univerzum, mely hétköznapi világa (a könyvtár purgatorikusan eseménytelen folyosói, raktárai és kutatószobái) mellett rendelkezik szabályos mennyországgal (ez a tisztelt és csodált Kornél félillegális lakása a várépület egyik kupolájában) és pokollal is (ez pedig a majdani számítógépes rendszernek fenntartott pincékben magát meghúzó művészvilág tagjainak riasztóan és izgatóan züllött tenyészete). 2009-ből viszszanézve az embernek néha az az érzése támad, mintha az egész késő Kádár-kori Magyarország nem is állt volna nagyon másból, mint efféle rejtett zugokból, melyekhez képest az igazán fontos dolgok mindig máshol és máskor (talán '56-ban, talán Moszkvában) történtek.
Valószínűleg örök kérdése marad a modern prózának, hogy az olvasóval szemben vajon legitim eljárás-e kisszerű, unalmas korokat kisszerű, unalmas jelenetek füzéreként ábrázolni (Flaubert, az Érzelmek iskolája szerzője helyeslően - mit helyeslően, parancsolóan! - bólogatna, de nem biztos, hogy mindig neki van igaza), mindenesetre itt is idegesítően sokat kapunk ebből, főleg az első részben, mely leginkább a Krizsán családban való viszontagságos felcseperedésnek állít emléket. A második részt olvasva azonban már felmerül bennünk, hogy talán valóban nem lehet mindezt megúszni, ha értékelni akarjuk azt a kevés nagyszabást, fel-felvillanó szabadságot és költészetet, amit mégiscsak sikerül Krizsán Tamásnak és barátainak elhódítani ebből a csendesen rothadó alkonyzónából. Ebből a szempontból Kemény István regénye épp olyan, mint maga Krizsán Tamás, akiről sokáig (tulajdonképpen soha) nem derül ki, voltaképpen mit akar magával, szerencsétlenkedésével pedig könnyen az olvasó agyára megy, néhol untatja is, ám időről időre csak felcsillan benne valami, ami miatt mégis meghívjuk a következő sörre, hiszen végeredményben jó srác ő, helyén van a szíve; hadd mesélje tovább a soron következő fejezetet.
Ám miközben feltárul előttünk ez az (életkorunktól függően) ismerős vagy ismeretlen világ, arra is rájövünk, hogy Kemény István valami nagyon fontosat tud az idő szerkezetéről, s tulajdonképpen ez a tudás mozgatja nemcsak ezt a könyvét, de az első, majd második (Család, gyerekek, autó, 1997) prózakötetét, sőt némiképpen a költészetét is. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a kamasz- és ifjúkor örökké tart, mert ebbe az életszakaszba van becsomózva nemcsak a gyermekkor megannyi feldolgozásra váró traumája, varázslata és érthetetlensége, de a felnőttkor egész jövője is, minden, ami e korszak lezárultával történik majd, vagy hogy megfelelően fiatal korban az ember másodpercek alatt öregszik éveket, és évtizedek alatt folytat le egy tízmondatos beszélgetést. Hanem hogy az ifjúkor nem pusztán időn kívüli idő, de egyben az összes lehetséges és elmúlt idők szintézise is, méghozzá történelmi léptékben. Nem véletlenül visszatérő motívuma a regénynek, hogy a könyvtár órájának állását az elbeszélő mindig történelmi évszámokként értelmezi. A világtörténelem folyásán, családja, városa, országa múltján és jövőjén utoljára az ifjúkor alkonyán gondolkodhat az ember a röhejesség látszata nélkül, s ekkor kell levonnia mindebből azokat a következtetéseket, melyek aztán a későbbi útját meghatározzák.
A regény által sugallt végkövetkeztetésben persze nincsen semmi falrengető. Leginkább valami fanyarul felnőttes túlélési ethosz olvasható ki belőle, meg az időközben ki nem kerülhető apró csodák iránti figyelem, ami talán a leginkább rokonítja az Utas és holdvilág hasonlóan félszeg zárlatával (hiszen ne feledjük, a Magvető honlapja szerint Kemény nem mást, mint "az új Utas és holdvilág"-ot írta meg). A sorsfordító olaszországi utazás helyett a Kedves Ismeretlen lapjain leginkább a Hugi nevű lányt találjuk, amint a Budavári Palota királynői erkélyén napozik bikiniben, és olaszul tanul, a könyvtári dolgozók nem kis felháborodására. Igaz, vele legalább lefekszik az én-elbeszélő, ha végül mást vesz is el feleségül.
Magvető, 2009, 470 oldal, 3490 Ft
